Kingsman: The Golden Circle (2017)

Töki immáron teljen jogú Kingsman ügynökként védi a hazát és a királynőt, valamint készül a nagy találkozásra az apóssal/anyóssal (a svéd királyi család). Minden kalppol, amíg a Kimgsman szabóságra rá nem robbantják az épületet. Csak Töki és Merlin (Mark Strong) éli túl a támadást. 

Minden odalett, így a végítélet protokoll lép életbe, miszerint fel kell venni a kapcsolatot az amerikai testvér szervezettel, a Statesman-nel. A megmaradt Kingsman ügynökök az amerikai szervezettel együtt veszik fel a harcot a világuralomra törő drogbáróval, Poppy-val (Julianne Moore) és embereivel, robotkutyáival, stb.

Pörgősebb, színesebb, ugyanakkor jóval egyszerűbb folytatást kaptunk. A titkosügynök klisék már unalmasak, dobjuk fel egy sokkal színesebb főgonosszal, aki a dzsungelmélyi hamburgerezőjében emberekből csinálja a húspogácsát. 

Még mindig vannak benne jó poénok, új arcok is, elég fajsúlyos nevek (Jeff Bridges, Halle Berry, Channing Tatum), ennek ellenére az amcsi tesók nem sok vizet zavarnak a sztoriban. Egyoldalú, whiskey piáló, fegyverbuzi, lasszót hajigáló vidéki bunkók, akik szerintem egy baromi nagy kihagyott ziccer. 

Mivel az angol rokont már ismerjük, Vaughn itt ismét kiélhette volna a beteg képzelgéseit, mint az első részeben, kaptunk volna valami újat erre a 2 óra 21 perce...apám, leírni is rossz, rohadt hosszú a film és ez bizony feltűnik a nézőnek is.

A vicces/lövöldözős kategóriában még mindig király, színes/szagos popcorn mozi, megéri megnézni, noha nem olyan emlékezetes, mint az első rész. Sebaj, majd talán a következő. 

Ja és Strong még mindig nagyon nagy ász, Elton John meg szorosan mögötte a második.

Baywatch (2017)

Mitch Buchannon (Dwayne Johnson) a sztár vízimentő egy átlagos napján két-három életet is megment, mentés közben feszít mint állat, villogtatja az ezer dolláros mosolyt, mindenkit ismer, mindenki ismeri. Ő a part királya, de még a királynak is kell segítség néha, uh az éves életmentő toborzás alkalmával kis csapata plusz három fővel bővül. Egy Zac Efron-nal, valami kövér kis zsurmóval (hogy Dwayne és Efron még übermacsóbbnak tűnjön) és duda 3-al. Duda 1 és duda 2 már a eleve a csapatban van. 

Talán túlzásnak tűnik a dudálás, de ha csak erre mennek rá az operatőrök, miért keressem meg a hozzájuk tartozó neveket?

Dwayne és Efron két percenként játsszák le az alfa hím meccseket, közben a gonosz indiai duda (azért nem kapott számot, mert nem a csipet-csapatban van, ő az ellenség), valamiért fel akarja vásárolni a partmenti telkeket, nem mellesleg kábítószert is csempésznek. Ennek folyamán pár hullát partra mos a víz, több sem kell Mitchnek, High School Efronnak és a három dudának, nyomozni kezdenek, miközben röpködnek a laza, de annál jobb poénok.

Hát igen, ha ezért moziban pénzt adok, úgy belefojtottam volna magam a literes kólába, hogy nincs vízimentő, aki megment.

Az első nagy poén, amikor a "még nem vízimentő" zsurmó farka beszorul valami napágyba és tíz percig tanakodnak, hogy szedjék ki, miközben fél Florida köréjük gyűlik és nem győznek villogni a telefonjaikkal. 

Ekkor már sejtettem, ez nem az én mozim lesz, de a következő háromszáz altesti poén után (na jó, már előtte is) tudtam, ez a film egyszerűen szar, kár ezt ragozni, nincs történet, csak ócska, gimis poénok...nem, még az sem, bocsánat, az Amerikai Pite első része fényévekkel jobb, komolyan mondom.

A lényeg, hogy lássuk, Efron és Dwayne mennyire izmos és hogy feszít akármin, akárhol. Kösz, erre azért kár volt egy majd két órás filmet ráhúzni.

Szóval kíméljétek meg magatokat.

Sicario (2015)

Kate Macer (Emily Blunt) az FBI túszmentő egységének vezetője egy rajtaütés során darázsfészekbe nyúl, túszok helyett rengeteg hullát és pár halott ügynököt kap. 

Az akció után adódik az alkalom a bosszúra, "bizonyos kormányszervek" együttműködése révén beveszik egy frissen felállított akciócsapatba, hogy megtalálják a felelősöket. 

A cél az egyik mexikói drogkartell fejének kivonása a forgalomból.

A csapat vezetője Graver (Josh Brolin) és a titokzatos tanácsadó, Alejandro (Benicio Del Toro) viszont nem túl közlékeny, Kate már az első fél óra után azt sem tudja, hol van, hová mennek, ki az ellenség igazából, akire végre fegyvert foghat.

Realista drogellenes-dokumentumfilm nevezném, aminek van egy-két akciójelenete. Az első mindjárt az elején, amikor átruccannak Mexikóba "kimenteni" egy kartell fejest abból a városrészből ahol minden egyes ember a kartellnek dolgozik. Kiváló akciójelent, több volt a feszültség, mint három Terminátor filmben együttvéve.

Blunt, Brolin és Del Toro simán lekötött a több, mint két órára, noha a filmnek vannak vontatott részei. Maradjunk annyiban, nemcsak Maver unja, hogy nem tud semmit és állandóan sodródik az árral, a néző is hamar beleunhat ebbe a tudatlanságba. 

Persze pont ez volt a rendező célja, világos, de én egy kicsit soknak éreztem.

Szóval élmény a tanga papucsos, szarunk a szabályokra, csak eredmény legyen Brolin, a szótlan szociopata Del Toro és a szabálykönyvvel együtt alvó idealista Blunt csatáit nézni. Mert ennek az eredményét látjuk Macer képén. Itt a törvénynek semmi keresnivalója, ha nekem nagyobb a csúzlim, akkor egy ideig én leszek felül. Ennyi. Csak nézünk ki a fejünkből mi nézők is Macer szemén keresztül és próbálunk értelmet találni abban a káoszban. Nem érti, hogy az ellenségem ellensége miért a szövetségesem, ha közben ugyanolyan rossz, ha nem rosszabb, mint maga az ellenség. 

Jó film, de nekem nem az a többször megnézős fajta, nem szereti az emberfia, ha az arcukba tolják, hogy nincs abszolút igazság, csak valakinek az igaza.

Spring Breakers (2012)

Csajok szabadon

Ez fránya tavaszi szünet! Nekünk anno mi jutott, mehettél locsolkodni, és ha szerencséd volt, nem fagytál meg a fehér ingben! Bezzeg az amerikaiak lehúznak a tengerpartra bulizni, drogozni, na meg nagyokat szexelni.

A négy egyetemista „misszpicsa” úgy dönt, a szünidőt inkább Floridába vészeli át, mint otthon. Kezdésnek kirámolnak egy gyorséttermet, aztán a többi meg jön magától. A helyi gengszter srác, Alien (James Franco) is felfigyel a luvnyákra és bevezeti őket a még vadabb tivornyákba. Innentől kezdve nincs megállás, jöhet az erkölcsi fertő.

Ki ne akarná a jenki álmot kipróbálni, de úgy nézem, lehet ezt bűnhődés nélkül is művelni.
Selena Gomez ribanc udvarhölgyei kitettek magukért, úgy szétvágták magukat a játékidő alatt, hogy szinte már Francót sajnáltam, hogy meg kell fektetnie legalább kettőt. Ha alámerülsz drogok világában, szerintem kettős látásod lesz nem pedig kettős hallásod. Itt mindent elismételnek kétszer, mert az olyan művészi.
Nekem nem jött be a füstölők között megbújó bölcs életszemlélet káromkodva vászonra vitele.

Dögölj meg inkább kib…ot Spring Breakers!

Kill the Messenger (2014)

Jobb, ha hallgatsz

Jeremy Renner a tucat akció mozik után vérbően igyekszik bebizonyítani, hogy ő még is csak színész. Ezért viszont nem válogathat a forgatókönyvek között.

Gary Webb egy közepes újságíró egy sacramentói lapnál, de a szerencse rámosolyog, és véletlenül rábukkan egy igazi összeesküvés elméletre, amely felfelé íveltetheti karrierjét. Ebben a történetben a CIA is jócskán benne van, hisz a bizonyítékok igazolni látszik azt a tézist mi szerint a nemzetközi bűnüldözésszerv érdekelt volt a Nicaraguából az államokban drog csempészetben és lázadó seregek felfegyverkezésében. Miután megírja a történetet és nyilvánosságra hozza a bizonyítékokat, rögtön ezer veszély leselkedik az újságíróra és családjára egyaránt.

Egy kicsit katyvaszosra sikerült ez az igaz történet ihlette oknyomozós riportfilm. Nem igazán értettem ki kivel van, ki az ellenség és ki a segítő barát. Rég nem hollywoodi szuper latidus egy igazság mellé álló közemberből hőst csinálni, de néhol a klisék bombázása helyett jobban rákoncentrálhattak volna a dolgok emberi oldalára. Sebaj, a tucat mozik között elfér majd a polcon, az alkotok meg verhetik a mellüket mekkora hazafias tette hajtottak végre.

Hot Pursuit (2015)

És én még reménykedtem. Tuti romkomnak kinéző mozi. Reese Witherspoon azért valamennyire garancia egy jobb filmre, Sofía Vergara pedig még ott van ráadásnak. 
Van a töketlen, de szabálykövető rendőrnő (Witherspoon) és a hamar kinyiffanó mexikói drogkartell elleni koronatanú könnyű természetű felesége. 
Gyorsan összekeverednek, majd haragszanak egymásra, kergeti őket a fél világ, de csak megoldják a problémákat és a végén egész jóban lesznek. 
Közben persze rengeteg vicces jelenet van, igazi csajos mozi. Kár, hogy idegesítően egyszerű, sőt, ostoba és ostobának tekinti a nézőt is, mert elvárja, hogy olyan poénon kacarásszunk, ami már a kilencvenes években is gáz volt. 
A fenti sztorit meg kitaláltam, az "össze" vagy egymás mellé keveredésig láttuk, húsz perc után fénysebességgel kapcsoltam ki és szabadultam meg tőle. Lehet, öngólt rúgtam, mert kiderül, hogy nem ez a sztori és egy baromi jó film, de én nem pocsékolom erre az időmet. Még randimozinak is kínos lenne és az már nagyon gáz kategória.

Bloodline (2015-)

"We're not bad people, but we did a bad thing."

A legjobb sorozat, amit az évben láttam, de lehet, a Breaking Bad (ami nálam még mindig az abszolút etalon első helyezett) mellett a kétezres évek dobogós második-harmadik helyét is megkapja nálam. 
Ezen még agyalok, mert ez már valami és mivel a sorozat az "új mozi", vannak vetélytársai is. Mindenesetre most fejeztük be és már néztem is, mikor kezdik játszani a második évadot. Sajnos nem most...
Amilyen vékony a sztori, annyira ütős is. A tékozló fiú, Danny Rayburn (Ben Mendelsohn) hazatér a festői, Florida Keys-i családi fészekbe. Anyának és apának (Sissy Spacek és a mindig király Sam Shepard) a 45. házassági évfordulója van, nemsokára egy dokkot neveznek el a családról, szóval biztos kikötő várja otthon, úgy gondolja, megérdemli a részét.
A szülők és az otthon maradt Rayburn gyerekek nem igazán örülnek Danny feltűnésének, látszólag boldogok, de úgy vannak vele, mint az átlagember a csövesekkel. Adok pénzt, mert jófej vagyok, de azért nem látnálak vendégül a házamban, mert büdös vagy. 
Danny midenki által rövidnek remélt látogatása egyre hosszabb lesz és szépen lassan a Rayburn család külső, ideálisnak tűnő máza végleg leolvad a néző szeme előtt. 

A fő vonal végig Danny pokoljárása és a szembenézés a múlttal, ami szépen lassan bukkan elő a részek folyamán és ehhez a többi szereplő csak asszisztálhat, ugyanakkor a megbélyegzett tesó mindenkire és mindenre hatással van. Kiválóan megírt karakterek mind, akik teljesen logikusan, avagy indokoltan logikátlanul cselekednek. 

A kedvenc részeim a nagytesó John (Kyle Chandler) és Danny jelenetei. Borzongatóan jó, ahogy John hitegeti magát, Danny megváltozott, jó útra tért és még az apjával és két testvérével szemben is megvédi Danny-t. Legalábbis egy ideig. 

Pont ő mondja még a kezdet kezdetén, hogy: "Sometimes - you know something's coming. You feel it - in the air. In your gut. You don't sleep at night. A voice in your head's telling you, something is gonna go completely wrong, and there's nothing you can do to stop it. That's how it felt when my brother came home." 

És úgy drukkoltam, ez ne legyen igaz. De mindig, amint elsimítottak egy "félreértést", Danny újabb hülyeséget csinált, mintha direkt hívná ki maga ellen a sorsot. Ezt a húzd meg-ereszd meg játékot nézhetjük az első évadban és ha unalmasnak is hangzik, biztosíthatlak róla, hogy nem az. 

Mint mondtam, a sorozat az új mozi.
Azt már említettem, hogy a legelső részben láthatjuk, mi történik a végén? Pontosan tudni fogjuk végig, a 13 részen át, mit tartogat a jövő a családnak. Mert itt nem a tetőpont a megrázó, hanem az odáig megtett út. A végén szinte megkönnyebbültem.

Kraftidioten (2014)

A norvég kisváros hókotróját, Nils-t (Stellan Skarsgard), aki szabadidejében hókotrógép-katalógusokat böngész, az év polgárává választják. Az élete nem is lehetne teljesebb, de nem sokkal ezután értesítik, hogy a fia kábítószer túladagolásban meghalt. Nils biztos benne, hogy a fia nem drogozott, ezért, mivel a rendőrség lezártnak tekinti az ügyet, maga indul el kideríteni az igazságot.

Nem kell sokáig keresgélnie, hamar meglesz a drogcsempész banda, akiknek innentől fogva gyakran bele kell nézni a visszapillantóba, nehogy hirtelen feltűnjön mögöttük egy agresszív hókotró.

Ismét egy északi film, amit nagyon tudok ajánlani. Eszméletlenül szép környezet, remek hangulat és érdekes karakterek. Nem egy sima bosszúmozi, megbolondítják még egy kis maffia (szerb-norvég) leszámolással is, csak hogy legyen egy kis kavalkád benne. 

Ettől függetlenül sem egy pörgős sztori, aki nem szokta még meg az északiak szűkszavú párbeszédeit és a lassú történetvezetést, annak fura lehet, de mindenképpen megéri végigülni. 

Véletlenül sem mondanám humoros filmnek (inkább groteszk), de egy-két jeleneten fogtam a hasam a röhögéstől, főleg a szerbek dumáin. Az alkotók általuk görbe tükröt állítanak a saját jóléti társadalmuk elé, ami jó humor forrás és nem mellesleg igaz is valamilyen szinten. 

Kedvencem a két töketlen közrendőr és az elmebeteg vegán bandavezér, aki elektromos autóval nyomul és úgy néz ki (és akkora tuskó is), mint Ibrahimovic. Róla mintázták, tuti.

Élmény volt, nem lehet kihagyni.

A Walk Among the Tombstones (2014)

Matt Scudder (Liam Neeson), kiszuperált zsaru a leszerelése után magánnyomozóként keresi meg a fizetését. Egy díler megbízza, hogy nyomozza ki, ki ölte meg a feleségét. 

A rendőrséghez ugye nem fordulhat (szakmai ártalom), hogy "hé, kifizettem a váltságdíjat, mégis kinyírták az asszonyt". A nyomozás során kiderül, más "ártatlan" dílerek és rossz emberek hölgy ismerősei tűntek el nyomtalanul.

Igazi magánnyomozó nyomozás, a szó hagyományos értelmében. Nincsenek meghekkelt számítógépek, okostelefonok, műholdas nyomkövetés, stb. 

Scudder baktat az utcán, mindenkinek mutogatja az eltűnt nő fényképét és szépen, a gyanús alakokat követve, sunnyogva, csúszva-mászva eljut A pontból B pontba. Régimódiasan. Érmés fülkét használ telefonálásra, könyvtárban nézegeti a régi újságokat. Talán nem kellene ennyire látványosan közölni vagy öt percenként, hogy irtózik a mobiloktól, a számítógép meg egyenesen az ördög műve és akkor egész jó lenne ez az old-school stílus. Túl harsány a közlés.

A kötelező segítő is inkább idegesítő elem, mint nem. Persze, hogy mindenhol ott van és a végén bajba kerül, mert nem azt csinálja, amit mondanak neki. 

Tetszik viszont a környezet, New York piszkosabbik fele, valamint hogy bűnözőknek dolgozik, akik nem éppen börtönbe akarják csukatni az emberrablókat.

Krimi, de nem a csihi-puhi, hanem a lejárjuk a lábunk a városban, mire találunk egy használható nyomot fajtából.

Egyszer kényelmesen meg lehet nézni, de csodát azért ne várj.

22 Jump Street (2014)

A túlkoros osztag

A kopasz osztag (Jóisten most esik le, hogy mekkora gagyi a cím!) jól teljesített a kasszáknál ezért evidens volt, hogy lehúznak még egy bőrt az aranyat tojó tyúkról. A forgatókönyvírók (Jonah is beszállt a buliba!) nem nagyon erőltettek még a buksijukat, tehát evidens volt, hogy a fősuli lesz a következő fergeteg akció helyszíne.

A csetlő-botló páros megint elszúr egy balhét, most éppen ritka állatkereskedőkkel gyűlik meg a bajuk. Feletteseik benyomják őket a helyi egyetemre, hogy egy friss partydrog nyomába eredjenek. A vad orgiák és féktelen piálás világában főhőseinket be is szippantja a hely miliője. Csak hogy most úgy látszik a barátságuk túlélése a tétje a mostani akciónak. Schmidt (Jonah Hill) most a csajoknál alkot maradandót, míg Jenko (Tatum) az amerikai foci világában jut előbbre.

A séma ugyan az csak a story üt el egy kicsit az előző résztől. Itt most nem a felnőtté válás a lényeg, hanem a barátság viszontagságainak megélése A film egyetlen erénye a három főszereplő tökéletes kontrasztja.

Néhány poén üt rendesen, de a többit csak akkor ha bírod a balfék tini-gimi hülyeségeket.

The Doors (1991)

Oliver Stone rendezői karrierje kezdetén előszeretettel forgatott Vietnamról és annak hatásáról saját tapasztalataiból ihletet merítve igazi remekműket. Ehhez az életérzéshez remekül passzolt Jim Morrison életútja, aki egy olyan Amerikában szeretett volna élni, ahol lehet drogozni és szexelni, egy szóval szabadon élni.

Egy fiatal költő (Val Kilmer) bolyong céltalanul a kaliforniai tengerparton és itt találkozik a bájos Pamélával (Meg Ryan), akibe halálosan beleszeret. Ezzel képkockákkal indul el Jim Morrison a nagy sikereket rejtő ismeretlen felé. A barátokkal való közös zenélés öröme egy idő után átvált zsigeri élvhajhászásba és szépen robog a vonat a tragédia felé. Ahogy zenekar egyre populárisabbá válik, a főhősünk úgy kezd a drogok és az ital ingoványába egyre jobban elmerülni

Morrisonnál tipikusabb polgárpukkasztót nem hordott a hátán a földkerekség és ezt a motívumot rendkívüli módon aknázta ki Stone a filmjében. A rendező sajátos képi világa és lenyűgöző vizualitása a nézőt  visszarepíti a hatvanas években, ahol aki egy kicsit is különc  és tehetséges volt azt a hírnév rögtön felkapta. Kilmer hozta az elvárást játékával és „körítés” se lehet panasz.

Akkor miért is nem érte el csillagokat a mű? - Talán azért mert az alkotók sokszor irányíthatatlan tébolyultként ábrázolták Morrisont a filmben, ami azért nem teljesen reális.

Ettől függetlenül a film egy remekmű, mert dinamikusan és hatásosan mutatja be banda és énekes viszonyát, emelet azt is megtudjuk hogyan is születek azok a szuperslágerek amelyek ennyi év után még mindig hallhatóak.

Sabotage (2014)

Elit DEA ügynökök egy rajtaütésben pénzt találnak és raknak el, így munkájukra egy darabig nem tart igényt a cég. A gond, hogy az eltett pénz nincs a helyén, az ügynökség nyomoz utánuk, a halomra lőtt kartell tagok vadásznak rájuk és szépen lassan ritkulni kezd a csapat.

Swarci legújabb akciófilmje, ami nagyon bukott a pénztáraknál. Mondjuk ettől még lehet jó. De nem az. 

A színészek jók - nem is rétem, hogy vették rá őket, hogy egy ilyen forgatókönyv mellett szerepet vállaljanak - itt van példának okáért Mireille Enos (The Killing), Terrence Howard, Sam Worthington, a kivitelezés viszont rémes. Az első húsz perc még egész nézhető volt, utána merő unalomba fulladt az egész. 

Próbáltak színt vinni a történetbe, a kemény akciók közé bepréseltek egy kis nyomozós-thrilleres szálat, ez viszont elég nyögvenyelős lett, ráadásul nem illik a film hangulatához. 

Nem szerettem meg egy karaktert sem ahhoz, hogy nézőként érdekeljen akár egy kicsit is, amikor kinyírják. Enos is inkább idegesítő-pszichopata, mint félelmetes-pszichopata. 

Swarci pedig próbál színészkedni. Erre az arca rángásából következtetek, amikor kicsit drámaibb a jelenet. Felejthető iparosmunka, csak ha nincs más. Mert azért mégiscsak Swarci.

The Wolf of Wall Street (2013)

A Walls Street farkasa

Tőzsde, papírok és részvények. Mi a „fészkes-fene” ebben az izgalmas? Pénz, drogok és meztelen bukszák, ugye mindjárt más a leányzó fekvése.

Joan Bredfort (Leonardo DiCaprio) az a legkisebb gyerek típus, aki a középosztályból a csúcsra küzdötte fel magát. A közeg, amelyben sikereit elérte, egy tipikus amerikai álom, hisz pénzzel spekulálni és közben drogozni, dögös bigékkel kéjelegni igazán szuper elfoglaltság.
A film fő kérdése, vajon önmagad tudsz-e maradni úgy, hogy szinte már teljesen lehúzott a korrupció és a bűnözés örvénye.

Scorsese zseniális filmet alkotott, neki ez már zsigerből jön. Nem tudom honnan veszi az ötleteit, de képes még mindig meglepni egy-egy különleges szcénával. Jonah Hill kezd lassan DeVito-i magasságokba emelkedni, pedig jelentéktelen fizimiskája és szenya karakterei miatt nagyon rühelltem eddig.
A szépen lassan puffadó történet kicsit megspékelése a jól bevált zsánert (meztelen lányok, drogos „világok’) követi, néhol a rendező legcsillogóbb alkotása, a Casino ugrott be. Kedvenc jelentem, amikor a két főszereplő kicsit lesajnálja a régóta szekrénybe porosodó tudatmódosítót és ezáltal egy igazán kellemes estében lesz részük.

Évtized bomba meglepetése lett a mozi, de DiCapriót annyiszor láttuk már zsigerből hozni a felfuvalkodott milliomost, hogy még is fanyalgunk egy kicsit.

Filth (2013)

Mocsok

A heti kultfilm' gyanús filmet a skót születésű John S. Baird műve szolgáltatja. A Trainspotting rajongóknak érdemes megjegyezni a rendező nevét.

Bruce Robertson (James McAvoy) már a film elején elnarrálja, hogy ő egy mocskos  zsaru, aki mindent meg fog tenni, hogy hőn áhított előreléptetését végre megkapja. Mindennap a drogoktól és prostiktól bűzös pokolba merül le, hogy mindenkit átcsesszen és lejárasson, aki számításba jöhet a főnyomozói székbe. Közben magánéletében próbálja kihámozni, ki az igazi és ki csak a képzelet játéka. Egyre jobban elhatalmasodik rajta az érzés, hogy ő bizony nincs jól, nagyon nincs jól.

A szétesés határán egyensúlyozó Avoy karaktere iszonyú jól kitalált figura, igazán nagy jutalomjáték a karakter. A többi színész is remekül megállja helyét ebben az igazi fekete humor minden szonettjét felvonultató alkotásban. A film zenéje egyszerűen fenomenális, mint általában a szigetországbeli filmeknél.

Nem azt mondom, hogy tökéletes alkotás, de mindenképpen érdemes a továbbiakban oda figyelni a pályakezdő direktorunkra.

Better Living Trough Chemistry (2013)

Először is nagyon bírom Sam Rockwell-t. Akármiben játszik, nálam plusz ponttal indul. Ez van. 

Ebben az Amerikai szépség-utánérzésben egy szürkébbnél is szürkébb patikust játszik, akinek nincs önálló élete, az van, amit az asszony (Michelle Monaghan) akar és akkor, amikor az asszony akarja.

A fia és az apósa - aki egyben a  patika tulajdonosa - szintén semmibe veszik. Aztán megjelenik az életében a dögös nagy Ő (Olivia Wilde) és rájön, ő a király. 

A patikában hegyekben áll a bogyó, hogy gyorsabb, erősebb, okosabb legyen és jobban teljesítsen az ágyban. Mármint a szeretőjével, nem a feleségével.

A film meg sem próbált drámai lenni, egy percet sem sajnálkoztam Rockwell csetlés-botlásain, az öregedő, motiválatlan családapa zsáner végképp Kevin Spacey-é maradt. 

Próbál tolódni a vígjáték vonal felé, de a helyzetkomikumok nem elég kidolgozottak. Ha már feldobjuk a labdát (férjgyilkosság, feleség lealázása hazai pályán, após szívatása), akkor az illik le is csapni. 

Nagyon az arany középúton járt a rendező, a vége is nagyon bátortalan volt. Nem kell mindig a kiszámítható, boldog vég. Én Rockwell miatt néztem meg, aki nézhető kategóriába emelte a filmet.

Bird (1988)

Clint Eastwood rendezői pályája során többször nyúlt már önéletrajzi darabokhoz. A nagy tisztelgése a Jazz koronázatlan királya előtt is egy nagy fába való vágás volt.

Bird (Forest Whitaker) munkásságát a kezdetektől hullámhegyek és völgyek tarkították, fiatalon és sikeresen a drogok világába került. Több betegség kínozta pályafutása során, egyedül felesége tudta kezelni ezt a kiváló képességű vadlovat. Született tehetség volt az nem kérdés, de sajnos ez egy olyan szakma volt a 40-es évek Amerikájában amiből nem lehetett

 megélni. Ebben az időben az emberek már nem voltak kíváncsiak az igényesebb Bbop-ra, inkább a „butább” Rock’n Rol hozta lázban őket. Rendezőnk alaposan kidolgozta a rövidke életút folyamatát és megfestette nekünk a whiskytől gőzölgő izzadságszagú csehók hangulatát. A saját bőrünkön éreztük, amikor a mississippi egy eldugott szegletében a zene történelmet írt. A mindig tökéletes Whitaker olyan szívet melengetően fújta a hangszert, hogy minimum egy Oscar jelölést érdemelt volna.

Viszont a film hosszúsága miatt csak a nagyszerű zene szerelmeseinek ajánlom.

On the Road (2012)

Úton

Jack Kerouac neve néhányuknak ismerősen csenghet, hisz az amerikai beatnemzedék egyik kiemelkedő alkotója. A film két főszereplő kalandora valóban író és társának az alteregója. Szóval egy biopic-el van dolgunk.

Az írói vénával megáldott Sal (Sam Riley) apja elvesztése után találkozik a szélhámos Deanel. Együtt úgy döntenek, felforgatják a 40-es évek Amerikáját és kipróbálnak mindenféle drogot, ami az útjukba akad. Néha hozzájuk csapódik egy két érdekes karakter, mint bogaras Carlo vagy exhibicionista Marylou (Alkonyat Stewart), de leginkább a két fiatal útkereséséről szól a fáma. A film a második felére veszi fel a tipikus roadmovie fonalát és az eleje inkább egy konszolidált Trainspottingra hajaz. A központi szereplők elé jól hozzák a kötelezőt, mellékszereplőknek meg igazi géniuszokat (Buscemi, Mortensen, Howard) csaptak a csapathoz. Mi közben a főactorok sodrodnak a szerelemmel átszőtt amfetamin származékok közt, addig nagyon jól eltalált jazz betétekkel kényeztetik a néző hallását.

Lágyabb, hangsúlyosabb, mint elődei, ezért helye van önmegvalósító –életrajzi filmek között. Más szóval kedvet csinál a generációk könyvének elolvasásához.

Homefront (2013)

Az ex-DEA ügynök, Broker (Jason Statham) Louisiana lépvidékén piheni ki a tűzharcok fáradalmait. Kislányával együtt csak unalmas hétköznapokra vágynak. De a nagy emberekkel nagy dolgok történnek. 

A helyi kiskirály, Gator (James Franco) nem szereti a volt ügynököket és szövetkezik Broker egyik korábbi ellenségével.

Kellemes csalódás volt film. Nem tudom rásütni a már megint (kb évente) új kiadásban megjelenő Crank/Transporter/Parker stb bélyeget. 

Lassabb - de semmit esetre sem bonyolultabb - történet, kicsit több színészi játék (nem sok) és jó akciójelenetek. Most nem olyan 30 viagrát és 40 kávét benyelt karakter játszik uh. ez a film mindenképpen minőségi az előző munkáihoz képest. 

James Franco kicsit súlytan a filmben, lehetett volna egy kicsit pszichóbb' ellenfél, ez halovány volt.

Stallone írta a forgatókönyvet, szerintem magára, de elfáradt a Szupercella forgatása alatt. Hiába, ő sem fiatalodik.

Nézhető akció.

Thanks for Sharing (2012)

Adam (Mark Ruffalo), Mike (Tim Robbins) és Neil függők. Anonim találkozókra járnak, ahol egymást segítik, a tapasztaltabbak ifjoncokat mentorálnak. Adam és Neil már szinte gyógyultnak számít, amikor mindkettőjük életében hirtelen változás áll be. Adam megismerkedik a gyönyörű Phoebe-vel (Gwyneth Paltrow), Mike pedig visszakapja a drog rehabról visszatérő fiát. Az addig rendezett, kicsit kiszámítható életük felborul, a hullámvölgyek miatt újult erővel visszatérő kísértések elkerülhetetlenek. Egyik veszi az akadályt, a másik visszazuhan, hogy utána ismét nekiálljon gyűjtögetni az érmét. Ismét egy hónapja tiszta. Az a pár év önmegtartóztatás egy éjszaka alatt odalett. 

Romantikus komédiának van feltüntetve, de sem sokat nevettem rajta, nem igazán találtam viccesnek. Paltrow és Ruffalo jó párost alkotnak, elhiszem nekik a nagy szerelmet és a függőséggel járó bizalmatlanságot és veszekedéseket is. Hulk jól összeillik Tony Stark csajával. 

A filmnek nincs eleje, sem vége. Pillanatképet kapunk egy olyan világról, amibe nem igazán jó tartozni, őszintén szólva. 

Nagyon jó kis mozi.

Berlin Calling (2008)

Icka (Dj Ickarus, alias Paul Kalkbrenner) elismert Dj, aki világ körüli fesztivál fellépési között új lemezén dolgozik. 

A megjelenés közel, a bulik óriásiak, csakúgy, mint a bevett gyógyszer és egyéb drog adagok. 

Egy félresikerült trip után Icka elvonóra megy, de úgy tűnik, minden csak egyre rosszabb lesz. 

Az asszony lelép egy csoki csajjal, a lemez kiadást törlik, mert nem tetszik a producernek az anyag. 

Annyira mélyen van, hogy innen már csak felfelé visz az út.

Nem igazán tudom hová rakni a filmet. Egyértelműen "kultfilmnek" szánták, és nem csak annak a rétegnek, aki ezt a "cölöpdöngölő elektrometált" hallgatja. Nem görcsöl rá a rendező, hogy nagyon meg akarja mondani, mi a jó és mi a rossz, hogy kellene lennie, stb. Nem veszi magát túl komolyan a film, ez mindenképpen pozitívum. 

Ugyanakkor ez szerintem a hátránya is. Nem mond semmit és ettől a film kényelmesen középszerű és langyos marad, amit még a fíling' és a zene sem tud elrejteni.

Úgy mondanám pedig, hogy akár kétszer is nézhető, de nem megy. Egyszer talán, mélázós hangulatban.