Laggies (2014)

Megan (Keira Knightley) a már nem is annyira fiatal csajszi a szokásos problémákkal küszködik, vagyis gőze nincs mit akar az élettől. Még mindig a papa cége előtt forgatja a marketing nyilat, mint diákkorában, miközben a barátnői házasodnak, babát potyogtatnak és körülötte minden happy. A legidegesítőbb számára mégis az, hogy flott környezetbe kissé gyerekes viselkedésével már nem nagyon illik bele, sőt, a barátok/barátnők ilyenkor jó szokás szerint mindenben segíteni akarnak neki.

A hab a tortán, amikor az életképtelen barátja egy esküvőn megkéri a kezét. Persze, hogy igent mond, de nemsokkal ezután megpattan, hogy elgondolkodjon az életén. Közben találkozik Annika-val (Chloe Grace Moretz) és apukájával (Sam Rockwell) és az amúgy sem egyszerű helyzet bonyolultabb lesz.

Sam Rockwell belecsöppent a rom-kom világába, a Better Living Trough Chemistry után ez már hirtelenjében a második hasonló tipusú film. Be is kajoltam megint, bár nem ő a főszereplő, nagyon lazán hozza a gyerkőcöt egyedül nevelő ügyvéd fatert, aki egész jól tűri, hogy a lánya barinője' kicsit húsz évvel idősebb, mint maga a kiscsaj.

Nem jött be Knightley indokolatlanül hülye viselkedése, kicsit túlpörögte a rendező utasításait. Finomabban is lehetett volna utalni rá, mennyire gyerekesnek számít a viselkedése az őt körülvevő "felnőttes" környezetben, de ezekkel a nagy kilengésekkel már nem tudtam azonosulni. Attól, hogy nem tudom, mit akarok, még nem kell "fullba nyomni a kretént"!

Amikor alapjáraton szomorkodik, akkor viszont jó a szerepben, kellően kétségbeesett és kicsit hunyorítva egész jó párost alkotna Rockwell komával.

Semmi meglepetés nincs benne, de kellemes film, talán holnap is emlékezni fogok rá.

2001: A Space Odyssey (1968)

2001: Űrodüsszeia

Stanley Kubrick Oscar-díjas kultfilmje minden Sci-fi ősatyja.

A rendezőnk filmjét három fiktív történtre bontja, hogy a Tér-idő-halál triumvirátusát bemutassa nekünk, egyszerű halandóknak. A háromszor 45 perc alatt a néző az ősembertől eljut az űrutazásig és e közben filmtörténelmi jelentőségű szcénákat lát a vásznon, amelyek nagy része más filmekből vissza-visszakacsint. Most nem mennék bele, hogy a film főszereplői, a fekete monolit vagy az utolsó szürreális álom minek lehet a metaforája, mert mindenkinek más-más az elképzelése ezekről a szimbólumokról.

A mű érdekessége, hogy forgatókönyvíró a neves Arthur C. Clarke a filmkészítése közben megírta a hasonló című regényét is, amely ugyebár a megint csak a műfaj alapkódexének számít.

Lassú és szívszorító végignézni, de csak annyit mondok: a Kék Duna keringő dallamára dokkoló űrhajó!

Frances Ha (2012)

Sok helyen olvasom, hogy Noah Baumbach rendező (A Tintahal és a Bálna) még nem igazán találta meg a saját hangját a nagy hollywoodi alkotások planétáján, de jó eséllyel nagyobb elismerésnek fog örvendeni, ha a nagy neurológus egyszer majd szögre akasztja a klarinétját.

Frances (Greta Gerwig)New York azon karrierista szinglijei közé tartozik, akik még csak az útkeresés elején járnak, és persze többet akarnak elérni az életben, mint egy egyszerű pincérnő. A film főtéma vezetésében meg találjuk a mélypontot és csúcson való eltöltött részeket is, eközben minden olyan huszonéves fiatalokat érintő problémával szembesülünk, ami a 30. év betöltésének frusztrációjával jár. Itt a barátság és a szerelem más más metaforát jár be, nem lehet azt mondani rá, hogy nem fontosak a főhősnő életében, de még is inkább a szenvedni vágyás és határozatlanság lengi be Frances karakterét.

Nem lehet nem észrevenni, hogy alkotóra nagy hatással volt Woody féle univerzum. Sőt egy kicsit bátrabban is hozzányúlhattak volna a társadalomból kissé kilógni vágyó különc Francis karakterének kidolgozásához. Nem mondom, hogy a film olyan időtálló lesz, mint az Annie Hall és a társai. De azért megidézi az óműveket, még ha nem is merül el annyira lélek rejtelmeibe, mint elődei.

Magával ragadó útkeresős mozi, telezsúfolva magvas gondolatokkal és életérzéssel.

Világ hipszterei egyesüljetek!

Kraftidioten (2014)

A norvég kisváros hókotróját, Nils-t (Stellan Skarsgard), aki szabadidejében hókotrógép-katalógusokat böngész, az év polgárává választják. Az élete nem is lehetne teljesebb, de nem sokkal ezután értesítik, hogy a fia kábítószer túladagolásban meghalt. Nils biztos benne, hogy a fia nem drogozott, ezért, mivel a rendőrség lezártnak tekinti az ügyet, maga indul el kideríteni az igazságot.

Nem kell sokáig keresgélnie, hamar meglesz a drogcsempész banda, akiknek innentől fogva gyakran bele kell nézni a visszapillantóba, nehogy hirtelen feltűnjön mögöttük egy agresszív hókotró.

Ismét egy északi film, amit nagyon tudok ajánlani. Eszméletlenül szép környezet, remek hangulat és érdekes karakterek. Nem egy sima bosszúmozi, megbolondítják még egy kis maffia (szerb-norvég) leszámolással is, csak hogy legyen egy kis kavalkád benne. 

Ettől függetlenül sem egy pörgős sztori, aki nem szokta még meg az északiak szűkszavú párbeszédeit és a lassú történetvezetést, annak fura lehet, de mindenképpen megéri végigülni. 

Véletlenül sem mondanám humoros filmnek (inkább groteszk), de egy-két jeleneten fogtam a hasam a röhögéstől, főleg a szerbek dumáin. Az alkotók általuk görbe tükröt állítanak a saját jóléti társadalmuk elé, ami jó humor forrás és nem mellesleg igaz is valamilyen szinten. 

Kedvencem a két töketlen közrendőr és az elmebeteg vegán bandavezér, aki elektromos autóval nyomul és úgy néz ki (és akkora tuskó is), mint Ibrahimovic. Róla mintázták, tuti.

Élmény volt, nem lehet kihagyni.

Cobra (1986)

Az old school akciófilmeken felnövő generációtól nem lehet azt az életérzés elvenni, amit az utcára kikerült, agyonra másolt VHS-es Swarci és Stallone filmek nyújtottak.

Ha a bűn betegség lenne, Kobra (Stallone) lenne a legjobb gyógyszer. Ő egy tipikus nagyvárosi zsaru, aki járja az utcákat és a becsületesség totem oszlopa. A lehetetlen helyzetekre specializálódott, őt csak akkor hívja a helyi szerv mikor már kilátástalan a helyzet. A 80-90-es években tele volt szennyel az utca és szüksége volt ilyen típusú kőkemény arcokra a bűnüldözésnek.

Stallone szűkszavú akcióhősei lágyabbak emberileg egy kicsit Piskos Harry karakteréről és nincs olyan jó humoruk, mint John McLane-nek. De mi mégis rajongtuk ezekért az esendő izomkolosszusokért a kilencvenes évek közepén. Egymondatos bölcsességeket ontó zsaruk, akik felsegítik az esendő lányokat a földről és kegyetlenül fullból nyomják le az ellent. Cobretti sem tér el cseppet sem ezektől sztereotípiáktól, először lő, aztán kérdez és meg sem rezzen közben a gyufa a szája szegletében. Halovány romantika és egyszerű mégis fülbemászó melódia dobj fel a nem létező forgatókönyvet.

Nosztalgiázni is kiváló alkotás, de hangulata és szövege páratlan.

The Hunger Games: Mockingjay - Part 1

Ugyan miért ne néztem volna meg? Úgy fest, szeretek szenvedni, de annyira, hogy a mostanában kevés szabadidőmben is ilyen baromságokat nézek.

Írnék valamit a történetről de az nincs. Kati, a fecsegő batáta (mondhatnám, ha ásotthalmi lennék:)) az egész film alatt össze-vissza futkos a körzetek között, kicsit rosszul érzi magát, sír, bátorítja a népet és szomorúan néz. 

Persze a Viadal sem ért egy marék lepkét sem az előző részekben, de tényleg minden csak viszonyítás kérdése. Nem is tűnnek olyan rossznak ehhez képest.

A producer meg dörzsölheti a markát, bejött a számítása. Díszcsomagolásban rakott trágyát sikerült összehozni, ami ráadásul igen kevés pénzbe került, nézve a helyszíneket és az egyetlen "harcnak" nevezett valamit nem kellett sokat invesztálni a moziba. 

És mennyit hozott? Rakás pénzt, az biztos. 

Ám úgy tűnik, kezd alábbhagyni a fecsegő batáta őrület, mintha ezt a részt már nem tolták volna annyira az arcunkba, mint az előző kettőt. 

Ez az egyetlen pozitívum.

Iskolapéldája a rohadt sokért eladott fércműnek.

The Drop (2014)

Dennis Lehane kortárs krimiagytörszt széles vásznon  feldolgozott regénye. A sokadik.  A Viharsziget, a Hideg nyomon, a Titokzatos folyó után. Hát emberek, ezek aztán az igazán fajsúlyos filmek krimi kategóriában az utóbbi években, szóval ideje lenne Lahane mesterrel könyvben is ismerkedni. 

Bob (Tom Hardy) egy bárban dolgozik pultosként. A bár, ami régen a nagybácsié (Marv kuzin, alias James Gandolfini) volt, most lerakóhelyként is funkcionál a csecsen maffia óvó keze alatt. Néha bejön valaki egy borítékkal, Bob és Marv elrakja a cuccot, amíg valaki nem jön érte. Ez Brooklyn egyik sötét kis titka.

Minden flottul megy, amíg két öngyilkos hajlamú marha ki nem rabolja a bárt és el nem viszi a maffia pénzét. 

Ez nagy gond, nem csak nekik, hanem a bárban dolgozóknak is. 

Valaki fizetni fog, nemcsak dollárral, hanem vérrel is. 

Közben Bob talál egy kiskutyát és kutyamentés közben megismerkedik Nadia-val (Noomi Rapace). 

Apró, de jelentős momentumai a filmnek, amikor mindkét sebezett ember a kutyának köszönhetően nyit a külvilág felé. Miközben néha úgy tűnik, Bob a világát sem tudja, körülötte zajlanak az események, csak az a kérdés, felszínen tud-e maradni, vagy elsodorja az ár. 

Kiváló színészek dobják fel az amúgy kicsit szegényes történetet. Erre is csak most jöttem rá, mármint hogy a sztori nem nagy durranás. A rövidke (és nagyon lassú) történet jól fel van építve, az utolsó fél órában jobban izgultam, mint a Pókember sokadik részén, mikor a hálóvetőből elfogy a patron (ja, az csak a képregényben van, bocs) és zuhan a föld felé, vagy majdnem nem ment meg valakit. Pedig nem verekedtek, nem lövöldöztek össze-vissza, nem ordibáltak. Mesteri.

Igazi bűnfilm, ami attól lehet még pikánsabb, hogy talán a való életben is így zajlanak a dolgok. Csak tudd, hol a helyed a táplálékláncban és nem lehet nagy gond. Ez a lényeg.

Tom Hardy rajongóknak, krimiőrülteknek, kutyabolondoknak kötelező. Meg aki egy jó filmet akar nézni, annak is.