Begin Again (2013)

Szerelemre hangszerelve

John Carney hangos Sudance sikere után jó sokára kapta meg a lehetőséget, hogy végre ízig-vérig hollywoodi produkciót dirigáljon. A filmjéhez megkapta korunk két remek karakter színészét és mellé még a könnyűzenében igen csak tehetséges érzelmes rockert, Maroon 5 front emberét Adam Levine-t.

Van úgy, hogy az embernek minden össze jön egyszerre, na a film főhősei is ilyenek. Dan (Mark Ruffalo) egykoron ünnepelt kiadó vezető volt, de házassága tönkre ment és az alkohol problémái miatt ki csúszott a lábai alól a talaj. Láttunk már ilyet! (Ha ez most egy akció mozi lenne, akkor egy véres trikóba jól megbosszulná az asszony félre kettyintését). Great (Keira Knightley) a csöndes, angol kislány gimis szerelmével New Yorkba költözik, hogy zenészek siker felé vezető rögös útjain együtt induljanak el. De a srác (Levine), ahogy bekopogtat az ajtaján a hírnév már is dobja a sznob cicát. Gondolom már mindenki kitalálta, mi fog kisülni a két elfuserált lélek találkozásából.

Van valami megindító ebben a két elesett karakterben és valami iszonyúan jó fest alá a rendezőnk (Zeneszerzőnk) a megindító képek alá. Ezek a trackek bebújnak az emberbőre alá és a néző beleborzong abba, hogy mekkora tragédiák állnak a dolgok háttérben.
Persze lehet rajta bosszankodni, hogy néhány szituációt már lerágták a kutyát. De rég nincs már új a nap alatt …

The Doors (1991)

Oliver Stone rendezői karrierje kezdetén előszeretettel forgatott Vietnamról és annak hatásáról saját tapasztalataiból ihletet merítve igazi remekműket. Ehhez az életérzéshez remekül passzolt Jim Morrison életútja, aki egy olyan Amerikában szeretett volna élni, ahol lehet drogozni és szexelni, egy szóval szabadon élni.

Egy fiatal költő (Val Kilmer) bolyong céltalanul a kaliforniai tengerparton és itt találkozik a bájos Pamélával (Meg Ryan), akibe halálosan beleszeret. Ezzel képkockákkal indul el Jim Morrison a nagy sikereket rejtő ismeretlen felé. A barátokkal való közös zenélés öröme egy idő után átvált zsigeri élvhajhászásba és szépen robog a vonat a tragédia felé. Ahogy zenekar egyre populárisabbá válik, a főhősünk úgy kezd a drogok és az ital ingoványába egyre jobban elmerülni

Morrisonnál tipikusabb polgárpukkasztót nem hordott a hátán a földkerekség és ezt a motívumot rendkívüli módon aknázta ki Stone a filmjében. A rendező sajátos képi világa és lenyűgöző vizualitása a nézőt  visszarepíti a hatvanas években, ahol aki egy kicsit is különc  és tehetséges volt azt a hírnév rögtön felkapta. Kilmer hozta az elvárást játékával és „körítés” se lehet panasz.

Akkor miért is nem érte el csillagokat a mű? - Talán azért mert az alkotók sokszor irányíthatatlan tébolyultként ábrázolták Morrisont a filmben, ami azért nem teljesen reális.

Ettől függetlenül a film egy remekmű, mert dinamikusan és hatásosan mutatja be banda és énekes viszonyát, emelet azt is megtudjuk hogyan is születek azok a szuperslágerek amelyek ennyi év után még mindig hallhatóak.

Blue Jasmine (2013)

Woody Allenről mindenkinek egy neurotikus lecsúszott pacák jut az eszében, akinek még ráadásul állandó szófosása is van. Na most tegyük át ezt személyiséget Cate Blanchett-be és padam .. . meg is született a Blue Jasmine.

Jasmine (Blanchett) egy tipikus elkényeztetett gazdag feleség a New York-i újgazdagok csoportjából. Kifinomult ízléssel válasz magának divatos ruhákat vagy rendez színvonalas partikat. De élete egyszer csak darabokra hull, amikor a férjecskéről kiderül néhány apró turpisság. Ezek után főszereplőnk úgy dönt San Franciscóba költözik testvéréhez Gingerhez. Itt viszont megtapasztalja az alsó-középosztály rút és kiábrándító világát, ahol sehogy nem találja saját helyét.

Jasmine karaktere épp oly idegbeteg, mint sok középszerű Allen film főszereplő, csak itt Blanchet kivalló játéka elviszi a filmet, az ő one man show-ját öröm látni. A mozi a felső tízezer és a szolgalét közötti szakadék bemutatása helyezi a hangsúlyt, de valahogy ez az alkotás nem lett olyan muris, mint a rendező többi munkája.

Kőkemény dráma imádóknak ajánlanám, mint a rendező zseniálisabb filmjeiért rajongóknak.

Filth (2013)

Mocsok

A heti kultfilm' gyanús filmet a skót születésű John S. Baird műve szolgáltatja. A Trainspotting rajongóknak érdemes megjegyezni a rendező nevét.

Bruce Robertson (James McAvoy) már a film elején elnarrálja, hogy ő egy mocskos  zsaru, aki mindent meg fog tenni, hogy hőn áhított előreléptetését végre megkapja. Mindennap a drogoktól és prostiktól bűzös pokolba merül le, hogy mindenkit átcsesszen és lejárasson, aki számításba jöhet a főnyomozói székbe. Közben magánéletében próbálja kihámozni, ki az igazi és ki csak a képzelet játéka. Egyre jobban elhatalmasodik rajta az érzés, hogy ő bizony nincs jól, nagyon nincs jól.

A szétesés határán egyensúlyozó Avoy karaktere iszonyú jól kitalált figura, igazán nagy jutalomjáték a karakter. A többi színész is remekül megállja helyét ebben az igazi fekete humor minden szonettjét felvonultató alkotásban. A film zenéje egyszerűen fenomenális, mint általában a szigetországbeli filmeknél.

Nem azt mondom, hogy tökéletes alkotás, de mindenképpen érdemes a továbbiakban oda figyelni a pályakezdő direktorunkra.

Bird (1988)

Clint Eastwood rendezői pályája során többször nyúlt már önéletrajzi darabokhoz. A nagy tisztelgése a Jazz koronázatlan királya előtt is egy nagy fába való vágás volt.

Bird (Forest Whitaker) munkásságát a kezdetektől hullámhegyek és völgyek tarkították, fiatalon és sikeresen a drogok világába került. Több betegség kínozta pályafutása során, egyedül felesége tudta kezelni ezt a kiváló képességű vadlovat. Született tehetség volt az nem kérdés, de sajnos ez egy olyan szakma volt a 40-es évek Amerikájában amiből nem lehetett

 megélni. Ebben az időben az emberek már nem voltak kíváncsiak az igényesebb Bbop-ra, inkább a „butább” Rock’n Rol hozta lázban őket. Rendezőnk alaposan kidolgozta a rövidke életút folyamatát és megfestette nekünk a whiskytől gőzölgő izzadságszagú csehók hangulatát. A saját bőrünkön éreztük, amikor a mississippi egy eldugott szegletében a zene történelmet írt. A mindig tökéletes Whitaker olyan szívet melengetően fújta a hangszert, hogy minimum egy Oscar jelölést érdemelt volna.

Viszont a film hosszúsága miatt csak a nagyszerű zene szerelmeseinek ajánlom.

Smashed (2012)

Szárazon

Ritkán kerül a figyelmem középpontjába független film (Sundance), talán mert ezek kevés reklámot kapnak, afenne' se tudja.

Kate és Charlie fiatal házasok, minden napra az egy buli elvet követik, élvezik a gyerek nélküli világ pillanatait. Még az is belefér, hogy hót’ másnaposan mennek be dolgozni. Pedig Kate komolyan veszi a hivatását, hisz gyerekeket tanít. Még jó mókának tűnik az is, ha a nebulók egy balul sikerült hányás után állapotosnak feltételezik. Viszont az állandó hazudozás kezdi megfeküdni főhősnőnk gyomrát és egy kolléga unszolására rehabilitációba kezd.
Eleinte élvezi a mókás társaságot, még pártfogót is szerez a cukrász Jenny személyében. Viszont a józanul töltött napok egyre több akadályt hoznak a tökéletesnek hitt házasságában is.
Tipikus művész film sok közelivel és kézikamerás bemozgásokkal. A cracktől beállt monológ egyszerűen tökéletes, filmtörténeti alkotás. De sajnos amúgy egy lapos, kiszámítható és befejezetlen film. Néhol jót mosolyogtam a dialógusokon, mert a mennyiség vezérelte az alkotót.

Talán arra jó a film, hogy rájöjj, hogy hol a határ az alkoholizmus

és az alkalmi fogyasztás között.

The Rum Diary (2011)

Rumnapló

A Félelem és rettegés Las Vegasban, nem hivatalos előzmény filmje.

Paul Kemp (Johnny Depp) Puerto Rico egyik kisvárosába érkezik, hogy karriert csináljon a helyi lapnál. Az elején simán elvan a horoszkópírogatással és a helyi löttyök kóstolgatásával de szinte rögtön észreveszik főhősünk tehetségét ezért előléptetik és helyi maffia is megtalálja egy különös kéréssel. Kemp viszont inkább a földi jóknak (szex, szesz, szipo) hódolna...
Kicsit önéletrajzi ihletésű film, koszos, hányás szagú életérzéssel. Deppre igazán nem lehet panasz, jól hozza figurát, a többiek is jól csapódnak mellé. Sajnálom, hogy történetben csak ennyi van, nagyon hiányoznak belőle a vizuális elmerülések, amik az elődjét zseniálissá tették.

Ha csíped Johnny-t és csalódni akarsz, akkor nyugodtan vágj neki.

tás

Young Adult (2011)

Pszichoszingli
Charlize Theron milyen fantáziát látott a forgatókönyvben, mái napig nem tudom.

Mavis (Theron), meg rekedt 30as éveire szőke bálkirálynő szinten, ami t a gimis évei alatt is művelt. Bugyuta tini könyveket ír, állandóan bulizik, és úgy taccsra vágja magát, hogy másnap nem emlékszik szinte semmire. Egyszer egy szép napon, meghívót kap a régi szerelmétől egy baba zsúrra. Főszereplőnknek több se kell, elindul a kisvárosba ahol felnőtt, hogy visszaszerezze expasiját. A történet ismerős és már a könyökünkön jön ki. Ami élvezhetővé teszi a filmet, a Theron játéka és karakter. De ez sem menti, meg a süllyesztőtől. Csúfos bukta minden féle értelembe.

Kár az idődet pazarolni rá!!!

tás

Two and a Half Men (2003-2015)

Két pasi - meg egy kicsi

Kevés sorozatot vagyok hajlandó megnézni, de ez zseniális, be kell vallanom.

Charlie (Charlie Sheen, szinte saját magát alakítja) egy alkoholista reklámfilm zeneszerző, aki mellesleg dúsgazdag és úgy váltja a csajait, mint más a zokniját, befogadja teljesen ellentétes (elvált, hipochonder, sóher) életű öccsét, Alant (John Cyer) és annak zabagép fiát. Ezek után a néző szembesül egy férfi életének csúcspontjával (Charlie) és mélypontjával (Alan). Igazi karakterek teszik színessé a két főszereplő civódós' mindennapjait. Berta a házsártos házvezetőnő, Antikrisztus Anyuka és Judy az ex feleség. Tele van csinos nőkkel és örök életű beszólásokkal.

A sokadik újra nézés után is jókat lehet borulni. Charlie-ra ránézni is már mulatságos (rövid gatya és golf ing). Bár miután Sheen lecserélték Kutschere vesztett egy picit a sorozat a varázsából, de így is még egy jó adag humor forrás maradt a sztoriban.

Jó téma lehet iszogatós kanmurikon, mindig várom a következő évadot.