Hello, Dolly! (1969)

Karácsonyi bejgli evés közben és két Reszkessetek betörők rész között jól esik egy kis táncos bohóckodás amolyan 70-es évek módra.

Dolly (Barbara Streisand) egy amolyan szélhámos nőszemély, aki bájosságával behálózza az embereket, aki kérdés nélkül követik és kedvére cselekszenek. Horace Vandergelder (Walter Matthau) is egy ilyen ügyfél, aki éppen házasodni készül és mellé még jómódú is. Az igen csak ravasz némber minden követ meg mozgat végül, hogy úgy tűnjön a sors őt szánta nőül a gazdag agglegénynek. Közben sok dalolászás és remekbe szabott táncbetétek követik egymást, ahogy ennek akkoriban lenni kellet.

Mindenki kedvenc Barbarája lubickol a szerepében, annak ellenére, hogy csak félve mondott igent a forgatókönyvre. Viszont a jó öreg Waltról ugyan ez nem mondható el, de azért könnyeztető volt, ahogy énekelni és táncolni próbált a vásznon. Mindenki legnagyobb megnyugtatására a pályája innentől kezdve másfelé indult és így lett minden idők legjobb zsémbes éltes mackója.

Talán az utolsó nagy zenés-film rendezője pedig tökéletesre koreografált minden egyes lépést, hisz ő vele kezdődött minden, ami egyszerre táncos és zenés.

Igazi nagy klasszikus, ott van a helye minden musicalrajongó polcán. Rendhagyó páros, egy örök sláger, csodálatos kosztümök és díszletek, ez maradt az utókor számára.

The Salvation (2014)

Soká éljen a western, mégpedig olyan minőségben, ahogy mostanában kapjuk a mozikban. Lehet, egyoldalúan választok kategórián belül is, de amiket láttam, egytől-egyig minőségi filmek (bizonyíték itt, itt).

Hogy azt hittem, Mads Mikkelsen mindent el tud játszani, de azért egy vadnyugati bosszúálló szerepe enyhén karakteridegen? Nem jól hittem. 

Azt viszont tudom, hogy baromi jó színész, ahogy Eva Green és Jeffrey Dean Morgan is, a forgatókönyvet Anders Thomas Jensen (is) írta, tehát azt hiszem, nem kell több egy 90 perces kikapcsolódáshoz.

Jon (Mikkelsen) már évek óta kint él az ígéret földjén. Van háza, földje, miegymás, így már át tudja hozni a feleségét és a gyerkőcét is Európából. 

A postakocsin azonban két férfi megzavarja a családi idillt, aminek tragikus következményei lesznek, minden résztvevőre nézve. 

Jon kivégzi a banditákat, ám ezzel magára haragítja a főbanditát, Delarue-t (Morgan). 

A város ugyan tudja, mit tettek Jon családjával, de félelemből Delarue mellé állnak, legalábbis senki nem segít Jon-nak.

A történet ugyan elég szokványos, de feldobja a dán minimalista stílus. Ezek olyan emberközeli és valóságos vadnyugatot teremtettek, hogy az amcsik Koppenhágába fognak járni a receptért. Van itt első hallásra már unalmasnak tűnő postakocsi, gőzmozdony, kisvárosi sheriff, gonosz banda és vezére és maga a bosszú motívum, ám ezt olyan szépen és egyszerűen tálalják a nézőnek, minden túlzás nélkül, hogy az valami elképesztő.

Ja és Eva Green végre nem vetkőzik le...sose gondoltam volna, hogy ezt egyszer pozitívumként fogom felhozni.

Alapfilm, ha western hangulatod van, de a nem rajongóknak is tetszeni fog.

The Guest (2014)

A Peterson családhoz egy hívatlan vendég állít be. A háborúban elhunyt fiú legjobb barátja, aki megígérte bajtárásának, hogy ránéz a családra, minden rendben van-e. Mindenkinek elmondja, a fiú mennyire szerette őket, puszi, brühühü, sírás, miegymás.

A család életébe szépen lassan beépülő vendég, David ott segít, ahol tud. 

A kamasz srácról leszedi a zaklatókat, a kiscsajról meg a zűrös barátját. 

Besegít apa karrierjének felívelésébe is, szóval tevékenyen telnek a napok. 

Ezzel párhuzamosan viszont egyre több dolguk van a környéken a mentőknek és a rendőröknek.

Nemigen van olyan mozzanat a filmben, amint ne láttunk volna máshol, vagy tízszer. Szimpatikus idegen a család életében, akiről kiderül, hogy nem az, aki és rohadt nagy para lesz belőle. Igazi pszichothriller alapanyag, sokszor feldolgozva.

Ami miatt tetszik, az a hamisítatlan 80-as évek hangulat, ami már a főcímnél az arcunkba csap. Lilás-kékes ormótlan betűs cím, gagyi zenével... óriási. 

Aztán a szokásos elkezdi terrorizálni a ház lakóit forgatókönyv pszichó helyett elkezdődik a kemény gyilok, ami újra egy szép felütés, nagyon nem erre számít az átlag néző. 

Az már mellékes, hogy a Bradley Cooper kisöccsének kinéző Dan Stevens kissé logikátlanul cselekszik, miközben ő lesz a kisvárosi Jason Bourne, de hát ezt a filmet nem a tökéletes vonalvezetésért szeretjük. 

A hangulatával, az aláfestő zenéjével (a történet közhelyességével és ennek kapcsán az önkritikájával) egy főhajtásnak tudom be a 80-as évek filmjei előtt.

Nem egy családbarát mozi, a keményebb filmek kedvelőinek azonban ajánlom.

The Hobbit: The Battle of the Five Armies (2014)

Az öt sereg csatája
Mikor ezeket a sorokat írom, fájó szívvel gondolok arra, hogy talán ez az utolsó kaland, amit Középfölde mesebirodalmából láthatok. A sokszor kritizált A Hobbit a legtöbb mozirajongó bánatára sajnos az utolsó fejezetéhez érkezett.

Miután a mohó törpéink kikergették Smaugot békés vackából, ő először inkább Tóvároson szándékozik bosszút állni. Némi bemelegítő izzadságszagú harcolgatás után, jöhet a mindent eldöntő csata. Amit először nem világos még, hogy ki fog ki ellen harcolni.
Az biztos, hogy a törpök aranyából mindenki le akarná csípni az őt megillető részt, de Thorin (Richard Armitage) a rajta elhatalmasodó sárkány-kór miatt egyetlen egy régi ígéretét sem hajlandó megtartani.

Míg a Bárd (Luke Evans) és a törpkirály alkudozik, kicsiny de Középfölde legerősebb különítménye indul a sötét erők fogságában rekedt szürke Gandalf (Ian McKellen) megmentésére. Szarumán, Galadriel és Eldrond utolsó csepp erejüket is kénytelenek bevetni, hogy kiszabadítsa az öreg mágust. Még ha sikerül is a szinte láthatatlanan ellenséget messzire űzni, az orkok előrenyomulását nem tudják megállítaniuk.
Ezt nem is sejtve Erebornban a kis tolvaj, Zsákos Bilbó (Martin Freeman) megpróbál közvetíteni a segítséget váró emberek, a jussukat követelő büszke elfek és az elborult elméjű Thorin között, a maga egyszerű módján. De hiába az észérvek és nemes lelkű hobbit fáradozása, sajnos az öt sereg csatája elkerülhetetlen.

Ezen szinten már nincs üres járat, "A király visszatér" óta tudjuk, hogy a záró epizódra nem érdemes a zúzással spórolni vagy a drámát erőltetni. A Babó csekély történetét lezáró film első percétől beindul a csata fáradhatatlan gőzhengere és nagy jelenetekben harcolnak egymással ezek a mitikus lények.
Jackson mester nem rest még összetettebbé varázsolni ezt az élményt, újra és újra bedobni valami váratlan, hogy egy pillanatra se lankadjon a figyelmünk. A történethez kötelezően hozzáfűzött romantikus száll nem tolakodó, simán belefér ebben az univerzumban egy ilyen jellegű kapcsolat.

Nem hinném, hogy ennél jobban be lehetett volna fejezni ezt az utazást, ami 2001 óta egy új-zélandi mesternek hála szinte minden évében díszes dobozban a karácsonyfánk alá került és sikerült mozizásra csábítani sok millió embert.

A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (2013)

Általában megpróbálom kiírni az eredeti címeket, de azért mindennek van határa.

Egy igazi öröm filmmel gazdagodtunk, az első percétől az utolsóig élveztük, hogy a százéves Allan Karlsson eltűnik a számára rendezett buliból az öregek otthonából és egy "véletlenül" talált aktatáskányi pénzzel és pár új baráttal nyakába veszi Svédországot.

A rendőrség és a táska tulajdonosai persze utána, a történetszálak néha keresztezik egymást, sokszor nagy szerencse árán Allan mindig megússza a veszélyes helyzeteket.

Kedvesen együgyű karakterekkel van tele a film, egyiket sem lehet igazán kedvelni, mert nem ismerjük meg őket túlságosan, de jókat el lehet kuncogni a néhol rendkívül penge párbeszédeken és a helyzetkomikumokon. 

Kicsit olyan, mintha Guy Richie megrendezte volna a Forrest Gump-ot a svédeknek. Old-school stílusban.

Ajánlom mindenkinek.

The Equalizer (2014)

Tatás akciófilm a Fuqua-Washington párostól (előző közös munkájuk a Kiképzés). Nem olyan öregen is rohadtul kemény vagyok, mint Stallone vagy Swarci' old-school akciózása, inkább fáradtan és lelkiismeret furdalások közepette szétrúgok pár orosz segget, igényesen és szépen, olyan Bourne-féle stílusban, csak már hatvan felett. Van különbség a kettő között, tényleg.

Érdekes, hogy Denzel Washington-ról egyátalán nem az akciósztár szerep jut eszembe, de ha jobban belegondolok, az előző filmjeinek legnagyobb része kemény akció kategória, de minimum krimi/thriller (Man on Fire, 2 Guns, Safe House). Biztos kézzel formázta át magát gyilkos nyuggerré, aki ugyan klasszikusokat olvas és Monk-szerűen monomániás, mégis megkattan egy orosz prosti (Chloe Grace Moretz) hülyére verése miatt és lezúzza az orosz maffiát, mint a pinty. 

Igen, a sztorira mondhatjuk, nincs már új a nap alatt. Már régen nincs, legalábbis az akció kategóriában. Ennek ellenére nagyon is nézhető, egy-két jelenetet leszámítva az igényes akciófilmek közé sorolnám. 

Amikor felrobbantja a hajót és lassítva elsétál, de nagyon keményen, vagy mikor áll a lassítva csepegő esőben, nos, az finoman szólva is nevetséges. Helyes viszont, hogy nem tarkították tökéletesen felesleges áldozat-védelmező nyáladzással, mélabús visszaemlékezésekkel, vagy hosszú túszdrámával. Ez tetszik.

A gonoszok kellően gonoszok, így a néző remekül tud azonosulni a főhőssel, morálisan szinte megalapozva a kegyetlen vérengzést. Az ő hibájuk, miért lettek ilyenek, na?! 

Itt kiemelném Marton Csokas-t, hazánk kiszakadt fiát, aki a főellenséget alakítja, nem is rosszul. Félelmetes, igazi szociopata, néztem volna akár többet is belőle, de mégsem ő a főszereplő. 

És akkor Marton kapcsán elérkeztünk a film legnagyobb hibájához. A főhős a legjobb, mindig a bűnözők előtt jár egy lépéssel, egy percre sem tudják megszorítani. Magyarán egy pillanatra sem izgulsz, mert eszedbe sem jut, hogy a végén nem a jó győz. Pedig ez azért kellene egy jó akciófilmbe, mert ez teszi izgalmassá. 

Majdnem mindegyik akciómoziban azért ott van a kacsintás, hogy "szenved, vérzik, de úgyis ő nyer". Nem nagy titok, de kell az illúzió, aminek itt még a nyomát sem találtam, így a film a maga 132 percével előbb-utóbb az unalommal hadakozik. Ha kicsi a tét, a kedvem sötét, ugyebár.

Kényelmesen egyszer nézős.

Paths of Glory (1957)

Dicsőség ösvényei

Egy mindenkiért, mindenki egyért. Tartja az ősi mondás Franciaországból. Minő véletlen, hogy történetünk is a sajtzabálók országából érkezik és a főtémája a hazafiság.

Az első világháború elején Párizstól nem messze, a Marnie-folyó mentén kialakul egy úgy nevezett merev front. Itt vetik be elsőként a háború egyik legnagyobb találmányát, a lövészárok rendszert. Ezekben a kanyargós zegzugokban állomásozik Dax ezredes (Kirk Douglas) katonáival, aki felettese parancsára megrohamozza az ellenséges vonalat. Az öngyilkos akció végül mészárlásba torkollik és ráadásul a túlélők közül néhány katonáknak saját hadbíróságuk előtt kell felelnie gyávaságáért.

Érdekes, hogy film szinte teljes játék idejében egy olyan frontot látunk, ahol egyetlen egy ellenséges katona sincs. Ugyan is a feszültség forrása inkább szereplőink lelkivilágában dúló belső háború. Még is sor kerül a nagy csatára, ami inkább csak arra szolgál, hogy előre vetítse a film második felében való történéseket. Nagyszerű színészek keltik életre a magas rangú tiszteket, talán csak annyit lehet felróni, hogy egy kicsit sem franciásak.

A mű utóéletéhez hozzátartozik, hogy Franciaországban betiltották a vetítését.

Kubrick rendezése minden szempontból lehengerlő. A drámaiság, mint egy vízesés úgy zúdul bele a néző anyakába. Az utolsó jelenet mindenképpen film történelmi momentum.