Ghost World (2001)

Tétova tinédzserek

Sok beharangozóban azt olvastam, hogy ez a film az Amerikai Szépség előfutára. No akkor lássuk!

Érettségi után minden fiatalnak megvan a továbbtanulási terve, csak az iskola két csodabogara, Enid (Thora Birch) és Rebeca (Scarlett Johansson) próbál egyből fejest ugrani a nagybetűs életbe. A suli utáni napok unalmasan telnek, munkát kéne szerezni vagy továbbtanulni, mégis Enid inkább a céltalan bolyongást választja. Egy „véletlen” folytán megismerkedik a nála jóval idősebb Seymourral (Steve Buscemi), aki egy megrögzött hanglemez gyűjtő. A két ember kapcsolata igazán harmonikussá válik, de azért a nagy korkülönbséget nem egyszerű legyűrni.

Tipikus Woody Allen mozi lehetne, de inkább egy felnőtté válás felszínét kapargató, kényes alkotás. Hosszú dialógosuk a koraérett tinik szájából néha igazán abszurdként hatnak nézőre. Az Amerikában alapvető tovább tanulási kényszer drámáját jó lovagolja meg a rendező, sőt még a mai modern művészet (tampon és kávécsésze) kifugázásával is nagyot dobbant. De valahogy nem tart sehová film cselekménye.  Jó, tudom, az életútkeresés fontos dolog, de ez sajnos nem viszi el mozit.

Tini melodrámának elmegy, de korszakalkotónak nem nevezném, mint az „utódját”.

The Hunted (1995)

Tegnap ütköztem bele a Story tv-n. Christopher Lambert, a 90-es évek nagy B kategóriás színészének talán egyetlen nézhető filmje. Mondjuk a Hegylakó első része sem volt annyira rossz...akkor.

Lényegében öt évente azért megjelenik egy hasonló témájú mozi, amiben egy gajdzsin bajba keveredik Japánban, befogadják, megtanulja a kardforgatás alapjait és legyőzi a gonoszt. 

Láttuk ezt Az utolsó szamurájban is, nagy költségvetéssel, gigasztárokkal.
Most megnézheted a Tom Criuse-féle verzió tizenpárévvel' ezelőtti, olcsóbb változatát, amiben az amerikai rosszkor volt rossz helyen, így a még mindig működő nindzsa szekta végezni akar vele. A pártfogásába veszi egy harcművész mester, akinek elszámolni valója van a fő-fő nindzsával. Szegény gajdzsin, így megy ez Japánban.

Bájosan B kategóriás film, de vannak benne remek jelenetek. Minden hibája ellenére - ami az esetek többségében maga Lambert - szerethető, mert baromi jó harcjelenetek vannak benne. A vonatos rész szinte még ma is megállná a helyét egy akciófilmben. 

Ezért (vagy csak ezt) érdemes megnézni. Nincsenek tíz percen át tartó csörték, elég a pengével egy gyors vágás és szétcsúszik a nindzsa izibe'! 

Yoshido Harada és John Lone elviszik a filmet a hátukon, simán megnézném a folytatást is, ha lenne. Lambert nélkül.

Ha a műfaj kedvelője vagy, pillants bele.

The Book Thief (2013)

Könyvtolvaj

Amerikai színészekkel telített német fricska és téma mi lehetne más, mint a ...?

A 7 éves Liesel (Sophie Nélisse) nem érti a körülötte lévő világot, egyik percben még szeretett édesanyja karjai közt pihen, aztán pedig egy koszos kis faluban tengeti "ébred". Az elárvult leányka szépen lassan összebarátkozik nevelőapjával (Geoffrey Rush) és a sárga hajú szomszéd kisfiúval végül még zsörtölődő mostohája szívét is meglágyítja gyermeki pajkosságával. Egy szép napon új vendég érkezik a házban, Max a zsidó fiú, aki a háború borzalmai elöl a család pincéjébe menekül. A két fiatal itt köt életre szóló barátságot, miközben kint dúl a második világháború. Ők viszont a borzalmak helyet csak a szépirodalomra koncentrálnak.

A gyermekdráma fonalát felvevő filmen nagyon meglátszik a tökéletességre törekvés. Ügyesen és hatásvadászóan facsargatja szívünket rendezőnk egy 120 perces mesén keresztül.

De hiába a sok fondorlat és ügyeskedés, senki nem fogja elhinni, hogy ez csak egy mese lenne.

The Raid 2: Berandal

Rama (Iko Uwais), még fel sem eszmélt az előző rajtaütés okozta sokkból, máris egy titkos rendőri alakulat tagjaként kell beépülnie a maffiába. Először börtönbe megy, hogy elnyerje a vezér fiának kegyét, majd szabadulás után irány a meló.

Se család, se barátok, csak egymásnak feszülő maffia családok. Hamarosan háború lesz és Rama a ott álldogál középen, egy szál, ill egy pár ököllel.

A sztori az Infernal Affairs és a New World keresztezése, vulgáris és kicsit közönséges dél-ázsiai stílusban. Ám ez jól áll neki, mert nincsenek benne olyan jó színészek, mint az előbb felsorolt két filmben, uh. valamire fektetni kell a hangsúlyt. 

Az előző rész történetietlensége itt átcsap egy vad és sokszor dagályos drámázásba és mindezt teszi 2 óra és 30 percen át. 

A közhelyes, zsarubeépülős' családhiányzós', nem tudom, kiben bízhatok sablonok lehet, hogy sokszor unalmasak, de annyira nem tolakszik az arcunkba, hogy idegesítsen. 

A gond, hogy a történet és a karakterek szempontjából totál érdektelen részek is be lettek mutatva. Mi a fenéért? 

A rendező lógott egy szívességgel ezeknek a színészeknek? Kimaradtatok az első részből, itt kaptok fejenként öt percet?

Lövésem sincs, de ha háromnegyed órát kivágnék a filmből, észre sem vennéd, ha először látnád. Sőőőőt! Még jobban tetszene.

Mert ezzel együtt is az év eddigi legjobb akciófilmje, a kategóriájában talán az évtizedé is. 

Kidolgozott és nem hétköznapi verekedős jelenetek, vér, verejték és könnyek mindenhol. Igen naturálisan mutatják a sebesüléseket, szóval aki ezt nem bírja, az ne nézze.

Szinkron nélkül is tökéletesen érthető, hiszen az erőszak nyelve nemzetközi (és ezt a karakterek anyanyelvi szinten beszéli is...főleg a kalapácsos lány).
Mindenképpen élmény.

Filth (2013)

Mocsok

A heti kultfilm' gyanús filmet a skót születésű John S. Baird műve szolgáltatja. A Trainspotting rajongóknak érdemes megjegyezni a rendező nevét.

Bruce Robertson (James McAvoy) már a film elején elnarrálja, hogy ő egy mocskos  zsaru, aki mindent meg fog tenni, hogy hőn áhított előreléptetését végre megkapja. Mindennap a drogoktól és prostiktól bűzös pokolba merül le, hogy mindenkit átcsesszen és lejárasson, aki számításba jöhet a főnyomozói székbe. Közben magánéletében próbálja kihámozni, ki az igazi és ki csak a képzelet játéka. Egyre jobban elhatalmasodik rajta az érzés, hogy ő bizony nincs jól, nagyon nincs jól.

A szétesés határán egyensúlyozó Avoy karaktere iszonyú jól kitalált figura, igazán nagy jutalomjáték a karakter. A többi színész is remekül megállja helyét ebben az igazi fekete humor minden szonettjét felvonultató alkotásban. A film zenéje egyszerűen fenomenális, mint általában a szigetországbeli filmeknél.

Nem azt mondom, hogy tökéletes alkotás, de mindenképpen érdemes a továbbiakban oda figyelni a pályakezdő direktorunkra.

Julie & Julia (2009)

Avagy két nő, egy recept. Az alcím alapján akár egy Gordon Ramsay-féle Hell's Kitchen is lehetne. Ebben a lányok nem versenyeznek, sőt nem is egy idősíkban léteznek. Oké, kis átfedéssel igen, Julia Child akkor már elég idős, amikor egy unatkozó csajszi, Julie eldönti, hogy egy év alatt minden receptet kipróbál, ami Child Mastering the Art of French Cooking c. könyvében csak megtalálható és blogot ír róla. 

Ötszáz'valahány recept 365 nap alatt.

A könyv egyébként vastagsága ellenére a 60-as évektől kezdve óriási siker, több, mint 40-szer adták újra, a megjelenése óta. Ez volt az első könyv, ami francia ételeket írt le normálisan, "megcsinálható" módon, amerikai háziasszonyoknak.

De esetünkben a film a lényeg, ami jó, köszönet érte Merly Streep-nek és Stanley Tucci-nak. 

A magasságkülönbség ellenére remekül összeillenek, Tucci kezd a kedvenc színészemmé válni.

A történet nem a receptekre és a főzésre fókuszál, ez inkább csak kísérő tevékenység lett, sajnos. 

Míg Child szorija érdekes és szerethető a múltban (a könyv megszületése, hétköznapok egy kis politikával fűszerezve), a jelenben Julia (Amy Adams) élete legjobb esetben is unalmas, de inkább idegesítő (szokásos közhelyek, mint például a sikeres blog miatt kissé mániás lesz, amiért a barátjával összevesznek, aztán nagyon kibékülnek, stb). 

Ha Adams célja egy idegesítő kis ribi megformálása volt, akkor viszont remek színész, mert sikerült neki.

A film tehát megtörtént eseményeken alapul, még azt is belevették a végén, amikor Julia megtudja, Child nem szereti a blogját, sőt, közönségesnek tartja.

Nem árt az önkritika.

Még valami. Streep tényleg hasonlít Child-ra. A magassága, a darabos mozgása. Olyan idétlen. Az "eredeti" Child olyan a képeken, mint Vonnegut és Stahl Judit szerelemgyereke. Vicces.

A film pedig egész jó.

The Apartment (1960)

Legénylakás

Billy Wilder mindig is azon rendezők közé tartozott, aki egy-egy filmjével képes volt sokkolni az embereket. Karrierje elején nagyszerű krimiket rakott le az asztalra, később pedig tabudöngető könnyed mozikat rendezett.

Baxter (Jack Lemon) egy nagy vállaltnál dolgozik és az előléptetése érdekében esténként kölcsönadja főnökeinek legénylakását. Szegény pára igazi balekká válik, amikor kiderül, hogy a vezérigazgató a főhősünk által is kiszemelt liftes lányt (Shirley MacLaine)hordja a kéjfészekbe.

Pofonegyszerű történet lenne, ha film napjainkban készült volna. De ez a film a 60-as évek elején készült és ekkor még a házasság törés bűncselekménynek számított. Ezért is kellet az alkotóknak nagy bátorság, hiszen ez volt az első film, ami valódi emberek problémáival foglalkozott és a félrelépés központi szerepet kapott benne. A rendező szinte Lemonra írathatta filmet, aki lehelet finoman sokszor improvizálva hozta össze nagyon is szerethető karaktert. Köszönet érte, hogy az ő Baxter nem lett egy csetlő-botló figura, aki ezáltal nem vált rút-röhej tárgyává. 

A nagyvárosi ember drámája ma is igen divatos, de még senkinek nem sikerült ilyen erős filmet készítenie e történet óta.