Sokat szoktunk vitatkozni azon, hogy kedvenc színészein mikor domborították a legnagyobbat. Sokszor méltatlanul elsiklunk Al Pacino "vakezredese" mellett a Keresztapa árnyéka miatt.
A fiatal ártatlan egyetemistánknak („a kutya se emlékszik rá” O’Donell) van még mit tanulnia az élet nevű tantárgyból. Ezért rögtön a film legelején akkor zűrbe keveredik, hogy maga se tudja, hogy másszon ki belőle. Még szerencse, hogy Frank Slade (Al) nyugállományú katonatiszt némi zsörtölődés után szárnyai alá veszi a szürke kis madarat. Hálaadás hétvégéjére New Yorkban utazik, hogy vak öregúr utolsó nagy dobásában segédkezzen. Egy idő után elbűvöli a titánunkat jó éttermek és a gyönyörű nők világában igen csak otthonosan mozgó Frank. A vak férfit és a fiatal Charlie együtt töltött napjai igazi kalandos fordulatokban gazadag tanórákká válnak. Nem éppen aktív rendezőnk lehelet finoman szőtte a történetét a főszereplő köré, akin látszik, hogy a "method acting" jeles kép viselője. Végig koncertláva igen erős alakítással Pacino zseniálisan teremtette meg ezt a kemény, de még is érzelmes karaktert. Lehetne kiemelni a tangó jelenetet, de én inkább a fináléban nyújtott lehengerlő beszédet mondanám filmtörténelmi jelentőségűnek.
Ha nem csináltam még kedvet a megtekintéséhez, akkor fogom és messzire elhajítom a …
