Cinderella Man (2005)

A remény bajnoka (A hamupipőke ember)

Ron Horward, miután mindenféle stílusban kipróbálta magát, rendezett egy sportfilmet is. Sőt a kedvenc színészét is magával hozhatta a stábba, hiszen Russel Crowe mackós alkata pont megfelelt a szegények bajnokának, azaz Jim Braddock életre keltésére.

Az első világháború utáni gazdasági válság padlóra küldte szinte az egész nemzetet, köztük a Braddock családot is. A fényes jövő előtt álló bokszoló sajnos minden vagyonát elvesztette és a meccsein is elhagyta a szerencse. Míg nem egy szép napon csak tető alá hoznak a főhősünknek egy olyan mérkőzést, amit nem nyerhet meg. De ezen az estén a ringben valami elemi erejű váratlan történik, ami reményt adhat a megkeseredett elszegényedett nép számára.

Ez a film egy az egyben a brutális küzdelmekről és a végletekig kitartásról szól, na meg egy picit a szerencséről. A legkönnyfakasztóbb drámai elemekkel teletűzdelt alkotás lett belőle egy olyan ember történetéről, aki a mérhetetlen szegénységből és kilátástalanságból merített erőt.

Horward miután belelendült, nem cicózott, elővette a legalapabb hatásvadász elemeket (gyerekek, ennivaló, becsületesség) és ott verte vele gyomron a nézőt, ahol csak lehet. Hibaként fel lehet róni, hogy néhol pont a felsorolt klisék miatt egy kis történelemferdítésre került sor. Például Baer nem volt ennyire kegyetlen, mint ahogy ábrázolták a moziba, minden ellenfelétől bocsánatot kért, akit megalázott vagy megbántott. Jimet mérhetetlenül tisztelte és tartott tőle, mindent megtett, hogy elkerülje az összecsapást. Sőt a korabeli újságírók többször fejtegették, hogy szándékosan adta át a címet közös mérkőzésükön. De ez már csak tényleg szőrözés.
Többször nézhető boksz-mitológia, ami megkönnyezteti még a keményszívű férfiakat is.

The Doors (1991)

Oliver Stone rendezői karrierje kezdetén előszeretettel forgatott Vietnamról és annak hatásáról saját tapasztalataiból ihletet merítve igazi remekműket. Ehhez az életérzéshez remekül passzolt Jim Morrison életútja, aki egy olyan Amerikában szeretett volna élni, ahol lehet drogozni és szexelni, egy szóval szabadon élni.

Egy fiatal költő (Val Kilmer) bolyong céltalanul a kaliforniai tengerparton és itt találkozik a bájos Pamélával (Meg Ryan), akibe halálosan beleszeret. Ezzel képkockákkal indul el Jim Morrison a nagy sikereket rejtő ismeretlen felé. A barátokkal való közös zenélés öröme egy idő után átvált zsigeri élvhajhászásba és szépen robog a vonat a tragédia felé. Ahogy zenekar egyre populárisabbá válik, a főhősünk úgy kezd a drogok és az ital ingoványába egyre jobban elmerülni

Morrisonnál tipikusabb polgárpukkasztót nem hordott a hátán a földkerekség és ezt a motívumot rendkívüli módon aknázta ki Stone a filmjében. A rendező sajátos képi világa és lenyűgöző vizualitása a nézőt  visszarepíti a hatvanas években, ahol aki egy kicsit is különc  és tehetséges volt azt a hírnév rögtön felkapta. Kilmer hozta az elvárást játékával és „körítés” se lehet panasz.

Akkor miért is nem érte el csillagokat a mű? - Talán azért mert az alkotók sokszor irányíthatatlan tébolyultként ábrázolták Morrisont a filmben, ami azért nem teljesen reális.

Ettől függetlenül a film egy remekmű, mert dinamikusan és hatásosan mutatja be banda és énekes viszonyát, emelet azt is megtudjuk hogyan is születek azok a szuperslágerek amelyek ennyi év után még mindig hallhatóak.

Control (2007)

Miként lehetséges az, hogy meg annyi igényes zene és zenés születik a Brit-szigeteken?!

Mert szinte minden évtizednek meg voltak korszakos egyéniségei vagy éppen fenegyerekei. Sting és a Police, Freddie Mercury és a Queen, Bono és a U2 vagy napjainkban Robbie Williams igyekezett borzolni a kedélyeket. Mi közös ezekben az emberekben, hogy egytől egyig a popkultúra kiemelkedő alakjai, nagyfokú igényesség és némi keserv jellemzi a zenéjüket.

Ian Curtisben (Sam Riely) is megvolt a tehetség, hogy feliratkozzon a Brittek, akikre büszkék vagyunk névsorában. A 70-es évek Manchesterében lázadás és kitörni vágyás velejárója volt a zene. Punk, mint stílus felemelkedése, megint csak Angliából indult el, sok más társával együtt (pl. Heavy metal). A főszereplőnk azon korszakával kerül szemben a néző, amikor a siker után vágy összecsap túl gyorsan jött hírnévvel. Tegnap még egy kis manchesteri kocsmába zenéltem, ma meg már megörülnek értem Amerikában. Egyensúlyozni a drogok, az alkohol és a gyors szerelemek vagy a tisztán látás mezsgyéjén nem egyszerű dolog.

A brit melankolikus hangulatot nagyszerűen elkapó rendező, nem bonyolította túl a dolgokat. Minimál stílusban, feketén-fehéren kellő érzékenységgel tárja elénk a főszereplő által remekül éltre kelete lelkivilágot. Lehetne az alkotók küldetése az, hogy e tragédia után talán nem annyira vessük meg a depresszióval küzdő sorstársainkat.(imdb)

Annak ajánlanám, aki csípi az igényes, jó brit rockzenét és nem retten meg a dráma báránybőrbe bújtatott farkasától sem.

Bird (1988)

Clint Eastwood rendezői pályája során többször nyúlt már önéletrajzi darabokhoz. A nagy tisztelgése a Jazz koronázatlan királya előtt is egy nagy fába való vágás volt.

Bird (Forest Whitaker) munkásságát a kezdetektől hullámhegyek és völgyek tarkították, fiatalon és sikeresen a drogok világába került. Több betegség kínozta pályafutása során, egyedül felesége tudta kezelni ezt a kiváló képességű vadlovat. Született tehetség volt az nem kérdés, de sajnos ez egy olyan szakma volt a 40-es évek Amerikájában amiből nem lehetett

 megélni. Ebben az időben az emberek már nem voltak kíváncsiak az igényesebb Bbop-ra, inkább a „butább” Rock’n Rol hozta lázban őket. Rendezőnk alaposan kidolgozta a rövidke életút folyamatát és megfestette nekünk a whiskytől gőzölgő izzadságszagú csehók hangulatát. A saját bőrünkön éreztük, amikor a mississippi egy eldugott szegletében a zene történelmet írt. A mindig tökéletes Whitaker olyan szívet melengetően fújta a hangszert, hogy minimum egy Oscar jelölést érdemelt volna.

Viszont a film hosszúsága miatt csak a nagyszerű zene szerelmeseinek ajánlom.

On the Road (2012)

Úton

Jack Kerouac neve néhányuknak ismerősen csenghet, hisz az amerikai beatnemzedék egyik kiemelkedő alkotója. A film két főszereplő kalandora valóban író és társának az alteregója. Szóval egy biopic-el van dolgunk.

Az írói vénával megáldott Sal (Sam Riley) apja elvesztése után találkozik a szélhámos Deanel. Együtt úgy döntenek, felforgatják a 40-es évek Amerikáját és kipróbálnak mindenféle drogot, ami az útjukba akad. Néha hozzájuk csapódik egy két érdekes karakter, mint bogaras Carlo vagy exhibicionista Marylou (Alkonyat Stewart), de leginkább a két fiatal útkereséséről szól a fáma. A film a második felére veszi fel a tipikus roadmovie fonalát és az eleje inkább egy konszolidált Trainspottingra hajaz. A központi szereplők elé jól hozzák a kötelezőt, mellékszereplőknek meg igazi géniuszokat (Buscemi, Mortensen, Howard) csaptak a csapathoz. Mi közben a főactorok sodrodnak a szerelemmel átszőtt amfetamin származékok közt, addig nagyon jól eltalált jazz betétekkel kényeztetik a néző hallását.

Lágyabb, hangsúlyosabb, mint elődei, ezért helye van önmegvalósító –életrajzi filmek között. Más szóval kedvet csinál a generációk könyvének elolvasásához.

Hitchcock (2012)

Alfred Hitchcock bemutatja: Hogyan készült a Psycho.

Zseniális rendezőnk (Anthony Hopkins) újabb nagy dobáson töri a fejét. Kezében akad egy könyv, ami egy sorozatgyilkos nem egyszerű történetét meséli el. Hitch érdeklődését az is ösztönzi, hogy minden stúdió visszavágta a megfilmesítés lehetősségét. Rendezőnk kiadja parancsot, hogy vásárolják fel az összes példányt az országba és neki kezd élete legádázabb küzdelmének. A filmre a pénzt saját magának kell előteremteni, néha maga csinálja meg jelenetet (késes) és végül a felesége (Helen Miren) vasszigora kell a mű befejezéséhez.
Mozi nagyszerűségét egy ember adja az pedig maga Hitchcock életre keltése, a rögeszmés faarcú embert manír nélkül elővarázsolja nekünk Hopkins. Igazán ütős drámai atomszférát teremt már maga történet, ezért a néző már tényleg elhiszi, hogy dokumentumfilmet lát. De lehet izgulni a főhős házaspárunkért is, pedig tudjuk mi lesz a végkifejlet.

Rajongói szemmel tényleg érdekes film, viszont aki nem kedveli, a két fentebb említett urat az ne vágjon bele.

Invictus (2009)

A legyőzhetetlen

Sportfilm, avagy életrajzi dráma?

Nelson Mandela-t (Morgan Freeman) a börtönből szabadulása után nemzeti hőssé és miniszterelnökké választják Dél-Afrika fekete polgárai. Pont ez idő tájt a helyi fehérek jelképe, a rögbi válogatott a saját rendezésű világbajnokságára készül. Vezérük Francois (Matt Damon) és az elnök megpróbálják a két közösséget összebékíteni. Mindketten tanulnak valamit annak érdekében, hogy megmutassák, hogy létezik az egységes Dél-Afrikai Köztársaság.
A film hűen követi a történelmet, mindkét oldalt igyekszik részeltes képekkel bemutatni. A két főszereplő legkiválóbb alakítását hozza, tényleg járt érte az Oscar jelölés. A fent említett kategóriákból mindkettőben remekül helytáll a film, viszont a közhelyes „happyend” borítékolható.

Ha még mindig nem kaptatok elég kedvet hozzá, akkor még egy adalék, a rendezői székben nem mást, mint Clint Eastwood bácsit láthatjátok, személyesen.

Chaplin (1992)

Lehet szeretni vagy utálni, de egyet nem lehet, vélemény nélkül elmenni mellette.

Chaplin (Robert Downey Jr.) sanyarú gyermekkorával indít a film, már ekkortájt is ki akart tűnni a tömegből. A film második felében az amerikai sikerek és szerelemek játsszák a főszerepet, közben az öregedő sztár visszaemlékezései színesítik az amúgy sem hétköznapi történetet.
Egy 'biopic'-ről nehéz megmondani, hogy jó vagy rossz, ha szeretjük a főszereplő életét. Downey piszkosul jól játszik az biztos. Főleg annak a fényében, hogy két elvonó közt hozta össze filmet.

Az a kérdés szereted-e a két fentebb említett úriember valamelyikét?

My Week with Marilyn (2011)

Egy hét Marilynnel

Ki is volt valójában Marilyn Monroe?

A színésznő (Michelle Williams) életének azon részével foglalkozik, amikor átruccant Angliába filmet forgatni. Lawrence  Olivier (Kenneth Branagh) ekkortájt azon munkálkodott, hogy leforgassa A herceg és a színésznő című mozit a kezelhetetlen dívával.

A film az egyik asszisztens szemszögéből mutatja be a nehéz életű énekes-színésznő pillanatit. A vásznon egy középszerű romantikus történetet láthatunk, amely végül el is laposodik. Azok a pillanatok élvezhetők, amikor Williams lejátssza a vászonról Marilynt.

A fentebb említett kérdésre nem kaptam meg a választ.

J. Edgar (2011)

Az FBI első embere
Mondtam már, hogy utálom a biopic-eket, de Clint Eastwood neve nyomós indok volt, hogy végig szenvedjek 3 órát a vászon előtt.

J. Edgar Hoover (Leonardo DiCaprio). Ki is volt az FBI első embere? Öltönybe rakta ügynökeit, harcolt a jogaikért és lefektetett egy olyan intézményt, ami nyugodt álmot biztosít az amerikai népnek. Sznob volt, esetleg egy plaboy vagy igazi vaskalapos? A film az embert keresi a név mögött. S közben polgárpukkasztó témákat boncol (vagy éppen lerántja a leplet?).
A mozi hosszú és unalmas, de a két főszereplő valami lélegzetelállítót tesz le asztalra!

Hogy ezért érdemes-e megnézni, nem tudom. Döntsd el te!

The Fighter (2010)

A harcos

Le kell szögeznem, hogy a kedvenc sportom a boksz, minden ilyen témájú film a szívügyem.
Az ír Micky Ward életéről szól a film, akinek sokban hasonlít az élete Jim Braddockéhoz (róla is készült film Cinderella Man címmel), mindketten a pályájuk vége felé lettek kiforrott sportolók.

A film főszereplője Micky (Mark Walgberg), egy kisvárosi csendes srác, útépítőként dolgozik és amolyan felhozó emberként bokszolgat. Sajnos nem bír kilépni a bátyó (Christian Bale) árnyékából, aki egyszer „leütötte” a híres Sugar Ray Leonardot, ő a porfészek hőse. Ráadásul mama a menedzsere, aki fia karrierjét szívből építgeti, mint inkább ésszel tenné. Pocsékabbnál-pocsékabb küzdelmek után rátalál főhősünkre az igaz szerelem (Amy Adamas) és ahogy az lenni szokott, az élete is megváltozik, elindul a csúcs felé. 

Számtalan klisé miatt egy kicsit unalmasra sikeredett a film. Látszik, inkább az alakításokra mentek és rögtön a bratyó és a mama el is hozott két Oscar. Bale nem érdemtelenül, bámulatosan hozta a lúzer drogos figurát, miatta érdemes leginkább megnézni a filmet. Ami bántó volt a lelkemnek, hogy nem követik a meccsek a valóságot és a rekonstruált mérkőzéseken nem igazán tudták bemutatni, mekkora fájter volt ez a srác, ami miatt leginkább szerette őt a közönség.

Boksz rajongóknak mindenképpen ajánlom a filmet, férfi társaimnak pedig üzenem, tényleg mutatós Amy egy szál sortban.