Maleficent (2014)

Demóna

Angelina Jolie az ezredforduló óta bármit eljátszathat, és 10 évente fogy vagy 10 kilót. Kíváncsi vagyok, ha már megkeseredett nyuggereket fog játszani, mennyit mutat majd a mérleg.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy, vagyis két szerelemes, aki persze soha nem lehetnek egymásért, mert egy ellentétes ingerszegény környezetből származtak. Ez a mondat alapján lehetne filmünk egy trendi romokom is akár. De az alkotók inkább a Grimm-mesevilág és a Dark-fantasy határán egyensúlyozó környezetbe próbálták bele skatulyázni művüket. A történet szempontjából nem lényeg ki gonosz és ki a jó, hisz a kedves is bűnhődhet és az elvetemült is megváltozhat.

A Demóna nem attól rossz a film, mert nem egyedi vagy kicsit túl gyerekes. Inkább az baj vele hogy valahogy nem ál össze egésszé. Ha eltekintünk a számos logikai buktatótól (például ezek szerint akár a holló is lesmárolhatta volna Józsikát) akkor sem hagy bennünk egy fikarcnyi maradandó szikrát se, pláne nem azt, hogy újra nézzük. Mondjuk a mai tini társadalom ezek után biztos, hogy gonosz tündér akar lenni az emós farsangon.

Egyszer volt … jó is, de maradjunk inkább a klasszikus változatoknál.

The Hobbit: The Battle of the Five Armies (2014)

Az öt sereg csatája
Mikor ezeket a sorokat írom, fájó szívvel gondolok arra, hogy talán ez az utolsó kaland, amit Középfölde mesebirodalmából láthatok. A sokszor kritizált A Hobbit a legtöbb mozirajongó bánatára sajnos az utolsó fejezetéhez érkezett.

Miután a mohó törpéink kikergették Smaugot békés vackából, ő először inkább Tóvároson szándékozik bosszút állni. Némi bemelegítő izzadságszagú harcolgatás után, jöhet a mindent eldöntő csata. Amit először nem világos még, hogy ki fog ki ellen harcolni.
Az biztos, hogy a törpök aranyából mindenki le akarná csípni az őt megillető részt, de Thorin (Richard Armitage) a rajta elhatalmasodó sárkány-kór miatt egyetlen egy régi ígéretét sem hajlandó megtartani.

Míg a Bárd (Luke Evans) és a törpkirály alkudozik, kicsiny de Középfölde legerősebb különítménye indul a sötét erők fogságában rekedt szürke Gandalf (Ian McKellen) megmentésére. Szarumán, Galadriel és Eldrond utolsó csepp erejüket is kénytelenek bevetni, hogy kiszabadítsa az öreg mágust. Még ha sikerül is a szinte láthatatlanan ellenséget messzire űzni, az orkok előrenyomulását nem tudják megállítaniuk.
Ezt nem is sejtve Erebornban a kis tolvaj, Zsákos Bilbó (Martin Freeman) megpróbál közvetíteni a segítséget váró emberek, a jussukat követelő büszke elfek és az elborult elméjű Thorin között, a maga egyszerű módján. De hiába az észérvek és nemes lelkű hobbit fáradozása, sajnos az öt sereg csatája elkerülhetetlen.

Ezen szinten már nincs üres járat, "A király visszatér" óta tudjuk, hogy a záró epizódra nem érdemes a zúzással spórolni vagy a drámát erőltetni. A Babó csekély történetét lezáró film első percétől beindul a csata fáradhatatlan gőzhengere és nagy jelenetekben harcolnak egymással ezek a mitikus lények.
Jackson mester nem rest még összetettebbé varázsolni ezt az élményt, újra és újra bedobni valami váratlan, hogy egy pillanatra se lankadjon a figyelmünk. A történethez kötelezően hozzáfűzött romantikus száll nem tolakodó, simán belefér ebben az univerzumban egy ilyen jellegű kapcsolat.

Nem hinném, hogy ennél jobban be lehetett volna fejezni ezt az utazást, ami 2001 óta egy új-zélandi mesternek hála szinte minden évében díszes dobozban a karácsonyfánk alá került és sikerült mozizásra csábítani sok millió embert.

The Babadook (2014)

Egyedülálló anyuka próbálja nevelni viselkedészavaros, idegesítő fiacskáját, Robbie-t. A férje meghalt, mikor a gyerkőc született. Egyedül élnek egy nagy házban, Robbie miatt egyre távolabb a barátoktól, ismerősöktől.
Mire kölköt kicsapják a suliból, Amelie már az idegösszeomlás határán egyensúlyozik.
Csak ne beszélne annyit a gyerek Babadook-ról, a mesekönyvben szereplő szörnyről.

Nem egy szokványos horror film, meg kell hagyni. Nagyon jól fel van építve, azt sem tudjuk sokáig, Babadook az képzelet szüleménye-e, vagy tényleg "létezik". Szépen araszol a sztori előre, a paranoid hangulat egyre erősödik a nézőben és miután a magánytól és a fáradságtól félőrült anyuka megkattan, gőzerővel indul a daráló. 
És ehhez nem kellenek olcsó hatásvadász horror klisék. Mert olyan nincs benne egyátalán.

A félelmetes hangulathoz a remek kép világ és a színészek is hozzátesznek. A gyerek rohadtul idegesítő, anya nagyon kétségbeesett. Ennek a kettőnek a keveredése kis nyomás alatt is robban. Elég hozzá egy mesekönyv.

Húú, de jó kis film, ami ráadásul pitiáner összegből készült. És ausztrál. És mondtam már, hogy jó?

Saving Mr. Banks (2013)

Banks úr megmentése

Sosem rajongtam az olyan filmekért, ami egy nagy eposz létrejöttét meséli el vagy hátterére világít rá. Sőt tovább megyek a bárgyú 64-es Mary Poppins se varázsolta el engemet.

P.L. Travels (Emma Thompsom) miután papírra vetette a híres dada történetét, a mű óriási világsiker lett. De mivel, hogy több könyvet nem volt hajlandó írni ezért pénztárcájában a ropogós fontok apadni kezdtek, ekkor úgy határozott, hogy átreppen a tengerentúlra és megpróbál valamiféle egyességre jutni a kitartó ostromlóval, Walt Disneyvel (Tom Hanks). Persze ebben a korban az álomgyár csak musicalt volt hajlandó kipréselni magából és ez ami Travels „kis”asszonynak nem igazán van ínyére.

Történet bájos és giccses, de hát ez egy hollywoodi történelmi tény a nagy boldog véggel. A rendezőnek se kellet sok mindenre figyelni csak, hogy nagy totálba mutassa a gigaszínészeit. Persze aki játszani akart a filmben az játszott is. Thompson olyan elemi erővel keltette életre a karót nyelt teapusztító vénasszonyt, hogy az már csuda.

Nem mondom, hogy nem bátor dolog összekötött kézzel vízbe ugrani. De nem egy nagy mutatvány.

Winter's Tale (2014)

A Téli mese az az a film, amiben csodák mégis lehetnek.

Egyszer volt, hol nem volt, egy csavargó, Peter Lake (Colin Farrell) aki nem tudta, hogy kiemelt szerep vár rá a jó és rossz mindent eldöntő harcában. Híres tolvajként állandó meneküléssel telik az élete, míg nem egy szép nap egy csodás ló megmenti a kerületi rendfenntartó (Russell Crowe) és serege karmaiból. Ezután az árva fiú sorsa meglepő fordulatot vesz, összeismerkedik a gyönyörű Beverly Pennel, aki mellesleg halálos tüdőbajban szenved. De ki tudja, segíthet-e még valamilyen misztikum a két szerelmesen?!

Az alkotók nem akartak nagyszabású romantikus mozit csinálni, inkább a jó és a rossz harcát akarták nekünk bemutatni korunk legjobb férfi színészei tolmácsolásban. Tehát felejtsük el azt, hogy a film forgalmazói ezt az alkotást becsomagolták egy színes, csillogó papírba és betették a karácsonyfa alá.

A Téli mese az az a film, amelyben csodák még is léteznek.

Red Riding Hood (2011)

Lány és a farkas

„Az erdőközepén lakott egy aranyos kislány, mindenki szerette…” Találd ki melyik meséből idéztem?

Volt egyszer egy aranyos kislány, aki az erdő közepén lakott a családjával. Ezt a falut rettegésben tartotta egy gonosz farkas, akinek a szomját a békés polgárok áldozatokkal csillapították. Tíz évig ment minden a nyugodt kerékvágásban, amikor is egyszer csak a fenevad Piroska (Amanda Seyfried) nővérét ragadta el. A falu népe ezen felbőszülve, ide hozatja híres vadász: Solomon atyát (Gary Oldman), akinek többször sikerült már elejtenie egy ilyen démont. Direkt hagytam ki a romantikus nyáladzós részt, hiszen ha nem akartak volna az alkotók ennyire trendik lenni, akkor most egy igazi rémmesével lenne dolgunk. A film iszonyú látványos, jól hozza a gót mitikus-regék világát a zene pedig igazán magával ragadja a nézőt. Viszont a szerelmi szál kissé eltúlzott és látszik, hogy a mai kor fiataljait szerették volna maguk mellé állítani.

Kár érte, mert a történetben még lett volna elég kraft, hogy egy kiváló mozi legyen.

The Adventures of Baron Munchausen (1988)

Münchausen báró kalandjai

Vajon kor függvénye-e a mesékbe vetett hit!? 

Még szerencse, hogy van egy olyan nagy mesemondónk, mint Terry Gilliam. Műveiben rávesz bennünket, hogy ócska cirkuszi mutatványosok tolmácsolásában előadott színdarabbal is a csodák birodalmában érezzük magunkat.

A 18. századi történetünk főszereplője nem más, mint a kalandos életű Münchausen báró.  Rendkívüli történeteit egy viharos időket élő város színtársulata is műsorára tűzi. Az előadások közben török ágyúgolyók sorra robbannak be színházba, védelem erői a végüket járjak. De csoda történik ugyan is megjelenik a nézőtéren a címszereplő. A báró elmeséli, hogy ez az affér az oszmánokkal az ő személyes ügye és holdra száll, hogy megkeresse a csapata többi tagját és rendet tegyen a világban. Vele tart a színházvezető kislánya is, Sally, aki ártatlan rajongással veti bele magát a furcsábbnál-furcsább kalandokba.

Bohókás mese elevenedik meg előttünk telis-tele gillliami vízióval, misztikummal és bibliai utalásokkal. A rendezőnk stílusa csak úgy vonzza a tekintet és nézése közben nem érezzük, hogy több, mint harminc éves a kópia.

Remekbe szabott fantasy orgia a hétvégére.

The Hobbit: The Desolation of Smaug (2013)

Szamug pusztasága

Elérkezett a várva várt nagy pillant, amikor is megérkezett a magyar mozikba Középfölde „birodalomvisszavág”-ja!

Az előző történet ott fejeződött be, hogy a népes törpe csapat, élükön a varázslóval és a betörővel, éppen csak kikecmergett a kalamajkából. Az átlag olvasó tudja, a bagázs hánytatása itt nem ér véget, sőt ezután jön csak a java.
Peter Jackson rendező (producer, fantasy atyaúristen) ügyes kézzel megtartotta az izgalmas részeket a könyvből és a maradék játékidőt telepakolta új és leporolt régi szereplőkkel + nyakon öntötte egy kis kötelező romantikával. Persze ez nem ment a minőségi akció rovására, mert rendezőnk tudja már, mi az a csízió. Arról igazán nem ő tehet, hogy ez az univerzum harcról, háborúkról és férfiakról szól.
A film minden egyes percére oda lehet biggyeszteni a váratlan jelzőt, hiszen ismeretlen lények vagy halvány utalások elevenednek meg a vásznon.
Míg a díszes társulat eljut a Magányos-hegyre addig nem éppen békés tündékkel, Tóváros bosszús népével, vagy haragtartó orkokkal gyűlik meg bajuk. Tetejében Gandalf (Ian McKellen) is kiválik a szövetségből, hogy Radegast barátjával sötét dolgok után kutasson Dol Guldur elfeledett tornyában.
A mozi csúcspontja szerintem a hordó úsztatásos jelenet, amely kivitelezésében
Jackson úrnak már megint sikerült maradandód alkotnia és remélem, nem csak a rajongó társadalom lélegzete áll majd el tőle.
De mégis, ez a film Smaug megelevenedésének jutalom játéka, hisz csak úgy röpül az idő miközben a ravasz sárkány Bilbóval (Martin Freeman) bíbelődik. Eközben pár mérfölddel arrébb az alacsony méretű baráti társaság élükön az Aragon pótló Bárddal (Luke Evans) Középfölde Velencéjéből próbál meg emberpróbáló bátorsággal kijutni.

Arra jöttem rá, hogy milyen pofon egyszerű kritikát gyártani. Le kell gyalázni, válogatott közhelyekkel minden rajongó táborral rendelkező művet. Hiszen a fanok úgy is csak morognak rajta egyet, a többiek meg ezek után úgy se nézik meg filmet és soha nem tudják meg, kinek van igaza.  

Sleepy Hollow (1999)

Ichabod Crane (Johnny Depp) egy szokatlan módszereiről ismert nagyvárosi nyomozó, akit az isten háta mögötti Álmosvölgybe küldenek, hogy derítsen fényt egy igen rejtélyes gyilkosságra.
Szokatlan módszerei most próbára tettetnek.
Crane, mint egy gótikus (steampunk) Sherlock Holmes, rendhagyó módszereivel és logikával lát neki az ügy megoldásának, ám a természetfeletti erőket nagyítóval és csipesszel sem ajánlott piszkálgatni. Főleg, ha fejek is hullanak közben. Tim Burton és Johnny Depp egyik hamisítatlan szerelemgyereke, amit össze sem lehet hasonlítani a későbbi közös munkájukkal. Burton-szerűen meseszerű látvány, izgalams történet és Depp Jack Sparrow mozgástól mentes játéka, illetve ezek összhangja igazi borzongató élménnyé teszi a filmet. Csak bátran nézzétek meg, nagyon jó.

Oz the Great and Powerful (2013)

Óz, a hatalmas

Több mint 70 év telt el, mióta Dorothy piros cipellőjében végiggyalogolt a sárga köves úton. Lássuk, hogy is kezdődött (folytatódott) a mese, avagy ki is az a titokzatos Óz.

A Nagyvarázsló (James Franco) történetünk elején, még csak cirkuszi szélhámos Kansasban. A nők és a közönség butításakor tudományos újításokat használ, ami ekkor még "misztikusnak" számított. De egy forgószél minden megváltoztatott, főhősünk egyszer csak Smaragdvárosba találja magát. Az itt élő csodaszép boszorkák (Kunis, Weisz, Williams) rögtön új királyukat látják a csélcsap illuzionistában. Óz gyorsan rájön, itt a földi trükkök nem úgy működnek és nem jó a csoroszlyák érzelmeivel szórakozni.  Ezután jön is a bonyodalom, utána pedig a nagy csata, törpék és madárijesztők a gonosz majmok ellen. Leülünk nézni a filmet és csak lessük a varázslatot, az első félórában még jókat somolygunk a visszautalásokon. Egy idő után elkezdenek irritálni az új karakterek tanácstalan viselkedése és jön nagy mese-klisé: Vajon a főhős feltud-e nőni a feladathoz? Valahogy Dorothy édesebb volt, mert ő haza akart jutni és úgy keveredett bájos kalamajkákba.

A történet vizualitásán semmi kivetnivaló nincs, még a forgatókönyv butasága is megbocsájtható (mégis csak gyerekeknek szól). De azért titkon reméltünk egy leheletnyi dark-fantasy vonalat ala Raimi stílusban.

Jack the Giant Slayer (2013)

Egy szerethető kis filmecske Jankótól és az égig érő paszulyról, angolosan tálalva. A paszuly kinő, a dinkák feljutnak, csak az óriások ne jöjjenek le. Ha pedig lejöttek, valahogy menjenek vissza...

Élvezhető film, kicsiknek, nagyoknak, gyerekkel, vagy nélküle, másfél órára tökéletes. A happy end borítékolható volt, mégis kíváncsi voltam a végére, szóval hajrá.

Hansel & Gretel: Witch Hunters (2013)

Jancsi és Juliska, miután feltüzelték a mézeskalács ház boszorkányát, fejvadászatra adják a fejüket. Híres boszorkányvadászok lesznek, amerre járnak, gyúlnak a máglyák, égnek a gonosz némberek.

Talán még az ötlet elmenne, de a kivitelezés már problémás. 

Azt olvastam a filmről, hogy azért "jó" (vagyis nem annyira szar), mert nem akarja magát komolyan venni. Hát nem is lehet, ha sorozatlövő nyílpuskával, inzulin injekcióval, meg elektrosokkal randalíroznak főhőseink az erdőben. 

Basszus, lehet, hogy Jeremy Renner jó színész, de olvasni nem tud, mert ha igen, úgy kivágta volna a rendezőt és a forgatókönyvet az ablakon, hogy ihajj! Gemma Arterton sem hiába szerepel a filmben, jól áll neki a dögös, mélyen dekoltált bőrszerkó és a szuper nyílpuska. Ennyi. A hitvány a legmegfelelőbb jelző rá, azt hiszem.

The Hobbit: An Unexpected Journey (2012)

A váratlan utazás

Megmondom őszintén, annyi rosszat olvastam a Hobbitról, hogy majdnem elhittem. Megpróbálom nem kiírni a dühömet.

A film sztoriját nem írnám le, ha megbocsájtotok (akik olvasták, azok ismerik, akik meg nem, úgyis mindegy!) A történet egy aranyos kis visszautalással kezdődik, de pár perc után belecsap a lecsóba. Parádés a törpök megjelenése és rendbontása, talán csak Bilbó (Martin Freeman) egy kicsit haloványabb, mint a könyvben (a mosogatás is inkább jópofa, mint irritáló). Onnantól, hogy a szövetség útra kel, megindul az akció dömping. Főhőseink egymás után esnek különböző kalamajkákba (hűen követve a könyvet), a csöbörből-vödörbe szindróma. Ezek a csaták mindent felülmúlnak, iszonyú látvány áradatot és izgalmat kapunk a nyakunkba. A mozi legjobb része a köteleken táncolás az orkoknál, még Móriát is hajazza. Gandalfra (Ian Mckellen) igazán nem lehet panasz, többet varázsol, mint a trilógiában összesen, ezt is megemlíteném a fanyalgóknak. Talán a Barna mágusos résznél ül le egy kicsit a fim. Az ember nyakizmai az első félóra után megszokják a kameramozgást és a képkockák gyorsaságát, utána csak élvezni kell, mert erről a rendezőnk gondoskodott. A tűéles kép és flashback-ek egy kicsit rontanak a mű meseszerűségén, de aki gyerek matinét akar nézni, annak nem ajánlom, hogy jegyet vegyen rá.

Kedves kritikusok, anti –jacksonostiták és egyéb rosszmájúak, nem tudjátok elrontani, hogy az emberek mozi élményét. A film ott van szorosan elődei nyomában (cseppet sem rosszabb, mint a Két torony), mert azért iszonyú nehéz lett volna űberelni bármelyiket is. De mutasson nekem valaki egy olyan fantasyt ami látványba és történetben felveszi a versenyt új-zélandi rendezőnk műveivel.

Conan the Destroyer (1984)

Na, ezt már rég láttam (vagy 20 éve), az előző után meg stílusos is (imdb).

Conan (még mindig Arni) a sírrablók szokásos életét éli, mikor kap egy soha vissza nem térő lehetőséget, amivel feltámaszthatja régi szerelmét (nem a Vörös Szonját!). Csak hát kő’ egy csapat alapon, mindenkit bevesz a buliba, van itt harcos amazon (Grace Jones), néger óriás (Wilt Chamberlian, a valaha élt legnagyobb kosaras aki egyszer, egy meccsen 100 pontot dobott!), Mako (vizárd újra) plusz még egy hercegnőt is pátyolgatni kell. Irány az üveghegyen (palota) túlra és máris jöhetnek a csihi-puhik, meg a kalandok. Mondhatnám, hogy egy tipikus Disney mese, talán ezért is fantasybb (rossz értelembe) a film hangulata. Még a trükkös-tükrös rész elmegy, de többi az szánalmas.

Annak idején azt mondtuk: - De szép, de jó! Manapság ez viszont Z kategória.

tás

The Princess Bride (1987)

A herceg menyasszonya

„Hello. My name is Inigo Montoya. You killed my father. Prepare to die.”

Valami alap fantasy mesének ígérkezett, vágjunk is akkor bele.

A nagyapa (Peter Falk) meséli kis unokájának ezt a régi történetet, először a fiút nem érdeklik a romantikus részek, aztán egyre jobban bele mélyednek. Maga a történet a paraszt fiú (Cary Elwes, gyermekkorom kedvenc színésze, a végén még visszatérek rá) és a nemes lány (a fiatal Robin Wright) között szövődő szerelmi románc. Westley egy szép napon elindul szerencsét próbálni, de nem tér vissza többé. Az idő múlásával a herceg kezd érdeklődni Boglárka iránt. A menyasszonyt meg idő közben elrabolja Vizzini bandája (Óriás, Bajvívó), de őket viszont követi a híres Roberts a rettegett kalóz, aki végzett Westleyvel is. Ha szereplők innen-onnan összelopkodását és gagyi trükköket levesszük, elég tűrhető mozit kapunk. Jó poénokkal, ötletes képi megoldásokkal és pofon egyszerű történettel.

Ha mindenképpen bele akarsz vágni, akkor nézd meg előtte a Robin Hood a fuszeklik fejedelmét és keress párhuzamot a két film között.

tás

Rango (2011)

Rango

Gore Verbinski számomra az rendező, aki képes engem meglepni a vásznon, és egy animációs filmnél kell meglepőbb?

A film eleje elég unalmasan indul, Rangó a terráriumok egy hangú életét éli. Egyetlen társa (közönsége) egy törött baba, viszont egy véletlen baleset folytán a sivatagba találja magát. Ahol különleges lényekkel találkozik. Így kerül a rágcsálók vadnyugatára, ahol a legnagyobb kincs a víz. Az eddigi steril élete után, főhősünk szájhőséggel próbálja felhívni magára a figyelmet. Ami után persze jó nagy kalamajkába kerül. A történet néhol dadog, de élvezhető, a karakterek (állatok) kidolgozottsága viszont zseniális.

Legjobb rajzfilm, amit mostanában láttam, de nem engedném megnézni a 3 éves gyerekemnek.

tás

Snow White and the Huntsman (2012)

Azon gondolkodom, kinek szánták ezt a filmet (IMDB)? Gyerekeknek szerintem rémisztő, felnőtteknek unalmas és mesterkélt. Isten az égben, ugyan milyen idea nyomán lett a tinilányok sztárja, Kirsten Stewart (a melegvámpíros filmek málé képű főszereplője) Hófehér(ke)?? Charlize Theron pedig a gonosz mostoha? Ebben a felállásban én a bűnös oldalt választom. Ez a csajszi (Stewart) megkaphatná a Steven Segal-díjat!

Látványban még elmegy, a történet gondolom, ismerős:)! 

Ennyire felesleges filmet már régen láttam.

ignem

Dark Shadows (2012)

Tim Burton és Johnny Depp nyolcadik szerelemgyereke. Az Alice Csodaországban után kicsit pihentettem Burton-t, egészen tegnapig.

A kritikákat olvasgatva a kisebb táborral értek egyet, vagyis azt mondanám, nem rossz. Kicsit rémes, kicsit vicces, kicsit mesés, nem kevéssé látványos, olyan Burton-féle módon. 

Ezt az állapotot (a rendezőét és egy kicsi Depp-ét) én stagnálásnak érzem (hogy most legalább nem nézhetetlen sz*rt csináltak), vagy inkább javulásnak. A film leggyengébb pontja a forgatókönyv, egyszerűen leül az első fél óra után és megpróbál ugyan felállni a fináléra, de nem sikerül.

Depp már kicsit kezd idegesíteni, minden filmben ugyanaz a pofa, ugyanaz a mozdulat. Burton bá' is beszedhetne egy kis kratfot valahonnan, mert 5-10 éve csak kínlódik. De mondom, optimista vagyok, ez egy nézhető film, remélem innen már felfelé veszik az irányt.

Aki nem ismeri a rendező munkáit, ne ezzel kezdje, aki igen, az nézze meg nyugodtan, másfél órára elég (főként, ha Eva Green lökhárítói bejönnek).

The Secret of Moonacre (2008)

A holdhercegnő

Ha az emberfia magyart nevet lát egy álomgyári stáblistán, akkor hajlamos előítéletekkel nekivágni a műnek. Csupó Gábor és a fantasy!

Maria megárvulása után egyetlen öröksége egy könyv, melyben különös történet van két családról, akik közt háború dúl. Otthona nem lévén kénytelen elköltözni vidéki bácsikája ódon kastélyába (Turai Schossberger kastély). Már az odaérkezésük sem eseménytelen, a kapu (egri vár kőből épített makettje, Pilisborosjenő) előtt banditák támadják meg őket. Főhősnőnk lassan ráébred, hogy a közeli várban (Cseszneki vár) lakó martalócok az egyik család, nagybátya pedig a másik család a könyvéből, akiken átok ül és csakis egy holdhercegnő törheti meg a varázst. Igazi tündérmese, nem giccsesek a számítógépes trükkök sem, látszik a rendezőnk az animáció világából nyergelt át. A befejezés az kicsit nyálas, de ha „Shakespeare-i” lenne, biztos apróbb közönség tetszését nyerné el.

A legjobb „gyerek-fantasy” (A faun labirintusát nem nevezném annak.) amit mostanában láttam.

tás

Mirror Mirror (2012)

Tükröm, tükröm

Ha egy klasszikus mesét megpróbáltak élőszereplőkkel vászonra vinni Hollywoodban, abból még nem sült ki soha semmi jó!

Hófehérke (Audrey Hepburn hasonmás) elnyomottan él egy kastélyban, apja eltűnése után a gonosz mostoha (a ripacs Julia Roberts) nyomorgatja az udvart és a népet. Feltűnik aztán a gazdag spanyol herceg és mindketten rástartolnak. Féltékenységből főhősnőnket kihajítja a palotából mostohája. A zord rémségekkel teli erdő elnyeli a kislányt. Disney-szerű, unásig elcsépelt, gagyi poénokkal teletűzdelt vígjáték. Csak kínomban röhögtem rajta.

Végén a szokásos dalra fakadás, ami odavonzza az állatokat (jelen esetben az én vagyok, hogy leültem elé) Annyira gej' és édes, hogy tutkóra megfekszi a gyomrod!

tás