Before Sunset (2004)

Mielőtt lemegy a nap

A Linklater filmek elsőre érdekes kompozíciónak tűnek, pedig sem mi mást nem csinál rendezőnk csak beszélteti a szereplőit. De még is valahogy felpiszkálja az ember képzeletét, vajon érdekes lenne akkor is a film, ha két önhibájukon kívül megtört szív a rendes mederben találkozik.

Jesse (Ethan Hawke) és Celine (Julie Delpy) kilenc évvel elteltével újra találkoznak. Most Párizs az a terep ahol jól kibeszélhetik magukat és közben megfejthetik annak a Bécsi éjszakának a titkát. A helyzet viszont nem ilyen egyszerű Jesse időközben megházasodott és sikeres író lett, de könyve még is arról a varázslatos éjszakáról szól, amit együtt töltöttek anno. A városi séta és beszélgetés úgy látszik a jó mederbe tereli a két szószátyár madárkát.

Kicsit modorosabbra és kamrásabbra sikerült a középső rész, de sodródó lendülete és végén nyitva hagyott kiskapu még is felcsigázza a néző figyelmét.

Még azért fújok egy kicsit és ízlelgetem a történteket, MIELŐTT belevágok a záró részbe.

Lucy (2014)

Luc Besson pszichedelikus agymenése egy csajsziról (Lucy aka. Scarlett Johansson), aki rohadt okos lett. Amikor még az agyának csak a 10%--át használta ki, Taipei-ben bulizgat a haverokkal, majd belekeveredik egy táska átadós buliba, valami olyasmibe, amiért általában Darwin díjat szokás adni, posztumusz ("figyu'má, add oda ezt a táskát azoknak a nagydarab, fegyveres öltönyösöknek, én addig elbújok itt, de egyébként nincs gáz, komolyan").

Lucy hipp-hopp, maffiózók között találja magát, a táska tartalma pedig hamarosan bele lesz varrva a testébe, hogy vigye el Nyugatra, az ottani fiatalok majd megőrülnek az új cuccért. Viszont indulását rásegítendő, nem picsán, hanem hasba rúgják, így a cucc bekerül a véráramba és Lucy elkezd pörögni, de úgy rendesen.

Ennél a filmnél is lehet agyalni, mi akar ez igazán lenni?! Ismeretterjesztő film, Morgan Freeman megnyugtató narrálásával? Akció Besson módra, francia rendőrautók ripityára törésével? Afféle pszicho utazás agyunk legeldugottabb részére?

Hogy katyvasz, az biztos. A katyvasz viszont nem látszik, ehhez túl profi a rendező és túl jó a Johansson és látványosak a díszletek. Ez egy nagy show egy raktárépületben, középen minden csillog, de ne nézz a díszletek mögé.

Én végignéztem és tetszett. Nem az év legjobb filmje, kapott rendesen negatív kritikát. A kedvencem, amikor azt mondják, felteszi a kérdéseket - pl az élet értelme, a világ keletkezése - de csak elmaszatolt választ kaptunk rá. Nos, elkerülte a kedves nézők figyelmét, hogy csak Lucy használja ki az agya 20-30-50... valahány százalékát, a rendező és a forgatókönyv író (Besson és ööö...Besson) nem. De egyébként sincs válasz. Elég baj, ha ez meglepő. Ennek fényében a film elmegy a határig, a CGI Föld születéséén túl az anyag keletkezéséig, de erősen látvány és nem ész orientáltan. Mert nem tudjuk, mi volt, így a film sem tudja, vágod?

Johansson jó választás volt, kellemesen meglepődtem, nem alibizte el el a szerepet. Egyébként is jó színésznek tartom, a Lost in Translation óta nincs vele gondom. 

Freeman a kötelező tudós, aki még a legnyilvánvalóbb dolgokra is úgy csodálkozik el, mintha mosta végezte volna el az általános iskola előkészítőjét. Min-sik Choi pedig minden szerepben baromi jó, bár itt nem igazán volt kidolgozva a karaktere, de összességében minőségi maffiózót hozott a vászonra.

A dokumentarista stílusjegyek az egyes jelenetekben (Lucy és Mr.Jang - préda és ragadozó bejátszása egy természetfilmből) kissé szájbarágósság tette a sztorit. Besson szerint a néző még a 10% agykapacitást sem érheti el, ezek szerint. 

Ráadásul Lucy találkozik a nagyjából 3 millió évvel ezelőtt élt, feltételezett ősünkkel Lucy-vel (Australopithecus afarensis, akinek az agya akkora volt, mint a csimpánzé, de már felegyenesedve járt). Értjük, möszijő' Besson, az alig burkolt célozást a két nagy "állomás" találkozása manyifik'.

Persze csak kötekedek, nekem bejött, látványos akció mellé kaptam látványos asztrofizika, geológia, neurológia, paleontológia és történelem leckéket is. Tanuljanak a buták a moziban is.

Julie & Julia (2009)

Avagy két nő, egy recept. Az alcím alapján akár egy Gordon Ramsay-féle Hell's Kitchen is lehetne. Ebben a lányok nem versenyeznek, sőt nem is egy idősíkban léteznek. Oké, kis átfedéssel igen, Julia Child akkor már elég idős, amikor egy unatkozó csajszi, Julie eldönti, hogy egy év alatt minden receptet kipróbál, ami Child Mastering the Art of French Cooking c. könyvében csak megtalálható és blogot ír róla. 

Ötszáz'valahány recept 365 nap alatt.

A könyv egyébként vastagsága ellenére a 60-as évektől kezdve óriási siker, több, mint 40-szer adták újra, a megjelenése óta. Ez volt az első könyv, ami francia ételeket írt le normálisan, "megcsinálható" módon, amerikai háziasszonyoknak.

De esetünkben a film a lényeg, ami jó, köszönet érte Merly Streep-nek és Stanley Tucci-nak. 

A magasságkülönbség ellenére remekül összeillenek, Tucci kezd a kedvenc színészemmé válni.

A történet nem a receptekre és a főzésre fókuszál, ez inkább csak kísérő tevékenység lett, sajnos. 

Míg Child szorija érdekes és szerethető a múltban (a könyv megszületése, hétköznapok egy kis politikával fűszerezve), a jelenben Julia (Amy Adams) élete legjobb esetben is unalmas, de inkább idegesítő (szokásos közhelyek, mint például a sikeres blog miatt kissé mániás lesz, amiért a barátjával összevesznek, aztán nagyon kibékülnek, stb). 

Ha Adams célja egy idegesítő kis ribi megformálása volt, akkor viszont remek színész, mert sikerült neki.

A film tehát megtörtént eseményeken alapul, még azt is belevették a végén, amikor Julia megtudja, Child nem szereti a blogját, sőt, közönségesnek tartja.

Nem árt az önkritika.

Még valami. Streep tényleg hasonlít Child-ra. A magassága, a darabos mozgása. Olyan idétlen. Az "eredeti" Child olyan a képeken, mint Vonnegut és Stahl Judit szerelemgyereke. Vicces.

A film pedig egész jó.

Paris, je t'aime (2006)

Húsz kis történet, amit húsz sokszor nem kis rendező elméjéből pattant ki. Minden direktornak kb öt perce volt, hogy elmesélje, neki mit/kit jelent Párizs. 

Sok, egymással nem és aztán mégis összefüggő történet, amik néha nagyon érdekesek és ötletesek, néha kicsit erőltetettnek tűnnek. 

Attól féltem - annak ellenére, hogy tetszett - nem fogok rá emlékezni pár nap múlva. Nem lett igazam, ha nem is minden rész, de a kedvenceim még gond nélkül beugranak (az arab lányos, a pantomim-rész, a mentős-jelenet).

Ha unod az akciót, nem létfontosságú az eleje-közepe-vége stílusú mozi, akkor ez a te filmed. És ha szereted Párizst. Ami nem feltétel, szerintem ezek a kisfilmek bárhol játszódhatnának. 

A jó színészek és az eredeti ötlet viszont már az, úgy hallom,  a 'New York szeretlek' már nem jött be ennyire a nézőknek.

3 Days to Kill (2014)

Ethan Renner (Kevin Costner) szuperügynök, sikertelen bevetése és halálos betegsége miatt otthagyja a CIA-t. Párizsba utazik, hogy volt feleségével és lányával töltse utolsó napjait.

A meló azonban közben szól, Vivi Delay (Amber Heard) ugyancsak szuperügynök munkát ajánl, cserébe Renner kipróbálhat egy kísérleti gyógyszert, amivel kicsit tovább szenvedhet a földön. 

Nagyon kemény történet, annyi szent. Luc Besson és a forgatókönyvíró sokat agyalt rajta, de hogy bírták ki röhögés nélkül, gőzöm sincs.

Besson elvárása mostanában a családi vonal (pl The Family), biztosan azért, mert öregszik és kezd kissé szentimentális lenni. De azért rakjunk bele ügynököket, robbanást és sok verekedés autósüldözéssel, ez lesz ám a meglepetés. Olyan Besson-féle.

Annyira fájdalmasan közhelyparádé, hogy az már fogalom. Apa szuperkém, de a család (mondjuk a lánya) nem tudja. Bringázni tanítja a kiscsajt, előtte-utána lever pár fegyvercsempészt és közben azon kesereg, miért nem lehetett eleget a családjával.

Ezt már sokszor láttuk, jobb kivételben.

Heard nevetséges kellék, amikor nem volt mit mondania, kitette valamelyik testrészét. De ennyi nem elég a boldogsághoz.

Costner miatt - és tényleg csak miatta - egyszer nézhető, ha szereted a apa-lánya-kém-terrorista konfliktusokat agyatlan kivitelben.

Ultimo tango a Parigi (1972)

Utolsó tangó Párizsban

Hogyan beszéljünk úgy a szexről, hogy az már művészi legyen.

A film központja egy lerobbant hotel padlásszobája, ahol találkozik két kóborló, szeretetre vágyó lélek. Jeanne a fiatal egyetemista lány a felnőtté válás küszöbén fut össze a nála jóval idősebb Paullal. A férfiről kiderül, hogy nemrég vesztette el feleségét és ezért jó mélyen bezárkózott a saját világába. Az első légyott után a lánynak imponál a Marlo által zseniálisan életre keltett vulgáris, kakasként viselkedő figura. Az egyre magabiztosabbá váló Paul pedig nem hagyja ki a ziccert, hogy ne élje ki perverz hajlamait egy huszonéves lányon. Ezek után peresze borítékolható a végső tragédia.

Bernardo Bertollucci utolsó mozielőadásában megidézi A vágyak villamosából megismert szexuális ösztön démont. Brando pedig az egyik legerősebb játékával szinte kilép vászonról és erőszakolja meg a figyelmünket.

Iszonyú nagy önuralmat igényel a film végignézése, de a korszak zsenije miatt megéri.

Midnight in Paris (2011)

Éjfélkor Párizsban

Néha már szégyellem, hogy szeretem a Woody Allen filmeket. Még rá is teszek egy lapáttal, mióta kimozdult a „Nagyalmából”, egyre zseniálisabb filmek kerülnek ki műhelyéből.

A neurotikus írónkat (Owen Wilson, csak egy picit kínos) Párizs utcái szippantják be. Főszereplőnk annak rendje-módja szerint bele is szeret a városba, vágyik a húszas évek pezsgő éjszakai élete után. Mint ha az istenek meghallgatnák imáját, mikor éjfélt üt az óra, ő Picasso, Fitzgerald és Hemingway mellett találja magát. Ők viszont a századforduló előtti időkbe vágynak vissza. Mindenhol jó, de legjobb… szindróma.

Sajnos az idősödő Woody egyre kommerszebb romantikus filmeket gyárt. De az alkotói válság nem jellemző rá, piszok jól sikerült megálmodni ezt is. Nálam most nem a dialógusok, hanem a nagyon jól eltalált filmzene vitte prímet.

Párizs megér egy misét (még ha csak a vásznon is)!