La Dolce Vita (1960)

Édes élet

Frederico Fellini vs. Én, második rész!

Marcello (Mastroianni) a római elit újságírók minta pintye, az érzékeny férfi tipikus megtestesülése. Ahogy Fellini filmjeiben általában lenni szokott és itt is a főhős gyenge pontja szebbnél-szebb nők. A 60 évek fényűző miliője a féktelen bulizásról és csillogásról szól, de főszereplőnk átlát eme szitán.  Ő csak ebben az ingoványban keresi a mindennapi betevő bulvárt és gyűjtögeti a színésznőcskék nektárját, mint egy szorgos méhecske. közben pedig ontja bölcsességét.

A filmben felbukkanó férfiak mentalitás teljesen eltér Marchellóétól (apa hűséges, a barát állhatatos), de nők viszont oly egyformák (buták és erkölcstelenek). Olaszország első számú rendezőjét, szinte mindenki megkövezte a mű elkészülte után. A realista ábrázolásmód lerántja leplet az álszent korabeli társadalomról és így rombol le vallási mítoszokat is.

Viszont a közönség szerette annak ellenére, hogy iszonyú hosszúnak tűnik a film.

To Rome with Love (2012)

Rómának szeretettel

Rendezőnk mire az olaszokhoz ért, kedvet kapott újra eljátszani egykori karakterét.

A történetekben akad öregedő építész (Alec Baldwin), aki múltbéli szerelme illatát keresi a házak között, van aki zuhanyzó alatt éneklő opera énekes menedzselését forgatja a fejében (Woody Allen), de olyan is helyet kap a műben, akit a nagyvárosi hírnév szippant be egy rövid időre (Roberto Begnini). Sokszereplős római szerelemes tévéfilmet láthatunk olasz, amerikai, spanyol színész kiválóságok tolmácsolásában.

A központi szál az, hogy hányféle képpen lehet Rómában szeretni élőt, tárgyat, fogalmat. Woody fanyar humorát jól tükrözik a scénák, nem egyszer rugaszkodik el a valóság talajáról. Színészvezetés pazar, a helyszínek gyönyörűek, látszik, van szeme az öregnek hozzá. Viszont összességében valahogy az egész nem áll össze. Szerintem a túlontúl teátrálisság az, ami befészkelődik a fogaskerekek közé, rontva ezzel az élményt. Ami viszont piszkos jó választás volt, az Begnini ala' olasz mentalitás.
Nem Allen legjobb filmje, de remekül illeszkedik a rendezők európai repertoárjában és remélem Oroszországig is eljut majd.

Bicycle Thieves (1948)

Bicikli tolvajok

Megrázó filmtörténelmi klasszikus az 50-es évekből.

Rómában igen nehéz az élet a gazdasági válság közepén. Antonió is itt próbál megélni és rá is mosolyog a szerencse, munkát kap. Ő lesz az új plakátragasztó, túlórákkal meg családi pótlékkal tudná biztosítani családja megélhetését. Csak hát ehhez a melóhoz feltétlenül szükséges van egy biciklire. Főhősünk sikeresen elkezdi az első munkanapját az új cégénél, de tolvajok túljárnak szegény eszén. Másnap a fiával, Brúnóval nyakukba kapják a várost, hogy előkerítsék a járművet.
Egy nehéz nap az éppen akkor épülő-szépülő Rómában.
Igazi nyers, nehezen emészthető mű, hisz benne van kor összes nyűge és társadalom bírálata. Kiváló alakítások tömkelege, a szereplőkből csak úgy sugárzik a déli temperamentum.

Aki még nem látta, annak szívből ajánlom.

Tás

Otto e mezzo (1963)

8 és 1/2

Egy valamire való mozi örültnek (szerény személyem) barátságot kell kötnie Fredóval (Fellini).

Guido (Marcello Mastroianni) szinte megszólalásig hasonlít élire vasalt öltönyös amerikai kortársaihoz (Gable, Stewart, Peck karakteri) talán egy kicsit emberibb.  Főhősünk a rendezői válságát egy isten háta mögötti szanatóriumban pihenné ki, de rémálmai, kollégái, szertetői gyötrik őt. Mastroianni lassú, mély hangján az élet bölcseleteiről narálása, akár egy agykontrollnak is felér. Fellini a kor minden szépségét lencse végre kapja, karakterei olyanok, mint ha egy régi divatlapból léptek volna elő. Talán nem merül el az abszurditásban annyira, mint más filmjeibe, de így terhes nehezen emészthető víziók tesz elénk. A főbb női szereplők (Carla, Claudia, Luisa) életérzései finoman tükrözi az régimódi társadalmi elvárásokat (a feleség holtig szeret, a szerető buta). A születendő film körül lebzselők tényleg idegesítők, a színészek irritálok, talán ezért is maradnak ezek a jelenetek a valóság talaján. A vészjósló vissza tekintések Guido gyermekkorában, annyira olasz, hogy szívemnek már szinte fájt. A gyönyörű finálé pedig magáért beszél.

Valamire való filmrajongónak mindenképpen érdemes…

The American (2010)

Hallottam már a filmről korábban is, de csak sok-sok más mozi között, mellékesen. Tegnap kedvet kaptam hozzá és megnéztük.

Mr Pillangó (George Clooney), profi bérgyilkos, miután 'megoldott' egy svédországi problémát, Olaszországba megy, hogy eltűnjön egy időre. Alapszabály, amit munkáltatója is a szájába rág, hogy ne barátkozz senkivel, ha menekülsz, lehet ki kell nyírnod őket. Mr. Pillangó természetesen nem fogadja meg a tanácsot, ahogyan azt sejthetjük is. 

A történet mindenki számára ismerős lehet, ráadásul faék egyszerűségű és kiszámítható.

Nem akciófilm, de nem is 'drámázó művészfilm'.  Az előbbihez túl lassú, az utóbbihoz túl gyors és nem megy rá a mély lélektanra, nem moralizál. 

Ami nagyon tetszik és itt ismétlem önmagam (már sokadjára), nincs eleje a sztorinak, nem magyarázza meg, mi elől menekül a főhős, csak belecsöppenünk a közepébe. Látjuk amit csinál (nem sokat és azt sem gyorsan), halljuk, amit mond (nem bőbeszédű:)). Kész, ennyi! Ismerek pár embert, akik nem bírják az ilyen típusú filmeket, megőrülnek, hogy nem tudják, miért ment oda, kinek dolgozik, akkor most ki is ez az ember igazából??? 

Amitől szerintem nagyon jó film, az előbbieken kívül, hogy iszonyat jó a képi világa. A rendező állítólag fényképész, szóval ez a minimum. A látvány és Clooney megdöbbentően jó színészi játéka emeli ki a filmet a 2010-es gyenge mozis kínálatból. Modern film-noir. Szinte tökéletes.