Star Wars: Episode III - Revenge of the Sith (2005)

A Sith-ek bosszúja

Három évnyi hánykolódás és álmatlan éjszaka után után egy messzi-messzi galaxisban pont került a történet végére. A pontszámok és kritikát igazolták, hogy rejt még a meggyalázott régimódi űr-odüsszeia marketing és egyéb bevételeket is majd a következő évtizedekben.

Anakin Skywalker (Hayden Christensen) rohan a sötét oldal felé, Doku és Buckalakók teteme fekszik az út mellet. Hiába Obi Van (Ewan McGregor) intelmei: "a sötét oldal könnyebb és simább", mi tudjuk az ifjú padavan nem kerülheti el sorsát. Az apokalipszis küszöbön!

A harmadik részre Lucas barátunknak nem marad más lehetősége, mint mindent egy lapra feltenni. Na ez többé kevésbé sikerült, ebben az epizódban elő kellet, hogy kerüljön főszereplőnk gonosz énje és mi megkaptuk végre Vadert. Sok érdekes és régi lény kap teret ebben az epizódban, de mindenki súlytalan. Az utolsó negyedóra, ami már morzsájában emlékeztet a 77-es folytatására. Az ősz hajú rendezőknek mindent fel lehet róni, de azt nem, hogy milyen elrontotta volna a kikacsingatós sztori végét.

Teljesen nem lett logikai buktatóktól mentes a "spin off" sorozat, nézzünk is egy párat.

-        Obi Van a Birodalom visszavágban többször Yodát emlegeti tanítómestereként (elitta az agyát! J)
-        Az új reményben Leia megkérdezi Luktól, hogy már törpéket is bevesznek rohamosztagosnak (lehet önkéntesnek is jelentkezni, nem csak a klónoké a világ!).
-        Leia emlékszik az anyjára, holott az már meghalt születése után pár perccel (jó memória!).

Rangsor: 4.

Star Wars: Episode II - Attack of the Clones (2002)

A klónok támadása

Hajalj, jöjjön a pattanás Lucas hátán, ami egy éltre meggyötri majd, hiszen eme mozi óta a giccsből és gejj-ből már nincs visszaút. Mindenki nyugodjon le a … még van egy epizód az ősz mester ámokfutásából.

Obi Van (Ewan McGregor) és tanítványa Anakain (Hayden Christensen) a hírhedt Doku gróf (Christopher Lee) után kutat, miközben belebotlanak egy őket kereső árnyba. Eközben Amidala (Natalie Portman) saját csatáit kénytelen megvívni a galaxisok szenátusában. Minő véletlen, hogy az ifjú tanítványt és az egykori hercegnőt összehozza sors kifürkészhetetlen fintora. Silány előjáték után egy szappanoperát megszégyenítő romantika bolygón elkezdi Ani pufogtatni a közhelyeket a pillákat rebegtető topless képviselőnek. („Itt viszont minden puha és sima”- azóta szállóigévé nőtte ki magát) Kedvenc Obi Van-nunk pedig egy távoli bolygón olyan titokra bukkan, aminek köze van Jango Fetthez (Boba apucija) és klónozáshoz.

Karthágó együttes legnagyobb slágere első versszaka sokkal jobban össze tudja foglalni az aktuális rész tartalmát:

"Volt egy fiú és volt egy lány
A fiú elindult az álmok útján
Volt egy fiú és volt egy lány
A lány még most is várja talán
Elindult a fiú az álmok útján
Elhitte az álmok furcsa hangját
Csalóka színét"

A fantom románca cím jobban illet volna ehhez az enyelgős délutáni matinéhoz. A film csirájában már néhol kezdett felnőni a feladathoz, de így is nagy része még mindig csak egy csöpögős katyvasz. Sajnos a 70-es Lee is sótlan és Yoada mester pedig a pattogó zöld labda szerepe iszonyúan visszadobta karaktere eredetiségét. Még mindig McGregor játéka az egyetlen stabil pont az új szériában, bár a többi Jedi sem lóg ki nagyon a sorból nagyon. De kár, hiszen ebből az alapanyagból valami sokkal jobb is kisülhetett volna.

Rangsor: 7.

The Hobbit: The Battle of the Five Armies (2014)

Az öt sereg csatája
Mikor ezeket a sorokat írom, fájó szívvel gondolok arra, hogy talán ez az utolsó kaland, amit Középfölde mesebirodalmából láthatok. A sokszor kritizált A Hobbit a legtöbb mozirajongó bánatára sajnos az utolsó fejezetéhez érkezett.

Miután a mohó törpéink kikergették Smaugot békés vackából, ő először inkább Tóvároson szándékozik bosszút állni. Némi bemelegítő izzadságszagú harcolgatás után, jöhet a mindent eldöntő csata. Amit először nem világos még, hogy ki fog ki ellen harcolni.
Az biztos, hogy a törpök aranyából mindenki le akarná csípni az őt megillető részt, de Thorin (Richard Armitage) a rajta elhatalmasodó sárkány-kór miatt egyetlen egy régi ígéretét sem hajlandó megtartani.

Míg a Bárd (Luke Evans) és a törpkirály alkudozik, kicsiny de Középfölde legerősebb különítménye indul a sötét erők fogságában rekedt szürke Gandalf (Ian McKellen) megmentésére. Szarumán, Galadriel és Eldrond utolsó csepp erejüket is kénytelenek bevetni, hogy kiszabadítsa az öreg mágust. Még ha sikerül is a szinte láthatatlanan ellenséget messzire űzni, az orkok előrenyomulását nem tudják megállítaniuk.
Ezt nem is sejtve Erebornban a kis tolvaj, Zsákos Bilbó (Martin Freeman) megpróbál közvetíteni a segítséget váró emberek, a jussukat követelő büszke elfek és az elborult elméjű Thorin között, a maga egyszerű módján. De hiába az észérvek és nemes lelkű hobbit fáradozása, sajnos az öt sereg csatája elkerülhetetlen.

Ezen szinten már nincs üres járat, "A király visszatér" óta tudjuk, hogy a záró epizódra nem érdemes a zúzással spórolni vagy a drámát erőltetni. A Babó csekély történetét lezáró film első percétől beindul a csata fáradhatatlan gőzhengere és nagy jelenetekben harcolnak egymással ezek a mitikus lények.
Jackson mester nem rest még összetettebbé varázsolni ezt az élményt, újra és újra bedobni valami váratlan, hogy egy pillanatra se lankadjon a figyelmünk. A történethez kötelezően hozzáfűzött romantikus száll nem tolakodó, simán belefér ebben az univerzumban egy ilyen jellegű kapcsolat.

Nem hinném, hogy ennél jobban be lehetett volna fejezni ezt az utazást, ami 2001 óta egy új-zélandi mesternek hála szinte minden évében díszes dobozban a karácsonyfánk alá került és sikerült mozizásra csábítani sok millió embert.

The Hobbit: An Unexpected Journey (2012)

A váratlan utazás

Megmondom őszintén, annyi rosszat olvastam a Hobbitról, hogy majdnem elhittem. Megpróbálom nem kiírni a dühömet.

A film sztoriját nem írnám le, ha megbocsájtotok (akik olvasták, azok ismerik, akik meg nem, úgyis mindegy!) A történet egy aranyos kis visszautalással kezdődik, de pár perc után belecsap a lecsóba. Parádés a törpök megjelenése és rendbontása, talán csak Bilbó (Martin Freeman) egy kicsit haloványabb, mint a könyvben (a mosogatás is inkább jópofa, mint irritáló). Onnantól, hogy a szövetség útra kel, megindul az akció dömping. Főhőseink egymás után esnek különböző kalamajkákba (hűen követve a könyvet), a csöbörből-vödörbe szindróma. Ezek a csaták mindent felülmúlnak, iszonyú látvány áradatot és izgalmat kapunk a nyakunkba. A mozi legjobb része a köteleken táncolás az orkoknál, még Móriát is hajazza. Gandalfra (Ian Mckellen) igazán nem lehet panasz, többet varázsol, mint a trilógiában összesen, ezt is megemlíteném a fanyalgóknak. Talán a Barna mágusos résznél ül le egy kicsit a fim. Az ember nyakizmai az első félóra után megszokják a kameramozgást és a képkockák gyorsaságát, utána csak élvezni kell, mert erről a rendezőnk gondoskodott. A tűéles kép és flashback-ek egy kicsit rontanak a mű meseszerűségén, de aki gyerek matinét akar nézni, annak nem ajánlom, hogy jegyet vegyen rá.

Kedves kritikusok, anti –jacksonostiták és egyéb rosszmájúak, nem tudjátok elrontani, hogy az emberek mozi élményét. A film ott van szorosan elődei nyomában (cseppet sem rosszabb, mint a Két torony), mert azért iszonyú nehéz lett volna űberelni bármelyiket is. De mutasson nekem valaki egy olyan fantasyt ami látványba és történetben felveszi a versenyt új-zélandi rendezőnk műveivel.

Triage (2009)

Az igazság nyomában
Collin Farell két kiemelkedő filmje a Frászkarika és az Erőszakik közt bevállalt egy-két gyengébb filmet, na ebből is valami ilyesmi lett. Pedig ő aztán játszott már jó há(rt)borús filmben.

Főszereplőnk egy dörzsölt fotós, aki a barátjával a nagy sztori után indul Kurdisztánba, tudják, az utolsó küldetés, a nagy meló, ismerős, ugye?! Ahogy ez már lenni szokott megtörténik a baj egy felrobbant akna főhősünk képében. Mark végül egyedül, nagy nehezen, sebesülten hazatér és elkezd emlékezni, pedig nagyon tiltakozik ellene. Az ember azt várná, hogy visszatérjen a pokolba a barátért, amolyan Ripleysen A Bolygó neve halálban. De nem, e helyett kapunk egy ellaposodó történetet és sűrűn mutogatott közeli képekben a borostás Farrelt és az ír utcákat. Ezeket művészi behatásokat csak Christopher Lee felbukkanása törte meg és tette így nézhetővé a filmet. Sokszor elgondolkodtam, megnyomjam a kikapcsoló gombot.
Talán annak célközönségnek íródott a film, aki bírják ezt a közel-keletes, háborús drámákat, amiből most elég sokat kapunk az arcunkba, jót és rosszat egyaránt.