Laggies (2014)

Megan (Keira Knightley) a már nem is annyira fiatal csajszi a szokásos problémákkal küszködik, vagyis gőze nincs mit akar az élettől. Még mindig a papa cége előtt forgatja a marketing nyilat, mint diákkorában, miközben a barátnői házasodnak, babát potyogtatnak és körülötte minden happy. A legidegesítőbb számára mégis az, hogy flott környezetbe kissé gyerekes viselkedésével már nem nagyon illik bele, sőt, a barátok/barátnők ilyenkor jó szokás szerint mindenben segíteni akarnak neki.

A hab a tortán, amikor az életképtelen barátja egy esküvőn megkéri a kezét. Persze, hogy igent mond, de nemsokkal ezután megpattan, hogy elgondolkodjon az életén. Közben találkozik Annika-val (Chloe Grace Moretz) és apukájával (Sam Rockwell) és az amúgy sem egyszerű helyzet bonyolultabb lesz.

Sam Rockwell belecsöppent a rom-kom világába, a Better Living Trough Chemistry után ez már hirtelenjében a második hasonló tipusú film. Be is kajoltam megint, bár nem ő a főszereplő, nagyon lazán hozza a gyerkőcöt egyedül nevelő ügyvéd fatert, aki egész jól tűri, hogy a lánya barinője' kicsit húsz évvel idősebb, mint maga a kiscsaj.

Nem jött be Knightley indokolatlanül hülye viselkedése, kicsit túlpörögte a rendező utasításait. Finomabban is lehetett volna utalni rá, mennyire gyerekesnek számít a viselkedése az őt körülvevő "felnőttes" környezetben, de ezekkel a nagy kilengésekkel már nem tudtam azonosulni. Attól, hogy nem tudom, mit akarok, még nem kell "fullba nyomni a kretént"!

Amikor alapjáraton szomorkodik, akkor viszont jó a szerepben, kellően kétségbeesett és kicsit hunyorítva egész jó párost alkotna Rockwell komával.

Semmi meglepetés nincs benne, de kellemes film, talán holnap is emlékezni fogok rá.

The Equalizer (2014)

Tatás akciófilm a Fuqua-Washington párostól (előző közös munkájuk a Kiképzés). Nem olyan öregen is rohadtul kemény vagyok, mint Stallone vagy Swarci' old-school akciózása, inkább fáradtan és lelkiismeret furdalások közepette szétrúgok pár orosz segget, igényesen és szépen, olyan Bourne-féle stílusban, csak már hatvan felett. Van különbség a kettő között, tényleg.

Érdekes, hogy Denzel Washington-ról egyátalán nem az akciósztár szerep jut eszembe, de ha jobban belegondolok, az előző filmjeinek legnagyobb része kemény akció kategória, de minimum krimi/thriller (Man on Fire, 2 Guns, Safe House). Biztos kézzel formázta át magát gyilkos nyuggerré, aki ugyan klasszikusokat olvas és Monk-szerűen monomániás, mégis megkattan egy orosz prosti (Chloe Grace Moretz) hülyére verése miatt és lezúzza az orosz maffiát, mint a pinty. 

Igen, a sztorira mondhatjuk, nincs már új a nap alatt. Már régen nincs, legalábbis az akció kategóriában. Ennek ellenére nagyon is nézhető, egy-két jelenetet leszámítva az igényes akciófilmek közé sorolnám. 

Amikor felrobbantja a hajót és lassítva elsétál, de nagyon keményen, vagy mikor áll a lassítva csepegő esőben, nos, az finoman szólva is nevetséges. Helyes viszont, hogy nem tarkították tökéletesen felesleges áldozat-védelmező nyáladzással, mélabús visszaemlékezésekkel, vagy hosszú túszdrámával. Ez tetszik.

A gonoszok kellően gonoszok, így a néző remekül tud azonosulni a főhőssel, morálisan szinte megalapozva a kegyetlen vérengzést. Az ő hibájuk, miért lettek ilyenek, na?! 

Itt kiemelném Marton Csokas-t, hazánk kiszakadt fiát, aki a főellenséget alakítja, nem is rosszul. Félelmetes, igazi szociopata, néztem volna akár többet is belőle, de mégsem ő a főszereplő. 

És akkor Marton kapcsán elérkeztünk a film legnagyobb hibájához. A főhős a legjobb, mindig a bűnözők előtt jár egy lépéssel, egy percre sem tudják megszorítani. Magyarán egy pillanatra sem izgulsz, mert eszedbe sem jut, hogy a végén nem a jó győz. Pedig ez azért kellene egy jó akciófilmbe, mert ez teszi izgalmassá. 

Majdnem mindegyik akciómoziban azért ott van a kacsintás, hogy "szenved, vérzik, de úgyis ő nyer". Nem nagy titok, de kell az illúzió, aminek itt még a nyomát sem találtam, így a film a maga 132 percével előbb-utóbb az unalommal hadakozik. Ha kicsi a tét, a kedvem sötét, ugyebár.

Kényelmesen egyszer nézős.

Carrie (2013)

Az egyik legjobb történet Stephen King tollából. Nem túl mozgalmas, viszont igen izgalmas. 

A kislány a suli fekete báránya, olyan mindenki céltáblája különc (nem a menő különc). 

Pár lány különösen kipécézi magának és az egyik szívatás után el is tiltják őket az amerikai tinik pubertás-kori vágyálmától, a Szalagavató Báltól. 

Az alfanőstény' ezért bosszút forral, nem lehet, hogy Carrie (Chloe Grace Moretz) megy a nagy eseményre (nem is akárkivel), ő pedig ki van tiltva onnan. 

Mindig is bírtam a bosszú filmeket, ez a sztori is azért tetszik (elsősorban könyvben persze), mert nem játszadozik az áldozat, nem gyerekes csínnyel tör borsot a zaklatók orra alá. 

Megkattan és kő kövön nem marad. Így kell ezt csinálni, nem elaprózni. 

Moretz szerintem kicsit túljátszotta a szerepet, de Anyuval (Julianne Moore) remek pszihó-párost alkotnak. 

Egyszer simán nézhető mozi, még a sok kötelező amerikai gimis élet közhely is elmegy, de a végéről elhagyhatták volna a horror kötelező elemeit.