Takers (2010)

Tökéletes bűnözők

A Szemtől szemben sikere után nehéz összehozni egy igazi „Tökéletes bűnözős” filmet. De azért évről-évre megpróbálják, ha nem is lenyomni inkább tisztelegni az eredeti mű előtt.

Siker séma itt is adott: Van egy vérprofi széftörő szupercsapat (Paul Walker, Idris Elba, Hayden Christensen és pár repper) és velük szembenálló megszállott zsarunk (Mat Dilon). A legutóbbi tökéletesen végrehajtott rablás után a munkamániás Jack Welles ott liheg a társaság nyomába. Ezen a ponton megjelenik a sittről éppen csak kilépő Ghost, aki valaha banda tagja volt és most egy újabb szuper melót akar végre hajtani velük. A szajré csábító, az idő kevés tehát a rizikó faktor az egekbe és még ráadásul ott van kétely, vajon mennyire bízhatnak a frissen szabadult régi barátban.

Látványvilág, ami egy ilyen filmben kötelező az simán megállja helyét a Bay féle akciókultúrában. A történet eléggé csavarosnak mondható, a karakterek 50 százaléka jól kidolgozott. Szóval semmi rosszat nem tudok mondani róla így elsőre.

Mindenképpen megéri megnézni, mert igazán feszes tempójú, elég tökös mozi.

Divergent (2014)

Belecsaptam ezzel a sz*rral a lecsóba rendesen. Ezután két hétig csak sorozatokat néztem, régieket, azokban nem lehet csalódni (pl ez itt).

Hát ismét a távoli jövőbe repít el bennünket egy most éppen felkapott amerikai író, aki miután megnézte az összes Alkonyat és Hunger Games filmet, rittyentett magának egy sztorit, csak úgy, miközben zötyögött haza a buszon a melóból.

Van öt kaszt, vagyis aaaa...nem'tom'mi, a baromira lényegtelen, a harmadik meg mindjárt eszembe jut, a negyedikről nem is beszélve, na az ötödik meg aztán tényleg. 

És mindenki ebben az öt klassz kasztban létezik (ez tartja fent a békét?), de vannak elfajzottak, akik nem tartoznak egyikbe sem. 

A főszereplő csajszi is ilyen, aki ugyan beáll az egyik bandában, de ő valójában ám nem olyan, ő más, de titkolnia kell. 

Ő inkább lenne teljesen átlagos, de a világ történései mindig megtalálják, pedig ő nem is akarja, de mégis olyan borzongató érzés különlegesnek lenni...na és a jóképű kiképző. Az is miért van ott? Döngetne meg inkább, mint a zenekari üstdobot!? Nem, mégsem, az sem jó. De akkor mi? Ilyenek ezek a tini lányok.

Ehhez képest az nyálinger alkonyatosok meg a kalácsképű íjjász egy De Niro és Pacino in The Heat.

A történet kabaré, annyi benne a lik', hogy elmenne m1 híradónak is. Az alakításokra karaktert nem vagyok hajlandó pazarolni. 

Ennek ellenére azt mondom, nézd meg, ennél többet filmen mostanában nem röhögtél.

Machete Kills (2013)

Machete gyilkol

Machete volt, van, lesz!

Az alkotó nem restek a film elején már egy röpke trélerrel’ bizonyítani, hogy a kultusz trilógiává bővül majd a végére. De csapjunk is bele közepébe, Machete (Danny Trejo), a traumatológiai kórlap arcú mexikopó' már az elején elveszíti akció közben csinos társnőjét és ő is fogságba esik. Viszont úgy látszik, a jó oldalra került, mert megbízást kap az Egyesült Államok elnökétől (Carlos Estevez) egy veszélyes küldetésre, melyért cserébe az állampolgárság jár. Vissza kell térnie Mexikóba, hogy megállítsa az őrült Mendezt, aki mellékesen világuralomra tör. De közben Machetenek le kell számolnia a múltjával és az ellennel is, meg persze egy világméretű összeesküvés is le kell lepleznie a játékidőn belül. Közben a nyomába lohol egy prosti kommandó és az ezerarcú bérgyilkos, a kaméleon (mindenki).

Robert Rodrigez olyan, mit egy vasököl, oda üt ahova köll’ …a történetet felejtsük is gyorsan el, hiszen aki beül egy Grindhouse-t utánzó moziba, az ne várjon Sekszpíri’ magaslatokat.
Viszont tocsoghatunk a vérben és belsőségekben, miközben a mosolyogtató műfaji klisék csak úgy halmozódnak. Van itt kérem skizofrénia, szupekütyük és mexikói leszámolás is akad a direkt B-kategóriára hajazó műben.

Önfeledt 100 percnyi szórakozás, ezt a filmet még az alkotóik se vették komolyan. Tehát te se tedd ezt vele!

Machine Gun Preacher (2011)

Géppisztolyos prédikátor

Marc Foster nem mindennapi önéletrajzi alapot talált a pennsylvaniai (szudáni) mocsokdzsungelben.

Sam Childers (Gerard Buttler) igazi kábszer'-es börtönt megjárt rosszarc fickó. Egy balul sikerült esti balhé után úgy dönt, megtér istenhez és misszióba indul a Harmadikvilágba. Itt aztán megtapasztja az igazi poklot és úgy dönt templomot, iskolát és árvaházat épít a helyi gyereknek. Egy idő után már tehetetlenséget megunva fegyvert ragad és elkezdi íratni az afrikai népet sanyargató gerillaharcosokat.

A film első félóra kislötyögés után beindul, majd a közepe táján egyszer csak kifullad. Ekkora már áthatja a nézőt a képkockákról kicsorduló alkotói tanácstalanság (dráma vagy akció?). Sajnos az eredeti regénybe is csak ennyi van: hatásvadász kliséhalmaz.

Talán lehette volna egy jó vígjátékot csinálni belőle, legalább is a magyar címe bele illik a Részeges karatemester és társai mezőnyébe.

The Mist (2007)

Stephen King novellája (Csontkollekció, 1985) alapján készült mozi. Legyünk őszinték, King történeteit a legtöbbször nem tudják jól megjeleníteni a filmvásznon. Egy-két jól sikerült próbálkozás akad (Halálsoron, A remény rabjai, stb), de két tucatra jut egy tuti és ez nem jó arány.

Bizakodásra adhat okot, hogy a filmet Darabont rendezte, mint ahogy a fentebb említett kettőt is (+ott sertepertélt a Walking Dead háza táján, mint rendező/író/producer).

A történet finoman szólva sem bonyolult. Egy óriási vihar után, apa és fia a helyi áruházba megy, hogy feltöltsék a nyaraló készleteit.

 Hirtelen köd ereszkedik a kisvárosra és akkor elszabadul a pokol. Aki kimegy, nem jön vissza, de nem azért mert eltéved...

Ahogy az már lenni szokott egy ilyen világvége hangulatban, a bentiek idegei szépen lassan kezdik felmondani a szolgálatot, a jóravaló kisvárosi polgárokat már nem csak a ködből kinyúló csápok tizedelik. 

A pár, még egyenlőre normális főszereplő rájön, talán kint a ködben nagyobb biztonságban lennének, mint bent a sok szektás, a Végítélettől megrészegült idióta között.

Nos, a novella jobb. Ha a film után inkább elolvasnád, máris megérte megnézni. 

A CGI szörnyek gyengécskék és kicsit el is nyújtották a játékidőt, de mindezek mellett egyszer talán nézhető. Horrornak semmiképpen sem nevezném, az egyetlen félelmetes benne az, hogy az ember menyire meg tud zakkanni nyomás alatt.

Ahogy Melville mondta: "inkább alszom együtt egy józan kannibállal, mint egy részeg kereszténnyel"...és milyen igaza van.

Good Bye Lenin! (2003)

Nekem és a korosztályomnak az igazi retró-élmény, ha szocializmus személyi kultuszát a vásznon láthatja, minden cinizmusával együtt.

Berlin 1989: az itteni acélerős szocializmust már rágják a maga férgei. A példás elvtársnő, Kernerné egy utcai tüntetés láttán szívinfarktus kap. Nyolc hónapra komába esik, ezalatt ledől a Fal és a beton blokkok közé beférkőzik a rendszer mumusa: a kapitalizmus. A Kerner család, élükön Alexszel (Daniel Brülh) azon munkálkodik, hogy a mama nyugalma érdekében fenntartsa a hónapokkal ezelőtti biztonságos rendszert. Persze ebből rengeteg humor és dráma születik, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy főhősünkre is rátalál a szerelem.

A filmet tulajdonképpen, amellett hogy eszméletlenül jól elkapott hangulat jellemzi, mégis főhősünk humoros narrációja viszi el. A képvilág könnycsatorna próbáló, a zenei aláfestés pedig a francia Yann Tiersen mesterműve.

Korszakromboló mestermű, zseniális!

Sabotage (2014)

Elit DEA ügynökök egy rajtaütésben pénzt találnak és raknak el, így munkájukra egy darabig nem tart igényt a cég. A gond, hogy az eltett pénz nincs a helyén, az ügynökség nyomoz utánuk, a halomra lőtt kartell tagok vadásznak rájuk és szépen lassan ritkulni kezd a csapat.

Swarci legújabb akciófilmje, ami nagyon bukott a pénztáraknál. Mondjuk ettől még lehet jó. De nem az. 

A színészek jók - nem is rétem, hogy vették rá őket, hogy egy ilyen forgatókönyv mellett szerepet vállaljanak - itt van példának okáért Mireille Enos (The Killing), Terrence Howard, Sam Worthington, a kivitelezés viszont rémes. Az első húsz perc még egész nézhető volt, utána merő unalomba fulladt az egész. 

Próbáltak színt vinni a történetbe, a kemény akciók közé bepréseltek egy kis nyomozós-thrilleres szálat, ez viszont elég nyögvenyelős lett, ráadásul nem illik a film hangulatához. 

Nem szerettem meg egy karaktert sem ahhoz, hogy nézőként érdekeljen akár egy kicsit is, amikor kinyírják. Enos is inkább idegesítő-pszichopata, mint félelmetes-pszichopata. 

Swarci pedig próbál színészkedni. Erre az arca rángásából következtetek, amikor kicsit drámaibb a jelenet. Felejthető iparosmunka, csak ha nincs más. Mert azért mégiscsak Swarci.