Interview with the Vampire (1994)

Interjú a vámpírral

A 2000-es évek elején megszületett egy olyan vámpír univerzum, ami szakított az addigi Drakulás klisékkel és felforgatott mindent, amit a vérszopókról eddig tudni lehetett.

Hihetetlen, de ez filling’ ma is állja a sarat az évtizedek Alkonyatában.

Történetünk elején Luis (Brad Pitt) a szomorú tekintetű férfi mesél egy riporternek, hogy ő valahol 18. század végén vesztette el emberi mivoltát és azóta élőholtként bolyong a világban. Valaha tehetős

mississippi-i aranyifjú volt, mígnem találkozott Lestattal (Tom Cruise) aki megismertette a vámpírléttel. Ezekután élete teljesen felfordult és kővé vált szívére csak a bájos gyermek, Claudia (Kirsten Dunst) hozott vigaszt.
Együtt eljutnak Franciaországba, ahol az "új élet" reményében kutatják közösen korcs történelmük eredetét.

Neil Jordan filmje mindenképpen korszakalkotó műnek számít, holott az alapanyag Anne Rice novellája már régóta sikoltozott a megfilmesítésért. Az alkotóknak a kiváló forgatókönyv mellé sikerült megnyerni a kor két tehetséges szépfiúját, akik, ha hinni lehet a pletykáknak, rühellték egymást a forgatások alatt. Mégis olyan parádésan hozták a maguk karakterét, hogy minden más eltörpül mellettük.
Dicsérjük meg a magyar fordítást is, mert szinte versszerűen beszélnek és mégsem hangzik Shakespeare bohózatnak.
A siker titkához még hozzájárult a gyönyörű reneszánsz díszlet és fülbemászó dallamvilág. No meg a dráma, mert egy olyan jellegű szenvedést ismerünk meg Luis karakterén keresztül, ami szinte lecsorog a vászonról.

Born on the Fourth of July (1989)

Született július 4-én

Sok helyen olvastam, hogy micsoda kultusz lett ebből a filmből, még is nekünk európai nézőknek inkább csak egy másodvonalbeli önéletrajzi dráma maradt.

Poros amerikai államban is születnek hősök, még ha ahhoz hosszú és nehéz utat kell is bejárni. Ron Kovic (Tom Cruise) már kiskorában sikeres akart lenni, de sem a baseball, sem a birkózás nem hozta meg a várva várt sikert. Ezért inkább a tengerészgyalogság felé fordult. Vietnamban aztán szembesült a semmi értelmes dologról nem szóló háborúval. Csak, hogy főhősünk bénán tér haza és nem igazán akaródzik megbirkózni a tolókocsis léttel. Ron viszont kiáll az ő háborújáért és mindazok védelmére kell akik oda vesztek fölöslegesen a vérengzés oltárán, így lesz Amerika egyik legismertebb háborúellenes aktivistája.

Bár nem érzem, hogy a film erőssége Tom játékának köszönhető, inkább az akkor még aktuális Vietnam láz tudatos és hatásos megkomponálásában rejlik. Az első negyedórába kifejti a rendező mogul, hogy miért is volt a szörnyű a háború és ez után magára hagyja az eseményt. Minden pillant arra a momentumra van kihegyezve amit anyuci megálmodott, hogy fia még egyszer sok ember előtt fog beszédet mondani. Viszont amire most döbbentem rá, hogy ha ez a mozi nincs akkor nem születik meg a mái napig is dúló Forrest Gump kultusz.

Reális ábrázolásmód egy sokat vitatott háborúról, de kétségkívül Stone is azt akarja lenyomni az amerikai honpolgárok torkán, hogy ez megnyert diadalittas csatasorozata volt.

The Color of Money (1986)

A pénz színe

Honnan veszed észre, hogy egy Martin Scorsese filmet nézel??? Több a duma benne, mint a történés! De ház ezért szeretjük! Nem?

Eddie (Paul Newman) a visszavonult biliárdjátékos egyhez ért nagyon, a szerencsejátékhoz. A Vincenttel (Tom Cruise) való találkozás után csak egy dolog lebeg a szeme előtt, hogy felkészítse az ifjú tehetséget a hazárdjátékok nagy meccseire. A két biliárdos és a csinos Carmen felcuccolnak és elindulnak a Las Vegas-i nagy tornára, de előtte még beugranak pár szalonba, hogy egy kis pénzt keressenek. Azért persze nem megy minden simán, mint ahogy az ilyen jellegű alkotásoknál lenni szokott.

Klasszikus kis mozi a kilencvenes évek megkapó hangulatával és minden bájával. Krúz', mint lelkes amatőr, Newman, mint vérprofi, ütős páros, mellesleg az idős aktor ezért az alakításáért vehette át első Oscar szobrocskáját.
Füstös kocsmák és hosszú velős dialogók, alá Scorsese, páratlan alkotás. Nincsenek üres járatok, némi kóstolgatás után a két játékos egymásnak feszül és a végletekig eljátszanak a másikkal.
Csipetnyi romantika, némi életérzés és fanyar humor, ja és biliárd minden szépsége bele van gyömöszölve ebbe a filmbe. Rögtön beugrott a Pókerarcok, ami szerintem sokat köszönhet ennek a filmnek.

Valóban jó mozi lett, az 1961-es Svindler folytatásnak titulált alkotás. Az idős rendező fejedelem neve ez idő tájt még garanciát jelentett a minőségi szórakoztatásra.

Edge of Tomorrow (2014)

Amin már elmélkedtem az Obilvion-nál, az most is teljesen helytálló. Tom Cruise nem tud hibázni, bármilyen here is az életben, a filmjei egytől-egyig jók, minimum nézhető kategória, vagy feljebb. Ezek között persze van jobb-rosszabb, de nagy mellényúlása még nem volt. 

Doug Liman rendező bizonyította már a Bourne filmekkel, hogy tud feszes akciófilmeket csinálni, de ez a szinte patikamérlegen elkészített, minden korosztályt a vászon elé kötő, kicsit meghökkentő, akciódús, csomószor vicces látványorgiát nem néztem ki belőle. 

Ez a film az év sci-fi-je (nem is emlékszem legalább nézhetőre ebből 2014-ből). 

Meredek kijelentés, Tom Cruise filmre értve meg pláne. De ez van, engem megvett kilóra. Még olyan szitokszavakat is a számra vennék, mint a karakterfejlődés. Mert nála az is van ám. Rég volt ilyen jó formában a kicsit Tommy.

Emily Blunt olyan tökös robotkabátos menyecske Cruise oldalán, hogy csodálkozom, az Omaha Beach miért nem adta meg magát egyből, amikor rohamra indult. Tuti csaj és tuti színész, tuti választás. 

Feleslegesen nem húzták az időt a szerelemi szállal, egy jó helyen, jó időben elcsattant nyelves puszi az egész, ami történt köztük, de ennek ellenére sem maradt bennem hiányérzet egy nagy szerelmi dráma iránt. 

Kezdetben, az első pár képsor egyébként kicsit fapadosnak tűnt (hasonlított a 28 nappal később stílusára), gondoltam, itt sem lesz nagy látvány, Cruise elvitte a büdzsé 90 százalékát. Tévedtem, a látvány tuti, az idegenek ugyan kicsit Mátrixos csápos robotra hasonlítanak, de ez még bőven belefért.

A történetről nem írok semmit, én sem olvastam róla egyátalán, így tényleg meglepő volt, mi is a lényeg igazából. Persze azon kívül, hogy irtják az idegeneket, akik ellepték a Földet. Csak a szokásos. 

Hülye vigyor volt a képemen, amikor vége lett. Mert egy tényleg szórakoztató filmet láttam, ami alatt nem nézegettem az órámat, vagy tekertem át a lényegtelen részeket. Meg tudnám szokni ezt az érzést. 

Saját műfajában szinte tökéletes.

Oblivion (2013)

2077-ben a Föld már szinte lakatlan. 

Az idegen invázió elleni harc, bár győzelemmel zárult, tönkretette a bolygót. A maradék emberiség egy űrállomáson héderel, lent a földön pedig nagy-nagy gépek szipolyozzák ki a tengerekből az energiát, hogy a túlélők eljuthassanak a Titánra, ahol új életet kezdenek. 

Jack Harper (Tom Cruise) a bögyös-vörös asszonykájával egy tuti, minimál stílusú felhő villában él és nap mint nap leugrik a felszínre, hibás harci drónokat javítani, mivel maradtak még idegenek, a nagy erőműveket pedig meg kell védeni. Persze nem ennyire egyszerű a történet, vagyis próbál kicsit bonyolódni, több-kevesebb sikerrel.

Az igazság az, hogy nekem bejött. Cruise, ez a kis szektás törpe azért mindig hozzácsapódik egy jó filmhez, szerintem nem sok mellényúlása volt még a karrierje során. Mondjuk azt is meg kell említeni, hogy jó színész (és hogy melyik szektában csinál hülyét magából éppen, az legyen az ő dolga, csak engem hagyjon békén). 

A sztori nem fog meglepetést okozni senkinek, aki otthon van az elmúlt 20 év sci-fi műfajában. Innen is, amonnan is csórt egy kicsit. Ezt leplezendő, pazar látvánnyal boldogítanak minket és a hangzavar is nagyon illik a filmhez. 

Az első fél órában pl. semmi sem történik Jack Reacher...akarom mondani, Jack Harper egy átlagos napja a téma és egy kis törióra, de pont ezért tetszik, mert lekötött. Nem egy klasszikus sci-fi, de annyiban próbál hasonulni, hogy nem a csimm-bumm akción és a rohadt látványos űrhajókon/fegyvereken/lényeken van a hangsúly, hanem, mondjuk úgy, a fílingen'. Jaj, aki viszont csimm-bummot akar, az se ijedjen meg, van az is, nyugi;)! Ne rémüljetek meg.

Kellemes csalódás.

Jack Reacher (2012)

By Bikfic Adamik-hammer

Soha kellemesebb meglepetés: tökös akciómozi, a JAG találkozása a Drive-val a karikatúraasztalon. Werner Herzog lerágja az ujjait,míg  Cruise meglepő mód heréket növeszt: minden manírja ellenére hihetően hozza a világból kiszakadt, egyszemélyes A-teamet, annak ellenére, hogy az eredeti matériát leponyvázó Lee Child messze nem a törpe top gunra gondolt, amikor Reacher figuráját megalkotta.

Muszáj megint a Drive-ra mutogatni: ha Nicolas Windign Refn nincs, a Jack Reacher tucatmozi lenne, így azonban sikerült annak nézőbarát, haloványabb, de életképes klónját a gyöngyvászonra felkopizni. A tavalyi év autósüldözése mellett még a Cruise-történelem legviccesebb verekedési is belefért, amiben egy pasival vernek szét egy másikat: mondom, igazi surprise, sose rosszabbat. 

Jack Reacher (2012)

Tom Crusie most is teljesít egy lehetetlen küldetést. Jack Reacher egy katonatársa "segítéségre" siet, mivel a srácot azzal gyanúsítják, orvul lelövöldözött vagy öt ártatlan embert.

Hát most mit mondjak? Végignéztem? Végignéztem. Tetszett? Nem igazán. Ha nem Cruise alakítja Reacher-t, akkor nincs is ennyire reklámozva a film, előfordulhat, hogy nálunk csak dvd-n jelent volna meg.
Jót mosolygok a Jack reacher rajongókon, akiknek ahhoz be kellett ülni a moziba, hogy rájöjjenek, Cruise csapnivalóan alakítja a kedvencüket, ráadásul még nem is hasonlít ez a kis mitugrász a tökös, két méter magas, iszonyat mély hangú gyilkológépre (számtalan könyv jelent meg Jack Reacher történetével, többek közt ez a sztori is, Csak egy lövés címmel). 

A sztori lehet, könyvben izgalmas, de a filmben iszonyatosan vontatott, egész egyszerűen nem történik semmi, logikailag sem igazán helytálló, szóval még mindig azon gondolkodom, mi a fenéért néztem végig? Tipikus példája annak a mozinak, amire három nap múlva csak nehezen emlékszel vissza, két hét múlva meg már szinte ismeretlenül cseng a fülednek, ha beszélnek róla.

Rock of Ages (2012)

Mindörökké Rock

 „Keith Richards forog tőled a sírjában. Pedig a fószer még nem is halt meg.”

Ford Fairlane

Sherrie (ügyeletes szőke maca) azért jött a nagyvárosba, hogy pincérnő legyen. A picsát, azé, hogy metál lady legyen. Annak rendje módja szerint bele botlik Drewba (ügyeletes szépfiú), aki viszont Stacee Jaxxra akar hasonlítani. (De hát ki nem akar rá hasonlítani, hisz ő TomKrúz). Persze kornyikálnak egy sort, elő adnak egy pár régi nagy slágert és közben megtudhatjuk, miért szeretik és gyűlölik a hányadékszagú metál istent. Az aláfestés borzalom: erkölcsök, vissza gyökerekhez, igaz szerelem. Giamatti (már megint!) igazán jól tolja a pofátlan menedzsert, Cruisnak meg csak elő kellet venni a régi arcát. A többiek meg inkább maradtak volna csöndbe. Egy két jelenetben elkapták a fonalat az alkotók, aztán meg jól leromboltak mindent. A nagy finálé egyszerűen borzalmas.

Remélem, unokáink nem ez alapján fogják megítélni a 90es évek zenéit.

tás

Mission: Impossible-Ghost Protocol (2011)

Konkrétan olyan ócska az eleje, mintha egy nagy B kategóriás film lenne mondjuk Lorenzo Lamassal a főszerepben. A sztori béna, de a szereplők teszik a dolgukat, Tom Cruise sem annyira idegesítő, mint máskor. Pozitív, hogy Jeremy Renner is szerepel a filmben, de mellékszereplőként nem sok vizet zavar.
Gondolkozom, mi is a hibája a filmnek...talán az lehet, hogy egy csepp feszültség sincs benne...mennek ide, látványos dirr-durr, utána mennek amoda, ott is csitt-csatt! Unalmas.
Nem vagyok egy Mision: Impossible fan, de ennél az előző három rész fényévekkel jobb volt. Ha más nincs, nézd meg egyszer, aztán keress valami jobbat.
ignem