The Lobster (2015)

By Bikfic Adamik-hammer

Az ember nem is tudja eldönteni, mit lát: Monty Python-szkeccset, beteg fantasztikusfilmet, tanmesét a szerelemről - aztán rá kell jönnünk, hogy valójában mind a hármat egyszerre. 

A jövőben (nem derül ki, mikor, és igazából a „jövő” itt csak idézőjelben érvényes) aki nem szerez magának párt 45 napon belül, azt állattá változtatják. Hozzá kell tenni, az illető választhat, milyen állattá. A Colin Farrell által játszott férfi (nincs neve, senkinek nincs neve, fú, hát akkor ez valami allegória lesz), akit a felesége hagyott el, például homár szeretne lenni, ha nem jön össze a biznisz a bizarr szállodában, ahová a szingliket viszik. 
Ha most mi lennénk a Hunter S. Thompson, akkor egyrészt ideírnánk Dr. Johnson idézetét: aki vadállatot csinál magából, megszabadul az emberi lét fájdalmából, másrészt viszont már rég fejbelőttük volna magunkat, szóval inkább maradjunk annyiban, hogy Yorgos Lanthimos filmje földhözragadt, de mégis felemelő. Színpadias. Túljátszott (megjegyezzük: színésznek direkt túljátszani talán a legnehezebb feladat: úgy kell csinálni, hogy a lóláb ki ne lógjon.) 
Azért nem sci-fi, mert örkényi groteszk, és az, amin nem tudjuk eldönteni, röhögjünk-e vagy sírjunk, mindig erősebb, mint a dolgok kihelyezése. Mert abból táplálkozik, ami minket esz. Nem hagy nyugodni. Egy szerelmes moziban a „Te mit tennél meg azért, akit szeretsz” kérdés megmarad annak, ami, itt azonban folyamatosan, jelenetenként (amiből úgy hisszük, négy nagy stáció van) változik. „Szereted te egyáltalán azt, akivel vagy? És ha szereted, akkor mi van? És mi lesz? Miért szereted? És miért szeretsz?” 
A kezünket nem tennénk rá, de tippünk bőven van arra, Yorgos Lanthimos kikkel szocializálta magát a mozivászonra: Stanley Kubrick, Terry Jones, Pedro Almodovar, Terry Gilliam, és oké, a Homár nélkülük is éppen elég erős, de velük még inkább. Erős darab, mivel sci-fi(be oltott tanmesébe oltott allegória-szerű fantáziakálvária), olykor kicsit leül, de nem ereszt el, és nézni akarod. És utána lesznek kérdéseid, haj de mennyi, például hogy Rachel Weisz még most is hogy lehet ennyire rohadtul gyönyörű.

Confidence (2003)

Jake (Edward Burns), vérbeli svindler, kis csapatával, kellő felkészüléssel azt vág át (és csalja ki a pénzét), akit akar. 

A gond akkor kezdődik, amikor kiderül, a legutóbbi áldozat a helyi kiskirály, King embere, ahogy a pénz is, amit elcsaltak a szerencsétlentől. 

King (Dustin Hoffman) úgy néz ki, eltekinti nekik ezt a kis malőrt, ha megcsinálnak neki egy munkát. Jake hirtelen egy maffiózók közötti csetepatéban találja magát, ami károsan hathat ő és a társai egészségére.

Délutáni matinénak kiváló, de mondjuk egy vasárnap esti nagy filmnézéshez ez a mozi már kevés. Nagyon "csavaros" szeretne lenni, de csak az izzadság szagot érzem.

Burns (a szegény ember Ben Affleck-je) és Rachel Weisz derekasan harcol, hogy ne aludjak el, de a rohadtul szokványos történet sajnos már unalmas. Én átvertem, ő átver, én akkor jobban átverem, de amaz' már számít erre,stb. Kár, hogy nem érdekel ki kit ver át, mert annyira nem jók a karakterek. 

Dustin Hoffman viszont ász, mint maffiózó, mindig jó látni a vásznon Mrs Robinson bikáját.

Mondom, unalmas délutánra ajánlott.

Oz the Great and Powerful (2013)

Óz, a hatalmas

Több mint 70 év telt el, mióta Dorothy piros cipellőjében végiggyalogolt a sárga köves úton. Lássuk, hogy is kezdődött (folytatódott) a mese, avagy ki is az a titokzatos Óz.

A Nagyvarázsló (James Franco) történetünk elején, még csak cirkuszi szélhámos Kansasban. A nők és a közönség butításakor tudományos újításokat használ, ami ekkor még "misztikusnak" számított. De egy forgószél minden megváltoztatott, főhősünk egyszer csak Smaragdvárosba találja magát. Az itt élő csodaszép boszorkák (Kunis, Weisz, Williams) rögtön új királyukat látják a csélcsap illuzionistában. Óz gyorsan rájön, itt a földi trükkök nem úgy működnek és nem jó a csoroszlyák érzelmeivel szórakozni.  Ezután jön is a bonyodalom, utána pedig a nagy csata, törpék és madárijesztők a gonosz majmok ellen. Leülünk nézni a filmet és csak lessük a varázslatot, az első félórában még jókat somolygunk a visszautalásokon. Egy idő után elkezdenek irritálni az új karakterek tanácstalan viselkedése és jön nagy mese-klisé: Vajon a főhős feltud-e nőni a feladathoz? Valahogy Dorothy édesebb volt, mert ő haza akart jutni és úgy keveredett bájos kalamajkákba.

A történet vizualitásán semmi kivetnivaló nincs, még a forgatókönyv butasága is megbocsájtható (mégis csak gyerekeknek szól). De azért titkon reméltünk egy leheletnyi dark-fantasy vonalat ala Raimi stílusban.

Dream House (2011)

Álmok otthona
Egy kis bulvár: A két sztár (Craig és Weisz) a film forgatásán habarodott egymásba.
Will Altelton (Daniel Craig) felmond a munkahelyén, hogy csak is családjával és megírandó könyvével foglalkozzon. Két szép kislányával és a gyönyörű feleségével (Rachel Weisz) egy ódon házban lakik. Nem rég költöztek ide és az ingatlanos elfelejtette közölni, hogy itt egy családi gyilkosság történt egy pár éve. Ezek után senki ne csodálkozzon, hogy éjjeli látogatók gyötrik az idilli családot. De ki is lehet az, aki ebbe a szép tündérmesébe belepiszkol?! Valamire való thrillerrajongó két perc alatt levágja, hogy mi a szitu, de ebben a filmben most nem ez a lényeg. A-listás szereplők nagyon jól teljesítenek, kiemelkedő Naomi Wats a szomszéd szerepében. Félelmetesen indult, aztán kiszámítható, majd izgalmas, a vége meg nagyon gagyi.
Egy hajszál hiányzik, hogy igazán jó film legyen! Nem szeretem önmagam ismételni, de most megteszem: „Nézhető film, jó misztikus thrillertől mentes időszakban.”
tás