Valami oknál fogva
Richard Linklater úgy álmodta meg aktuális filmjét, hogy ő elbíbelődik vele úgy tizenkét évig és eközben a színészek hagy öregedjenek kedvükre. Rizikós vállalkozás volt, de a szakma úgy látszik imádta.
Mason élete nem fenékig tejfel az biztos, Anyja (
Patricia Arquette)
párválasztásai miatt szív egész életében. Állandó költözködés, piás pótpapa szívatásai, na ezért is veszi nehezen a srác az élet buktatóit, pláne, hogy ő azért szeretne kitűnni a sablonos világból. Jóravaló eredeti apja (
Ethan Hawke) az egyetlen valamire való támasza, hiszen látszik a két különcre ugyan az életút vár. Mindeközben szívjuk magunkba a kor híres történelmi történéseit és hamisítatlan retró dalok szólnak.
Az alkotók nem teszik meg azt a szívességét, hogy megálljanak egy percre is. Csak tolják és csak tolják a felszínes sztereotípiákat. Az érdekesebb élethelyzeteket pl. verekedés kezdeményezése a vécében vagy az idősebb fiukkal való bandázás lényegét ki sem bontják, de egy egész jelenetet kap az apa-fiú beszélgetése az gimis-szerelem viszontagságairól. Sajnos a film készítői semmiben nem foglalnak állást, csak siklik, mint egy vészjósló hüllő és eközben egyre többször mutatják a szenvedő Anya (Még jó hogy nem szűz!) arcát. De jó, hogy ennyi magát tehetségesnek képzelő amerikai tini él a földön, így szinte minden filmdrámára jut egy ilyen történet.
Mitől lett ez a családi dráma az év filmje? (Teszem fel magamnak a kérdést!) Talán mert Aruqette nem plasztikáztatott a 12 év alatt vagy csak azért, hogy jól hozza a kalácsképű lestrapált anyát. A többi segédszínésszel viszont jól elbánt a rendező: főszereplőnk mindig zsíros hajjal és idétlen vigyorral néz a kamerába, a Samet játszó hölgy frufrujáról (12 évig ugyan az frizu, na nee!)meg ne is beszéljünk.
Egyetlen egy valamire való alakítás van a műben, az pedig Hawke-é, de ő már sokszor bizonyította, hogy hitelesen tudja eljátszani a jóképű világcsavargót.
Szimpla családi dráma, na jó a jobbik fajtából.
.jpg)
