Get Out (2017)

Chris pakol és a Rose-val, párjával indulnak vidékre, a lány szüleihez. Hónapok óta együtt vannak, ideje bemutatni a vejkót' az örömszülőknek. Már az első öt percben megfeszül a szerencsés fiatalember, a helyzet még alaphelyzetben is kellően szar...köhöm...szóval kínos, mivel hősünk fekete, mint az éjszaka, a csaj meg a család pedig felső-középosztálybeli, vidéki értelmiségiek, nem mellesleg fehérek, mint a hó.
És meglepi lesz, Rose csak azért sem árulta el a szülőknek, nem számít, elvileg ez már a 21. század.

A nagy találkozás után persze annak rendje és módja szerint Chris elkezdhetne felengedni, de ez nagyon nem megy neki.
Persze a szülők jó fejek, az após még Obamára is szavazott, a fekete cselédek sem azért vannak, mert szolgák...hát nem aranyembör'?! 

Mindenki kedves, megértő, túl tökéletes. Nem csak a néző, Chris is vakarja a fejét, hogy itt valami nagyon nem stimmel.

Vagy csak paranoiás? Az érkező vendégsereg, ez a vidéki, ostoba szalonnáci réteg zavarja a bunkó megszólalásaival (ha fekete akkor biztos jó a sportban, nagy a szerszáma, stb.)? Egy biztos, valami nincs rendben, ezeknél a fehéreknél sosem tudhatja az ember.

Kivételes hangulatú film, tűkön ültem végig, a feszültség egyre elviselhetetlenebb lesz, csak néha pihenhetünk meg, amikor Chris barátja egy kis színt, vagyis humort visz az amúgy para jelenetekbe. Mármint Chris-nek para, a többiek egész jól érzik magukat.

Olyan, mintha már mindenki ismerné a poén csattanóját, csak ő nem. Kellemetlen érzés. 

Persze, társadalomkritika is van benne, mindenki megkapja a magáét, nem kell ahhoz fehérnek lenni, de ez a nagy mondanivaló nem megy az élvezhetőség kárára. Nem oktat, inkább kacsint egyet. Mindenki hülye, látod, inkább érzed jól magad.

Valamiért a Butter jutott eszembe a fekete-fehér ütközetről, noha műfajában kicsit más, ott a késekkel inkább vajszobrot faragnak;).

Nem sok film áll a Tomatoes-on 99%-on, de ez ott van. Ráadásul 4,5 millió dollárból készült és már messze 100 felett jár. Kis költségvetés, nagy élvezet.

Keeping Mum (2005)

Az első kellemetlen meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, még nem ajánlottam a filmet. Amit egyszerűen nem is értek, sok nézhetetlen mozi került már fel az oldalra, de pont ez maradt ki? Azt hittem, már régen van róla bejegyzés és akartam alternatívát mutatni a Reszkessetek betörők, Sissy, Rex felügyelő karácsonya és a hasonló borzalmak mellé. 

Mondjuk ez volt a második meglepetés, az első a cím magyar fordítása volt, vagyis az Eltakarítónő. 

Ennyire nem lehet valaki hülye, de mégis.

Szóval ebben a rendhagyó családi drámában/vígjátékban Grace házvezetőnőnek szegődik el a Goodfellow családhoz. 

A családfő pap, Walter Goodfellow (Rowan Atkinson), aki egy fontos egyáhzi konferenciára készül, ahol beszédet kell mondania. De nem jön az ihlet. 

A felesége, Gloria (Kristin Scott Thomas) elhanyagolva érzi magát, így ribancosodó lányával és az iskolában pofozózsákká minősült fiával nem törődve a golfklubban tanító amerikai ficsúrral (Patrik Swayze) kacérkodik. Mi több, el akar vele szökni.

A szétesőben lévő családhoz érkezik meg tehát Grace, aki néha jó szóval, néha egy csokis sütivel, vagy egy baltával rendbe hozza a dolgokat. Mivelhogy egy szociopata sorozatgyilkos volt fiatalkorában. De minden rendben, már kiengedték az elmegyógyintézetből. 

Aki szereti az angol humort, annak kihagyhatatlan. Olyan finom poénokkal van tele a film, amit a hollywood-i limonádék 99 százaléka képtelen még csak utánozni is. Atkison se rémítsen el senkit sem, ha Mr. Bean nem is a szíve csücske, eszébe sem fog jutni, Swayze pedig oltári jó, totál magát játssza. 

Kiváló választás ünnepekre (és máskorra is) a családnak bár talán nem a tíz év alatti gyerkőcöknek. Tovább nem is ragozom.

The Accountant (2016)

Ütős alcímen agyaltam, hogy pl. Bourne krav maga mellett megtanult bánni a kata-val is (kisadózó vállakozások tételes adója), de majd' minden idevágó oldalon már úgy szerepel a film, mint a "Bourne számológéppel", "az esőember kalasnyikovval", stb. Szóval ennyiben hagytam.
Ha mindenképpen kategorizálni szeretnénk, akkor a citált két vicceskedő elnevezés tökéletesen illik is a mozira.
Wolff (Ben Affleck) félig-meddig autista (legalábbis hasonló jegyeket mutat) könyvelő. Mivel remekül ért a szakmájához, dolgozik is mindeninek, aki megfizeti. A maffiának, a dél-amerikai kartelleknek, néha még legális szervezeteknek is, ritkán még adót is fizet. Munkájából adódóan sokat költözik, de így meg ez, ha az alvilággal cimborálsz.
A legújabb megbízása egy robotokat gyártó cég teljes pénzügyi átvilágítása. A helyi kolléganő, Dana (Anna Kendrick) segítségével egy nap alatt megtalálja a hibát, illetve a hiányt, jópár'millió dolcsit, ami valahogy eltűnt a könyvelésből. Wolff gyorsan lapátra kerül, pedig még be sem fejezte a munkát. A hiányt valaki nagyon el akarja titkolni, így fizetség gyanánt Wolff és munkatársa bérgyilkosokat kap a nyakába.
Csakhogy hősünk nem a várt módon reagál, nemhogy nem akar meghalni, még be is akarja fejezni a munkát. Van jó nagy puskája is, nemcsak számológépe.
És kihagytam a sztoriból még min. két szálat, de kedvcsinálónak talán ez is elég lesz. Ha már itt tartunk, a több szál miatt nekem kicsit katyvasz az egész.
Nem, neeem, nem akarom és nem fogom lehúzni a filmet, érdemes megnézni, JÓ film. Igényes - még ha kicsit középszerű - akciófilm. És mint akciófilm, a színész miatt, a nem túl eredeti, de aránylag tűrhető történet miatt, az akciójelenetek miatt jó.
A visszaemlékezések nekem erőltetettek voltak, aztán ott van még Kedrick karaktere, plusz a hely NAV-os arcok és a nagy nyomozásuk. Ez így már sok, ebből kettő kasza, egyet meg ki kellett volna bontani és akkor kiváló lett volna.
Szóval megéri a mozijegyet.

Southbound (2015)

Öt lazán egymáshoz kapcsolódó történet egy világ végi kisvárosban és a nagy büdös pusztában. Két csuromvér férfi menekül "valami" elől. Betérnek egy út menti pihenőbe, de számukra az lesz a végállomás.
Ebből a pihenőből indul egy egy lánybanda, három csini csaj, akik lerobbannak a hippi WV kisbuszukkal a sivatag közepén. Egy idősebb házaspár felveszi őket és szállást ad a csajoknak. Kicsit zűrös a családi életük, ez már az éjszaka ki is derül. A hajnal az egyik lányt már az út közepén találja, akin sikeresen áthajt egy csóka. Mivel lövése sincs, hol van éppen, felmarja a lányt és irány a legközelebbi kórház. Arra viszont nem számított, hogy egy lélek sincs ott (biztos ott is jobban teljesít az ország) és bizony neki kell lebonyolítania a műtétet.
Majd nem messze a kórháztól egy, a húgát kereső férfi fenyegetőzik egy bárban a puskájával. El is vezetik hozzá, de nem lesz benne sok köszönet.
Egy kis család (apa, anya, nem is olyan kislány) éppen vacsizna és borozgatna, amikor három férfi tör be hozzájuk, akik valamiért nagyon mérgesek.
Egy kis horror-csokrot kap a néző, mindenből egy kicsit. Vannak itt démonok, sátánisták, vámpírok, bosszúálló gyilkosok. Némelyikből túl sok, némelyikből indokolatlanul kevés. Nem a fent felsoroltakra értettem, hanem a sztorikra. Egynémely unalmasra sikeredett. A lánybandát elnéztem volna még, noha elég közhelyes sztoriba csöppentek. Mondjuk, amikor megláttam az asztaltársaságot a vacsoránál, én már szúrtam is volna a késsel...vagy bármivel...bárhová, csak fájjon.
A kiscsalád a végén egész izgalmasra sikeredett, szeretem a nem cicózó csajokat...apa és anya székhez kötve szűköl, a kiscsaj meg odacsap egyet-kettőt. Nincs az a néző, aki ilyenkor nem rándul össze örömében. Vagy ez csak nekem tetszik? Amikor visszanyal a fagyi és megszívja az ellen? Kezdjek el aggódni?
Sokszor mondtam már, az nem baj, ha csak "belecsöppenünk" a filmbe és később, a történet folyamán derülnek ki a dolgok. Itt átestünk a ló túloldalára, a borzongáson kívül a nézőnek nincs dolga, mert rohadtul nem ért semmit. Persze ez a film szerkezetéből eleve adódik, de annyira vakon vagyunk és annyira idegen némelyik karakter, hogy ez bizony elvesz a mozi hangulatából, nem is keveset. Kevésbé érdekel valaki halála, ha nem ismered. Persze ettől még szomorú, de így működik az ember.
Ennek ellenére tudom ajánlani, lehet rajta izgulni. Lelkes vidéki versenyzőnek nevezném.

Birdman (2014)

A mellőzés meglepő ereje

Az idei Oscar-gála nagy nyertese Alejandro González Iñárritu bizarr vígjátéka. Michael Keaton végre átvehette az első oscárját, az elképesztően hosszú snittekkel készült Birdmanért pedig megőrültek a kritikusok.

A film főhőse (szó szerint), Riggan Thomson (Michael Keaton) egy egykori hollywoodi celeb, aki szuper képességei lévén évekig csak madáremberként domborított a filmvásznakon. De sajnos karrierje leáldozott és inkább egy saját rendezésű színdarabbal próbálja új oldalát megmutatni. Nincs szerencséje, hisz a kritikusok utaznak rá, a tehetséges ifjoncok (Edward Norton, Naomi Watts) pedig szinte kitúrják a darabjából és ennek tétjébe meg kell találnia hangot is szinte már felnőtt gyermekével (Emma Stone).

Kimondom: Nekem ez a film nagyon nem jött be! Élettelen, néhol igen vontatott párbeszédek. Keaton túl ripacs, Norton túl harsány, talán Stone volt az egyetlen, akinek elhittem, hogy igazi ebben a világban. Szerintem nagyon idegesítő lett ez a forgó pörgő kamera mozgás és nyaka is belefájdult, pedig azt hittem, hogy olyan ez mint egy rossz cipő, majd megszokom,  de most nem. Az alapötlet nem rossz gondolat, hogy egy  meg csömörlött szuper hős aki emberré (színésszé) akar válni, de jó lett volna néhány flashbackkel többet látni Birdman múltjából.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014)

Szentesi Áron a piacképes diploma megszerzése után csak teng-leng a nagyvilágban. A barátnője elhagyta, munkája, életcélja nuku. Az albérletet a szülők fizetik, meg a zsebpénz is, amivel esténként a bulinegyedben iszogat a haverokkal és az élet nagy dolgain agyalnak.
Miután a fészbúkon meglátja a volt csaját egy másik férfival, keményen felöntenek a garatra és másnap arra ébred, satu részegen rendelt egy csakoda' repjegyet Lisszabonba.
És akkor most menjen, vagy ne menjen?
Vagy keresse meg az azt a csinos ellenőrcsajt, akibe két pillanat alatt belehabarodott a négyes-hatos villamoson?! Maga sem tudja, a néző sem tudja, úgy néz ki, néha a rendező sem tudja. 

Kapunk egy jó nagy adag Budapest a legjobb hely életérzést, ami a kritikák szerint annyira megfogta a főváros lényegét, hogy az már csuda. Ezzel ugyan nem tudok azonosulni, elhiszem nekik, ezért viszont még nem kiáltanám ki az év, mit az év, az évtized magyar filmjének. 

Azért viszont már lehetne "generációs film" a "harmincasok Moszkva tere", ha mondjuk frankón bemutatná a fentebb említett harmincas korosztály problémáit, a munkakeresés buktatóti, a reménytelen szélmalomharcot, majd a behódolást és  végül a sorba állást. 

Szó se róla, egyedi stílusban ugyan ezek meg is jelennek, de nagyon súlytalanul, vicceskedve, úgy néz ki, Áront pont nem érdekli, végül is mint fog mondjuk dolgozni, egy étteremben mosogatni kb. ugyanaz, mint egy multi irodájában csücsülni és pecséteket nyomkodni. 

Félreértés ne essék, értem, mit akar ezzel megmutatni a rendező, átérezzük Áron tanácstalanságát de hogy is mondjam csak finoman...rohadtul idegesít is egyben. 

A sztori egy helyben topog, semmi fejlődés semmi előrehaladás, vagy valamerre haladás, se a történetben, se a főbb karakterekben. Nekem ez kell, kész, ennyi, tudom, hogy bennem van a hiba. Van, amikor a filmet elviszi a fíling', ez talán a pestieknek meg is van, de én csak egy tesze-tosza kócos gyereket látok, aki nem halad semerre. Nagy eséllyel mindenkinek van egy hasonló ismerőse, de hogy ezt még nézzem is?

Nem mellékesen a főszereplő, Ferenczki Áron tökéletes a szerepre, remek lúzer típus, elhiszem neki, hogy nem tudja, merre van az arra és a másik kedvencem (kár, hogy nem sokat szerepel), Áron faterja, Kovács Zsolt, aki annyira Apa archetípus, hogy szinte érte megéri végigülni a mozit. 

A Lisszabon szín kicsit elkapkodott szerintem, de ez már csak hab a tortán. 

Összességében azt mondanám mindenkinek, nyugodtan nézze meg a filmet, magyar alkotáshoz képest viszonylag egyedi és érdekes is, látszik rajta valamiféle amatőr báj, így megérdemli, hogy jegyet váltsunk rá.

Kramer vs. Kramer (1979)

A Kramer kontra Kamer annak a sokszor idézett filmkorszaknak a gyermeke, amely a tárgyalótermekben való szívszorongatást használta a dráma kibontására és nem alkudott meg könnyfakasztás nélkül. És köztudott tény, hogy a családok széthullása sohasem szokott „heppyenddel” végződni.

Kamerné (Meryl Streep) egyszer csak úgy dönt, hogy kilép az egyhangú, unatkozó háziasszony szerepkörből és faképnél hagyja munka mániás férjét és hat éves kisfiát. A férj, Ted (Dustin Hoffman) kénytelen újra értelmezni az életét, és ha nem is zökkenő mentessen, de összecsiszolódik egyszem gyermekével. Mire a két megtört családtag egymásra talál, addigra újból megjelenik az életükben Joanna, az egykori hűtlen feleség. Ezután pedig a következő lépés a bíróság, ahol elkel dönteni ki alkalmasabb a szülői szerepkörre, és a türelmes néző megkapja végre a nagybetűs drámát.

A zseniális alakításokról szerintem nem kell megemlékeznem, hisz a filmtörténeti szerepekben mind két fél kiválóan domborít. Én egy kicsit erősebbnek érzem Hoffman, de mind kettőnek jutott az Oszkár esőből. Aktualitásából egy szemete sem vesztett mű, erőssége persze a korszakra jellemző egyszerűségében rejlik. Az alkotók meg próbáltak meg minden szálat megmagyarázni, nem tolták túl a nagy közeliket és jó sok teret hagytak a főszereplőiknek.

Ha nem is láttad még, tutira veszem, hogy hallottál már róla.

Bloodline (2015-)

"We're not bad people, but we did a bad thing."

A legjobb sorozat, amit az évben láttam, de lehet, a Breaking Bad (ami nálam még mindig az abszolút etalon első helyezett) mellett a kétezres évek dobogós második-harmadik helyét is megkapja nálam. 
Ezen még agyalok, mert ez már valami és mivel a sorozat az "új mozi", vannak vetélytársai is. Mindenesetre most fejeztük be és már néztem is, mikor kezdik játszani a második évadot. Sajnos nem most...
Amilyen vékony a sztori, annyira ütős is. A tékozló fiú, Danny Rayburn (Ben Mendelsohn) hazatér a festői, Florida Keys-i családi fészekbe. Anyának és apának (Sissy Spacek és a mindig király Sam Shepard) a 45. házassági évfordulója van, nemsokára egy dokkot neveznek el a családról, szóval biztos kikötő várja otthon, úgy gondolja, megérdemli a részét.
A szülők és az otthon maradt Rayburn gyerekek nem igazán örülnek Danny feltűnésének, látszólag boldogok, de úgy vannak vele, mint az átlagember a csövesekkel. Adok pénzt, mert jófej vagyok, de azért nem látnálak vendégül a házamban, mert büdös vagy. 
Danny midenki által rövidnek remélt látogatása egyre hosszabb lesz és szépen lassan a Rayburn család külső, ideálisnak tűnő máza végleg leolvad a néző szeme előtt. 

A fő vonal végig Danny pokoljárása és a szembenézés a múlttal, ami szépen lassan bukkan elő a részek folyamán és ehhez a többi szereplő csak asszisztálhat, ugyanakkor a megbélyegzett tesó mindenkire és mindenre hatással van. Kiválóan megírt karakterek mind, akik teljesen logikusan, avagy indokoltan logikátlanul cselekednek. 

A kedvenc részeim a nagytesó John (Kyle Chandler) és Danny jelenetei. Borzongatóan jó, ahogy John hitegeti magát, Danny megváltozott, jó útra tért és még az apjával és két testvérével szemben is megvédi Danny-t. Legalábbis egy ideig. 

Pont ő mondja még a kezdet kezdetén, hogy: "Sometimes - you know something's coming. You feel it - in the air. In your gut. You don't sleep at night. A voice in your head's telling you, something is gonna go completely wrong, and there's nothing you can do to stop it. That's how it felt when my brother came home." 

És úgy drukkoltam, ez ne legyen igaz. De mindig, amint elsimítottak egy "félreértést", Danny újabb hülyeséget csinált, mintha direkt hívná ki maga ellen a sorsot. Ezt a húzd meg-ereszd meg játékot nézhetjük az első évadban és ha unalmasnak is hangzik, biztosíthatlak róla, hogy nem az. 

Mint mondtam, a sorozat az új mozi.
Azt már említettem, hogy a legelső részben láthatjuk, mi történik a végén? Pontosan tudni fogjuk végig, a 13 részen át, mit tartogat a jövő a családnak. Mert itt nem a tetőpont a megrázó, hanem az odáig megtett út. A végén szinte megkönnyebbültem.

Stuck in Love (2012)

Bízz a szerelemben!

Mi az? Elméleti síkon kiválóan elboldogul a modernkori társadalomban, de a magán és családi élete egy globális katasztrófa?!?

A Borgens famíliában mindenki író vagy legalábbis akként szeretne boldogulni. A családfőt (Greg Kinnear) magán és alkotói válságba szenved, ekképp volt feleségét zaklatja folyton. Lánya úgy látszik jól boldogul a híres íróvá vallással, de a magánélete egy katasztrófa. Fia pedig éppen meghódítja a suli álomnőjét, amelyet aztán annak rendje és módja szerint el is veszít. De fantasy regénye viszont felkelti a nagy Stephen King érdeklődését. Két karácsonyi vacsora közötti időszakon keresztül követhetjük főhőseink zűrzavaros életét.

A Bízz a szerelemben jól követi a számomra etalonnak mondott Woody Alleni hagyományokat, az alkotó okosan bánik a dialógusokkal és nem bagatellizálja el a dolgokat. Persze a közhelyek itt is pufognak, mint mindig. (Naná hogy a szerelem mindet legyőz, a család meg csak azért is család!) De a nagy finálé előtt még jól megszenvednek a szereplőink, hogy aztán mindenki a másik nyakába borulhasson.  

Before Midnight (2013)

Mielőtt éjfélt üt az óra

Mielőtt filmek végső soron sikeresek lettek fügétlenként, de a harmadik részen már készültében érezni lehetett, hogy a nagy hollywoodi giccs biztosan nem fogja elkerülni a szcénát.

Jesse (Hawk) és Celine (Delpy) összeházasodtak, már közös gyerekeik is vannak, és éppen családi nyaralásukat töltik Görögországban. De befogni egyikőjük sem képes a száját, ezért a családi perpatvaron át a globális válságon keresztül a múlt sérelmein át mindenen civódnak egy jóízűt. Ahelyett, hogy élveznék a gyereke nélküli lopott éjszakát egy hotelszobában.

Bazi nagy görög családi ebéddel indul a záróakkord, majd a két főszereplő magára marad és egymásnak esnek a már melodrámává vált életükből kifolyólag is. Van benne egy pár jól eleresztett életszagú poén, de azért inkább fran-cica győzi meg az embert, hogy itt tényleg feszkó van. Viszont az utolsó negyedóra egy igazán jól elkapott flash-et láthat a néző, ami szinte elnyomja az eddig műsort. A Jesse szájából elhangzó nagy-monológot részben a forgatókönyvírónak köszönthetjük, de inkább azt arcmimikáját remekül használó a Hawk-ké a dicséret.

Before the Devil Knows You're Dead (2007)

Mielőtt az ördög rád talál

Egy nagy rendező utolsó alkotása, mely ízig-vérig magán hordozza a zsenialitásának keze nyomát. Az égi paradicsomba lelj békét és nyugalmat Mr. Sydney Lumet!

A Hanson család két férfi tagjának lecsúszási kálváriáját ismerhetjük meg a mozi kezdő képsoraiban. Andy (Philip Seymour Hoffman) hiába keleti sikeres üzletember benyomását, még is kőkemény heroin fogyasztó. Öccse, Hank (Ethan Hawke) viszont kisstílű svindler, aki nem rest exét sem átverni, naná hogy anyagi gondjai is vannak. A két fivér azonban kifundál egy tökéletes tervet, miképpen tudnák orvosolni az állandó pénzhiányukat és persze ebből iszonyú kalamajka kerítődik.

A Mielőtt az ördög rád talál a testvéri kötelék drámáját ülteti a vászonra két felvonásban. Az elsőben az indítékok kiásása és a karakterek megismerése, a második a bonyodalom kibontása és magyarázata. Erős alakítások mindenfelől záporoznak, még is ha ki kellene valakit emelnem akkor Seymourral tenném,  na ő aztán igazán hátborzongatóan hozza a megcsömörlött elsőszülöttet aki cinikussága mögé csomagolja érzékeny lelkét.

A családi sebek boncolgatása közben elkövetett igazi idősíkok közötti ugrálós régimódi thrillerbe hajló dráma mesterfokon.

Wyrmwood (2014)

Talán ez lehetett a Mad Max "előzménye". Legalábbis egy magyarázat, miért halt ki majdnem az egész emberi faj, a maradék meg miért rallizik' az utakon, benzint hajkurászva. Ok, ez durva csúsztatás volt, annyiban Max, hogy ausztrál...itt is keresnek üzemanyagot, a fél emberiség kihalt, van hokimaszkos csóka, nitrós kocsi és nagy hentelés.

Kitört a zombi apokalipszis, Barry kénytelen menekülni a városból, először a családjával, utána már nélkülük. Egyetlen célja van, eljutni a tesójához, Brooke-hoz, az egyetlen emberhez, aki megmaradt neki. Alkalmi útitársakon és felspécizett járgányokon át vezet az út a tesóhoz, akit közben katonák használnak fel zombikísérletekhez. Mármint beoltják ezzel-azzal és várják a hatást. 

Kellemes csalódás, bejön az egyszerűsége és a hangulata. Friss hús a zombipiacon, érdemes rápróbálni.

Boyhood (2014)

Sráckor

Valami oknál fogva Richard Linklater úgy álmodta meg aktuális filmjét, hogy ő elbíbelődik vele úgy tizenkét évig és eközben a színészek hagy öregedjenek kedvükre. Rizikós vállalkozás volt, de a szakma úgy látszik imádta.

Mason élete nem fenékig tejfel az biztos, Anyja (Patricia Arquette)
párválasztásai miatt szív egész életében. Állandó költözködés, piás pótpapa szívatásai, na ezért is veszi nehezen a srác az élet buktatóit, pláne, hogy ő azért szeretne kitűnni a sablonos világból. Jóravaló eredeti apja (Ethan Hawke) az egyetlen valamire való támasza, hiszen látszik a két különcre ugyan az életút vár. Mindeközben szívjuk magunkba a kor híres történelmi történéseit és hamisítatlan retró dalok szólnak.

Az alkotók nem teszik meg azt a szívességét, hogy megálljanak egy percre is. Csak tolják és csak tolják a felszínes sztereotípiákat. Az érdekesebb élethelyzeteket pl. verekedés kezdeményezése a vécében vagy az idősebb fiukkal való bandázás lényegét ki sem bontják, de egy egész jelenetet kap az apa-fiú beszélgetése az gimis-szerelem viszontagságairól. Sajnos a film készítői semmiben nem foglalnak állást, csak siklik, mint egy vészjósló hüllő és eközben egyre többször mutatják a szenvedő Anya (Még jó hogy nem szűz!) arcát. De jó, hogy ennyi magát tehetségesnek képzelő amerikai tini él a földön, így szinte minden filmdrámára jut egy ilyen történet. 

Mitől lett ez a családi dráma az év filmje? (Teszem fel magamnak a kérdést!) Talán mert Aruqette nem plasztikáztatott a 12 év alatt vagy csak azért, hogy jól hozza a kalácsképű lestrapált anyát. A többi segédszínésszel viszont jól elbánt a rendező: főszereplőnk mindig zsíros hajjal és idétlen vigyorral néz a kamerába, a Samet játszó hölgy frufrujáról (12 évig ugyan az frizu, na nee!)meg ne is beszéljünk. 

Egyetlen egy valamire való alakítás van a műben, az pedig Hawke-é, de ő már sokszor bizonyította, hogy hitelesen tudja eljátszani a jóképű világcsavargót.

Szimpla családi dráma, na jó a jobbik fajtából.

Sex Tape (2014)

Szexvideó

A Rossztanár alkalmi párosa kapott még egy lehetőséget az élettől (Hollywood-tól), hogy alkossanak valami maradandót a romantikus vígjátékok nagy szürke egén.  

Kedves, aranyos középosztálybeli párocskánk 10 évnyi gyerekneveléssel töltött házasság után rájön, hogy a kapcsolatukból, csak úgy huss, elillant a szenvedély.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Válni, terapeutához járni vagy megvan, szexvideót forgatni és forgatókönyvként használni a kámaszutrát (esetleg még blogot írni róla?). Jupijé, kész a film a házasság megmentve, de mi viszont már tudjunk Murphy óta, hogy az aminek nem kéne kikerülnie nagyvilágba, az tuti biztos, hogy végül a világhálón köt kit. Mit lehet ilyenkor tenni? Hát kínosabbnál-kínosabb szituációkba keveredni és szétverni a fájlmegosztó központot, csak úgy családilag (hopsz lelőttem a főpoént! Ezer bocs!).

Segel alakítása most is annyira semmilyen, hogy az már fáj, Diaz pedig álbájosságával próbálja megmutatni, hogy 40 felett még mindig dögös és otthon van a romokomok világában. Ebben a filmben nem meglepő módon a tökéletes szex körül forog cselekmény.
Az alkotók arra törekedtek, hogy egy intim „vallomásból” akkora cirkusz csináljanak, hogy az már mindenkink kínos legyen, ja meg szerintük elég csúnyán beszélni róla, hogy működjön (ízlések és pofonok). A film végül egy azonnal oldódó instant valami lett, amely csekély ideig jó szórakoztatást nyújt, de gyorsan elveszíti zamatát és valamiféle túl édes utóízt hagy maga után.

Csak a trendinek tűnni akaró, harmincas korosztály számára fogyasztható, de ők biztos élvezni fogják.

Butterfly on a Wheel (2007)

Milyen kerékbe törni egy pillangót ...

Ilyen magyar címmel eladhatatlan lett volna film, az biztos. Ha viszont a plakáton a múlt kéme és a jelen harcosa vicsorogna egymásra, biztos hogy benedvesedne egy pár női alsónemű.

A történet kezdetén minden jel arra utal, hogy Abby (Maria Bello) és Neil Warner (Gerard Butler) tökéletes házasságban élnek. De a tökéletesnek tűnő élet azonban Tom Ryan (Pierce Brosnan)  megjelenésével egy igazi rémálommá válik. Ez a férfi a lányuk elrablásáért nem váltságdíjat kér, hanem szörnyű, de egyben különleges feladatok elé állítja a házaspárunkat.

Másodszori nézés után is élvezetes hajszát lát a néző, ha már a végkifejletet tudja is. Szeretem Brosnan-t, amikor igazán tökös akció sztárt játszik, nem pedig az idétlenül vigyorgó Bond-ot. Úgy látom, Gerald is tökéletes választás a bárgyú apa szerepére, aki szemrebbenés nélkül hazudik, csak hogy mentse a tökéletesség látszatát.

Feszes, pörgős néhol már neo-thrillerbe áthajló drámát látunk. Egyszóval üt, mint a kalapács.

The Guest (2014)

A Peterson családhoz egy hívatlan vendég állít be. A háborúban elhunyt fiú legjobb barátja, aki megígérte bajtárásának, hogy ránéz a családra, minden rendben van-e. Mindenkinek elmondja, a fiú mennyire szerette őket, puszi, brühühü, sírás, miegymás.

A család életébe szépen lassan beépülő vendég, David ott segít, ahol tud. 

A kamasz srácról leszedi a zaklatókat, a kiscsajról meg a zűrös barátját. 

Besegít apa karrierjének felívelésébe is, szóval tevékenyen telnek a napok. 

Ezzel párhuzamosan viszont egyre több dolguk van a környéken a mentőknek és a rendőröknek.

Nemigen van olyan mozzanat a filmben, amint ne láttunk volna máshol, vagy tízszer. Szimpatikus idegen a család életében, akiről kiderül, hogy nem az, aki és rohadt nagy para lesz belőle. Igazi pszichothriller alapanyag, sokszor feldolgozva.

Ami miatt tetszik, az a hamisítatlan 80-as évek hangulat, ami már a főcímnél az arcunkba csap. Lilás-kékes ormótlan betűs cím, gagyi zenével... óriási. 

Aztán a szokásos elkezdi terrorizálni a ház lakóit forgatókönyv pszichó helyett elkezdődik a kemény gyilok, ami újra egy szép felütés, nagyon nem erre számít az átlag néző. 

Az már mellékes, hogy a Bradley Cooper kisöccsének kinéző Dan Stevens kissé logikátlanul cselekszik, miközben ő lesz a kisvárosi Jason Bourne, de hát ezt a filmet nem a tökéletes vonalvezetésért szeretjük. 

A hangulatával, az aláfestő zenéjével (a történet közhelyességével és ennek kapcsán az önkritikájával) egy főhajtásnak tudom be a 80-as évek filmjei előtt.

Nem egy családbarát mozi, a keményebb filmek kedvelőinek azonban ajánlom.

Cold in July (2014)

Richard Dane (Michael C. "Dexter" Hall) éjszaka furcsa zajokat hall a házban. 

Mivel egy déli állam polgáráról van szó, fegyverrel néz utána, mi is lehet a gond. Szétloccsantja a rajtakapott betörő agyát se perc alatt.

Nem is lenne gond, azért nem rossz, ha hősként ünnepel a kisváros. "Jól megadtad a mocsoknak"-mondják.

Az áldozatnak vagy egy apja is, aki nem rég szabadult a sittről? Még ez sem probléma. 

Hogy bosszút akar állni? Na, itt már kezdődik a bonyodalom, de messze nem ez lesz a film története.

Hála'istennek, mert ez a Rettegés foka dramaturgia már nagyon lerágott csont, bámulni, hogy elrabolják a családot, nagy nehezen megtalálják őket, mindenki boldog, stb. 

Ettől még nem lenne jó film.

Az első kellemes meglepetés a történeti csavar, utána a remek déli hangulat, a retró 80-as évek fíling'

Kiváló színészekkel pakolták tele, 

Hall a kis bajszával és a bundesz' sérójával remekel a hétköznapi polgár erőszakos ügybe keveredik szerepben, Sam Shepard mindig tökéletes, Don Johnson pedig tud színészkedni. 

Igazi meglepetés. Nem kell ide fehér öltöny és rózsaszín póló:)!

Imádom a hangulatát, ettől függetlenül nehezen emészthető film. Becsület és igazság? Kemény dolgok ezek. És ha rendet kell tenni, akkor rendet kell tenni. 

You Will Meet a Tall Dark Stranger (2010)

Férfit látok álmaidban

Kedvenc rendező fenoménunk aktuális (évente minimum kettő) párkapcsolati komédiája hozzánk is megérkezett.

Szokásosnak mondhatóan ebben a filmbe is egy narrátor vezeti fel a cselekményt, bemutatja Alfiet (Anthony Hopkins) és Helenát, akiknek éltes korukra megromlott a házasságuk. De még ők a saját életük rendbe tételén fáradoznak (egyik jósnőhöz jár a másik Call-gril-hez). Kiderül, hogy a műértő karrierista lányuk (Naomi Watts) és sikertelen író férje (Josh Brolin) között sincs minden rendben. Főleg, ha szomszédban egy olyan csinos lány lakik, mint Dia vagy az embernek olyan charme-os főnöke van, mint Greg (Antonio Banderas).

A neurotikus történetek megálmodója megint egy sor olyan színészt csábított a kamerája elé, akiről nem feltételeztük volna, hogy beillik a rendező repertoárjában. Itt van például Hopkins és karaktere, ezt simán Woody-nak kellet volna játszani ehhez képest át adta a stafétabotot jóval tehetségesebb kollégájának. Megint csak nehéz megítélnem, hogy Freud-an széthulló család története jó film e, de egy biztos, hogy Allenre lehet számítani, jöhet gazdasági válság vagy nukleáris katasztrófa, rendezőnk hozza az elvárt szintet.

Ne várjunk tőle felhőtlen szórakozást, de azért egy apró örömök okozhat.

Secretary (2002)

A titkárnő

Már a film plakátja is kérdőjeleket hagyott bennem. Vajon tényleg Maggie Gyllenhaal hátsójával szemezek?

A huszonéves Lee (M.G.) teljesen átlagos lány lenne, ha nem éppen az elmegyógyintézetből szabadulna ki a filmünk elején. A babusgató szülők az örültbe kergetik a fiatal lányt, aki úgy dönt csak beilleszkedik a normális társadalmi életbe, ezért állást vállal a helyi könyvelő irodában titkárnőként. A szintén különös természetű (James Spader) főnökével egy idő után kialakul egy főnök-beosztottnál jóval bensőségesebb viszony.

A csodabogár Gyllenhall és a mindig unszimpatikus Spader olyan érzelmekkel túlfűtött szerelmi frusztrációt rittyentenek a vászonra, hogy a néző elhiszi, hogy ez a normális. Szerintem a rendezőnek nem sok dolga volt, csak szabadjára engedte ezt a két fekte bárányt és közben csak nyersanyagot adagolta gépben. Hogy végül mi lett belőle, az már "lőtéri vaút" sem érdekli, amikor az ember Lee Halloway vágyakozását láthatja a vásznon.

Tipikusan olyan film amin nem kell agyalni, csak hagyni hogy magával ragadjon.

Young & Beautiful (2013)

Fiatal és gyönyörű

A 2013-as Cannes-i filmfesztiválon Francois Ozon szolgáltatta a legújabb botrányfilmet.

A történet főszereplője Isabelle, aki egy átlagos 17 éves francia lánynak látszik, így első ránézésre. A felnőtté válásának lépcsőit érzelem nélküli arccal vészeli át, mint például a szüzességének elvesztését. A film maroknyi cselekménye négy évszakban elevenedik meg, hogy azért a néző érezze az idő múlását. A főszereplőnk igazán érdekes kalandokat él át, eközben feszegeti önmaga korlátait és szülei jó ízlésének határait.

A film rendkívül jól megeleveníti az elkényeztetett lány szindrómájának árnyalatait és ezt teszi úgy, hogy nem utáljuk meg a főszereplő szépséget. Marine Vacth érintetlen bájosságával elvarázsolja a nézőt, de emellett kitűnően hozza üres fruskát.

Egyszerűsége és klisémentessége teszi jó filmmé, néhol elgondolkodtató, ráadásul jó nézni a franciásan megkomponált képeket.