John Wick: Chapter 2 (2017)

Ismét eljött a szomorú képű, fekete öltönyös bérgyilkos. Az első támadást, ami kellően felb*ssza idegileg, csak a kégli sínyli meg, a kutya most túléli. Ki kell nyírnia valakit, utána a megbízó akarja megölni, utána mindenki, mert vérdíj van a fején, végül az egész világ, mert a John Wick univerzumban minden második járókelő és profi bérgyilkos.

Szinte követhetetlen, de nem azért mert bonyolult, hanem mert finoman szólva is totál érdektelen. Király helyszíneken, látványosan kivitelezett aprítást láthatunk, vagyis az első rész felturbózott, még jobban és legleg verzióját. De amikor már a 39. gonosz fut felé és hal meg egy fejlövéstől, és tudod, hogy még 40 lesz, mire utoléri a főgonoszt, akkor ha moziban vagy, inkább a popcornra koncentrálsz, rosszabb esetben az órára, ha pedig otthon nézed, közben elolvasol egy-két cikket, frissíted azt a nyomorult androidos telefont, vagy hasonlók. 

Tele van Mátrixos utalásokkal, pl a metrós jelenet, vagy konkrétan Laurence Fishburne szereplése pár perc erejéig. Jót mosolyogtam rajta, de ennyi. 

Az utolsó tíz perc kötött le a legjobban, John kitaszítása a lakájos kis gyilkos mikrovilágból már sokkal érdekesebb volt/lesz, mint az eddigiek. Talán akkor már nem lehet a nyílt utcán lövöldözni minden következmény nélkül, mert esetleg még a rendőr is feltesz majd pár kérdést? Vagy a járókelők is észreveszik esetleg, hogy a fejük mellett golyók röpködnek? Vagy Wick-nek magának kell a hullákat eltakarítani, mert nem hívhatja az alvilági tisztító céget?

Várom a harmadik részt. Mert úgy néz ki, a végére lesz érdekes.

Nem mondom, hogy nem éri meg megnézni moziban, látványos, illik a széles vászonra. De egy alkalom elég belőle.

The Man from U.N.C.L.E. (2015)

A világhírű tolvaj, később CIA ügynök, Napoleon Solo (Henry Cavill) küldetése, hogy egy ex-náci atomfizikus lányát menekítse ki Kelet-Berlinből. Gaby Teller (Alicia Vikander) talán közelebb juttatja a lány apjához. Az orosz fél is érdekelt az ügyben, a legjobb ügynökük üldözi őket fél Berlinen keresztül, de az amicsi és a lány átjut a falon. A két ügynök már másnap találkozik, a főnökeik azt akarják, együtt dolgozzanak a "nagy ügyön", vagyis buktassák meg azt a nemzetközi terrorszervezetet, akinek Gaby apja tervezi az atombombát. Elindul a kémesdi, országhatárokon át, az óra meg ketyeg.
Nincs új a nap alatt. Guy Ritchie-nek sem sikerült semmit hozzátenni a 60'-as években futó sorozathoz. Ahhoz nem volt szerencsém, a Mission: Impossible sorozathoz volt hasonló, elvileg. A főhőst, Solo karakterét maga Ian Fleming eszelte ki, amolyan amerikai James Bond-nak. Ehhez jött akkor (és most is) az orosz ügynök, Illya Kuryakin, az egyszerű recepthez hozzácsaptak egy jó csajt és mehetett is a széria vagy száz részen keresztül. Guy Ritchie pedig felrázva, de nem keverve szállítja nekünk a 2015. évi verziót.
Állítólag egy sorozat epizódot nyújtott el egy teljes estés mozivá. Ez meg is látszik a nem túl bonyolult történeten. Láttunk már ilyet elég sokszor. A mozi legnagyobb erőssége a korszak hangulatának megjelenítése. Annyira a hidegháborús 60'-as évek, hogy szinte már a szagát is érzem. Eszméletlenül korhűek a helyszínek, a ruhák, a szemüvegek, stb., a betétdalokról nem is beszélve. Erre még Calvill karaktere rátesz egy lapáttal, Solo szerepét egy úriszabó illesztette a széles vállaira. Annyira jól alakítja az nőcsábász/playboy ügynököt, hogy egynémelyik James Bond színész sírva könyörgött volna a receptért.
A nagy ellenpont meg olyan, amilyennek egy orosz ellenpontnak lennie kell (nagy, erős, kemény orosz akcentus, előbb üt és aztán kérdez személyiség).
A mindig aranyos Vikander sajnos nem látszik ki a két főszereplő mögött, sokszor a jelenete kimerül a pofavágásban és a fintorgásban.
És akkor jöhetne a helyzetkomikum, a két teljesen különböző karakter hogyan oldja meg a problémákat, hogy piszkálják egymást, kinek jobbak a kémes szerkentyűi? Na, itt már találunk hibákat, illetve mindenhol máshol sokszor látott közhelyeket. Ebből a szempontból semmi eredeti nincs benne, Ritchie saját stílusa meg pláne nem látszik.
Gyenge sztori és kiszámítható viccek vs. hangulat, stílus és látvány? Én döntöttem, magam is meglepődtem, de tetszett. Igazi egynyári akcióvígjáték. A berlini autós üldözés (trabant és wartburg csata) miatt már megéri megnézni.

La Dolce Vita (1960)

Édes élet

Frederico Fellini vs. Én, második rész!

Marcello (Mastroianni) a római elit újságírók minta pintye, az érzékeny férfi tipikus megtestesülése. Ahogy Fellini filmjeiben általában lenni szokott és itt is a főhős gyenge pontja szebbnél-szebb nők. A 60 évek fényűző miliője a féktelen bulizásról és csillogásról szól, de főszereplőnk átlát eme szitán.  Ő csak ebben az ingoványban keresi a mindennapi betevő bulvárt és gyűjtögeti a színésznőcskék nektárját, mint egy szorgos méhecske. közben pedig ontja bölcsességét.

A filmben felbukkanó férfiak mentalitás teljesen eltér Marchellóétól (apa hűséges, a barát állhatatos), de nők viszont oly egyformák (buták és erkölcstelenek). Olaszország első számú rendezőjét, szinte mindenki megkövezte a mű elkészülte után. A realista ábrázolásmód lerántja leplet az álszent korabeli társadalomról és így rombol le vallási mítoszokat is.

Viszont a közönség szerette annak ellenére, hogy iszonyú hosszúnak tűnik a film.

To Rome with Love (2012)

Rómának szeretettel

Rendezőnk mire az olaszokhoz ért, kedvet kapott újra eljátszani egykori karakterét.

A történetekben akad öregedő építész (Alec Baldwin), aki múltbéli szerelme illatát keresi a házak között, van aki zuhanyzó alatt éneklő opera énekes menedzselését forgatja a fejében (Woody Allen), de olyan is helyet kap a műben, akit a nagyvárosi hírnév szippant be egy rövid időre (Roberto Begnini). Sokszereplős római szerelemes tévéfilmet láthatunk olasz, amerikai, spanyol színész kiválóságok tolmácsolásában.

A központi szál az, hogy hányféle képpen lehet Rómában szeretni élőt, tárgyat, fogalmat. Woody fanyar humorát jól tükrözik a scénák, nem egyszer rugaszkodik el a valóság talajáról. Színészvezetés pazar, a helyszínek gyönyörűek, látszik, van szeme az öregnek hozzá. Viszont összességében valahogy az egész nem áll össze. Szerintem a túlontúl teátrálisság az, ami befészkelődik a fogaskerekek közé, rontva ezzel az élményt. Ami viszont piszkos jó választás volt, az Begnini ala' olasz mentalitás.
Nem Allen legjobb filmje, de remekül illeszkedik a rendezők európai repertoárjában és remélem Oroszországig is eljut majd.

Bicycle Thieves (1948)

Bicikli tolvajok

Megrázó filmtörténelmi klasszikus az 50-es évekből.

Rómában igen nehéz az élet a gazdasági válság közepén. Antonió is itt próbál megélni és rá is mosolyog a szerencse, munkát kap. Ő lesz az új plakátragasztó, túlórákkal meg családi pótlékkal tudná biztosítani családja megélhetését. Csak hát ehhez a melóhoz feltétlenül szükséges van egy biciklire. Főhősünk sikeresen elkezdi az első munkanapját az új cégénél, de tolvajok túljárnak szegény eszén. Másnap a fiával, Brúnóval nyakukba kapják a várost, hogy előkerítsék a járművet.
Egy nehéz nap az éppen akkor épülő-szépülő Rómában.
Igazi nyers, nehezen emészthető mű, hisz benne van kor összes nyűge és társadalom bírálata. Kiváló alakítások tömkelege, a szereplőkből csak úgy sugárzik a déli temperamentum.

Aki még nem látta, annak szívből ajánlom.

Tás