In the Electric Mist (2009)

By Bikfic Adamik-hammer

Utánanézhetnék, de semmi kedvem hozzá, hogy ki noir-borja ez a Dave Robicheaux: valami ponyvahős, kiégett regénydetektív, annak idején, ’96 táján Alec Baldwin bújt már a bőrébe a Heaven's Prisoners című moziban, stüszikalap, gyűrött ballon, ami kell. És nem csak Baldwin után fest Tommy Lee Jones annyira másképp az izzadtra gyűrt hawaii ingben, ahogy konföderációs katonákat vizionál totál belecsózva New Orleans romjai között.
Valahogy kilóg a lóláb, picit túlszabott a szerep, lötyög benne az Morgan Freeman-féle mentorszerepekhez szokott, gyűröttre vasalt színésztata.

De mintha ez is része lenne a trükknek. Konfekciós, lukas David Lynch-nyomozómozi a túrkálóból - mondanám, ha nem lenne valami különös érzés, valami megfoghatatlan zizegés az egész mögött: a felismerhetetlenné szikézett prostik és az olajhordóban érlelt tinilányok gyilkosa után lihegő exalkesz kopó sztorija mintha a fecsegő felszín lenne csak, ami alatt nagyon, de nagyon hidegen és gonoszul hallgat, s leskel kifelé a mély.
Nagyon lassú, kicsit fárasztó, néha béna, de mindenképpen érdekes cucc Az Elektromos Ködben: valahogy nem hagy nyugodni. Azon túl, hogy a jóféle mohás new orleans-i blues OST beszerzése a küldetésemmé lett, mindenképp újranézős darab, mert ott van a bábjátékos a valahol a vászon mögött, tudom, hogy a bűvész csal, és sejtem, hogy nem a pincerém csörgeti a láncokat, mégis: marhára megijeszt az egész.
Csöndes rém-noir, fülledt gyilkososfilm, ahol a gyilkosság maga nem is annyira érdekes. De meg akarom érteni a trükköt; ja, és John Goodman is benne van.
Voltaképp pöpec.

Zöld hentesek (2003)

By Bikfic Adamik-hammer

" - Szép gyűjtemény. Mind te ölted meg? 

  - Igen. Kivéve a bálnát. "

Komoly feladat lehet AndersThomas Jensen -nek lenni: a hűtőházba, ami nála a lélek, csak olykor-olykor pislant be a hold, s aztán arról is kiderül, hogy csak a mészáros jött le a zseblámpával, tele van-e vajh’ a patkánycsapda.  Annyira sötét és bogáncsos világ ez, hogy a láttán már csupáncsak vinnyogni képes az ember: hogy ez a mélyről jövő pincedohos hangkép röhögés-e vagy jajszó, már velő dolga. Meg a májé, meg az egyéb belső szerveké, mint például a szív.

Nem trilógia, de valahol mégis az: az állandó szereplők (Mads Mikkelsen, Ole Thestrup) és a dramaturgia össze nem téveszthető színkombinációja, ha egy sorozat részévé nem is, de ugyanabba a bús, überdán galaxisba helyezi a Gengszterek Fogadóját, az ÁdámAlmáit és a Zöld Henteseket. Mindhárom emberhúst próbáló darab -„Ne fenyegessen azzal a zsiráffal.” -, de a Hentesek talán a legkeményebb falat: ennyire szomorú viccen röhögni talán nem is lehet. És közben mégis. 

Aki látta a Delicatessent, a kannibalizmus romantikájával nagyjából tisztában van – itt azonban már lerohadt a szépia, a színek a temetőbe mentek virágot lopni, és mindenki kicsinyes és mindenki kisgyerek, és játékból tépi ki a szarvasbogár lábait. 

És mindenki boldogtalan, és csupán a másik tépőfoggal való feldolgozása jelenthet ököruszálynyi megváltást.

Nem fekete komédia, hanem bánatszürke; nem groteszk, hanem kicsavart és torz: ilyen, amikor Örkény István az esti pacal után sárkánnyal álmodik.

(Hülyéskedek, túlzok, naná, kurva vicces az egész. Dánia vidám és felhőtlen vidék.)

(Nem, nem. )

(de igen)

Drive (2012)

By Bikfic Adamik-hammer

A film kábé úgy indul, mint a hasonlóképp gépolajba pácolt, 1971-es Vanishing Point: az autószerelő, ahelyett, hogy az ólommentest tukmálná, különböző agypörgetőkkel próbálja teletömni a valami sötét melóba induló sofőrünk pókerpofáját. A párhuzam tán nyilvánvaló (vagy nem), mindenesetre a konkrét idézgetésnek ezzel vége is: a rendező, Nicolas Winding Refn nem Tarantinoba hajt, a nézővel össze nem kacsint, vagy ha meg is teszi, rögvest utána akkora pofont ad, hogy a vigyorból szétkent muslinca lesz egy 300 lovas, ősamcsi erőgép golyóval repesztett szélvédőjén.

A fő szál - a saját maga teremtette kínos helyzetből lassan a borzalmasba csúszó, rókacsapdába ragadt főhős toposza - ismerős lehet mindenkinek, aki a rendező eddigi munkáival (lásd természetesen a Pusher-trilógiát) megismerkedett korábban. A történet vékony, csakhogy (vagy ennek ellenére) a Drive pillanatok alatt beszippant, hipnotizál, mint a lámpakörbe fogott felezővonalak valami kies makadámon, éjféltájt, mikor a rádió játszani már csak bluegrasst hajlandó, és te tudod, hogy a haza, az olyan messze van, hogy talán nincs is.

Csalódni fog, aki a gonosz mostohaiker, a teljes reciprok, a Fast and the Furious valamely agyzsibbasztó autósüldözésére ácsingózik - ámbátor amikor a Sofőr a gázba lép, akkor abba a gázba bele van lépve - mert ez, már az autópálya szétgyűrése csak egy része a mágiának. Nicolas Winding Refn (tanuljuk meg kimondani!) hihetetlenül erős és sűrű atmoszférát teremt - ennek a filmnek szaga van. Egyszerre érzékeny, hideg, csendes és kíméletlenül brutális, szinte a tükörképe a Ryan Gosling által mesterien megformált címszereplőnek. Ahogy a szomszédlánnyal egymásra néznek, az ezer smárral felér: a kémia sistergése szinte szétmarja az ember fülét, a maradék sav meg ráfolyik a szívére.

Nem tökéletes, de mesteri. Imádod.

Jack Reacher (2012)

By Bikfic Adamik-hammer

Soha kellemesebb meglepetés: tökös akciómozi, a JAG találkozása a Drive-val a karikatúraasztalon. Werner Herzog lerágja az ujjait,míg  Cruise meglepő mód heréket növeszt: minden manírja ellenére hihetően hozza a világból kiszakadt, egyszemélyes A-teamet, annak ellenére, hogy az eredeti matériát leponyvázó Lee Child messze nem a törpe top gunra gondolt, amikor Reacher figuráját megalkotta.

Muszáj megint a Drive-ra mutogatni: ha Nicolas Windign Refn nincs, a Jack Reacher tucatmozi lenne, így azonban sikerült annak nézőbarát, haloványabb, de életképes klónját a gyöngyvászonra felkopizni. A tavalyi év autósüldözése mellett még a Cruise-történelem legviccesebb verekedési is belefért, amiben egy pasival vernek szét egy másikat: mondom, igazi surprise, sose rosszabbat.