The East (2013)

Idén már nem elsőre futok bele globalizáció és a természet harcáról forgatott filmmel. Most már lehet, hogy el kellene gondolkodni róla?!

A Mega-környezetszennyezések után felüti a fejét egy mozgalom, ami méltó bosszút akar állni a dús gazdag gyártulajdonosokon. A szervezet neve: East és ide csöppen bele Sarah (Brit Marling), akit frissen szerzet munkaadója kötelez efféle munkára. Mert ki is a lázadó ökoterroristák ellenfele?  Egy olyan kémszervezet, aki a Kelet feketelistáján szereplőket védi. Az ügynökünőnk gyorsan megszokja az egyszerű életmódot és egy idő után másképp kezdi látni a világot.

A rendező korábbi munkáiból jól átmentette a melankóliát, a múzsája pedig még mindig tökéletes világfájdalmat sugárzó arccal tud a kamerába nézni.

Nem világrengető, de elgondolkodtató darab.

We're the Millers (2013)

David (Jason Sudeikis) kisstílű díler, akit egy szép nap kirabolnak. Minden eltűnt, a cucc, a pénz, minden. Mexikóba kell mennie, de tudja, egyből lebukik a határon, kispályás ő a csempészethez. 

Aztán jön a világmegváltó ötlet. Kell egy család (szomszéd hülyegyerek, homless punk, egy sztriptíztáncos) és egy lakóautó. Hülye vigyor, dilis kölkök, gyökér séró és a kutya se néz majd be a kocsiba.

Meglepően kellemes film, néha még nevetgéltem is rajta. Szokásos Jennifer Aniston-féle rom-kom, de most legalább szerethető formában.

A poénok nem túl összetettek, a történet is kiszámítható, Anniston már nem mai csirke (de jól alakítja a strippert:)), szóval egyszer nagyon is nézhető kis limonádé.

Butter (2011)

A történet egyik szála: Iowa államban él Destiny, aki nevelőszülőktől nevelőszülőkig vándorol, hogy végre kikössön egy jónak tűnő párnál, akik tényleg komolyan gondolják a gyereknevelést és nekik nem csak "üzletileg" kell egy örökbefogadott gyerek.

A másik szál: a helyi vajszobrász bajnok a visszavonuláson gondolkodik, már minden díjat vagy tízszer nyert meg, jó lenne mást is esélyhez juttatni. A felesége, Laura (Jennifer Garner) viszont ragaszkodik az állandó díjeső miatti hatalomhoz és elismertséghez, benevez férje helyett a versenyre.

Mivel Destiniy új családjában rájön, érdekli a vajszobrászat, ő is indul a megmérettetésen. A két nő, illetve a kislány és a boszorkány összecsap a helyi versenyen, majd a megyein, hogy eldőljön, ki a jobb szobrász (illetve ki képes mindenre, hogy a díjat elnyerje).

Nagyon kellemes meglepetés volt a film. Baltaarcú Jennifer Garner óriásit alakít a tipikus délvidéki, WASP-osztálybeli, istenfélő, szalon-náci republikánus családanya szerepében. Sok kritikát is kapott a film konzervatív értékek nem mindig bújtatott kritikájáért, de szerintem vicces és rendkívül találó is egyben (a vacsora jelenet a nagy asztalnál egy az egyben Amerikai Szépség). Nagyon illik a filmhez és tényleg elevenbe talál.

A másik kedvencem a kiscsaj', Yara Shahidi, akinek a nevét jó lesz megjegyezni. Tündéri és remek a szerepben.

Hugh "Farkas" Jackman-t is élvezet nézni, a vidéki tahó autókereskedő remekül illik hozzá...kicsit jobban is, mint a szuperhősség'.

Igazi kis délutáni matiné, remek szórakozás.

Valami Amerika (2002)

A magyar filmgyártás egykoron kiváló, mondhatni világhírű komédiákat gyártott (Hyppolit a lakáj (1931), Indul a bakterház). A kétezres évek elején egy művel, majdnem sikerült új köntösbe csomagolni ezt a hungarikumot.

A „Bűnősváros” forgatókönyvével házaló reklámfilm rendező Tamásra (Pindroch Csaba) rámosolyog a szerencse, Alex (Szervét Tibor) személyében. Az amerikai filmproducer ultimátumot ad Tamásnak, akinek 6 napja van, hogy előteremtse a filmjéhez szükséges pénz felét. Ehhez összehívja sikeres és sikertelen testvéreit, akik milliárdosunkat kiválóan szórakoztatva segítenek a bratyónak. Közben kiderül, hogy Alexnek magyar kötödései is vannak és nem csak a testvérek barátnőire vetett szemet. A film minden tekintetben megfelel a vígjátékokkal szemben támasztott általános honi elvárásoknak. Vannak itt gusztustalan poénok, színészikonok, szélhámosság szerelemmel és végére a kötelező happyend. Majd két óra móka és kacagás kellemes betétdalokkal és kiváló hazai aktorokkal.

Kishazánk ingoványos szélesvásznú alkotásai közül kiemelkedő darabról van szó. Még ha csak címében amerikai is.

Pacific Rim (2013)

Az emberi faj küzdelme Godzilla méretű szörnyetegekkel. Baromi nagy robotok a  baromi nagy dinoszauruszok ellen.
Van egy robot pilótánk, aki elvesztette a tesóját, így inkább kőművesként tengeti életét, hogy felejtsen.
De az emberiség vesztésre áll és mivel ő egy óriási tehetség, csak visszahívják. És akkor jön a hősies közdelem, egy kis szerelem és Amerika ismét megmenti a világot.

Hogy miért is néztem meg? A szereplőgárda a nevetséges film ellenére elég jó. Személyes kedvencem Idris Elba (Luther) és Charlie Hunnam (Deadfall).
Ostoba filmnek ostoba, látványosnak nagyon látványos, szóval igazi karácsonyi film, a sok rakéta és ágy villogást tekintsük úgy, mint egy karácsonyi kivilágítást. Meghitt gyilkolászás és város rombolás. Igaz, szinte ugyanaz a kategória, mégis jobb, mint a Battleship. A jó színészek miatt.

The Hobbit: The Desolation of Smaug (2013)

Szamug pusztasága

Elérkezett a várva várt nagy pillant, amikor is megérkezett a magyar mozikba Középfölde „birodalomvisszavág”-ja!

Az előző történet ott fejeződött be, hogy a népes törpe csapat, élükön a varázslóval és a betörővel, éppen csak kikecmergett a kalamajkából. Az átlag olvasó tudja, a bagázs hánytatása itt nem ér véget, sőt ezután jön csak a java.
Peter Jackson rendező (producer, fantasy atyaúristen) ügyes kézzel megtartotta az izgalmas részeket a könyvből és a maradék játékidőt telepakolta új és leporolt régi szereplőkkel + nyakon öntötte egy kis kötelező romantikával. Persze ez nem ment a minőségi akció rovására, mert rendezőnk tudja már, mi az a csízió. Arról igazán nem ő tehet, hogy ez az univerzum harcról, háborúkról és férfiakról szól.
A film minden egyes percére oda lehet biggyeszteni a váratlan jelzőt, hiszen ismeretlen lények vagy halvány utalások elevenednek meg a vásznon.
Míg a díszes társulat eljut a Magányos-hegyre addig nem éppen békés tündékkel, Tóváros bosszús népével, vagy haragtartó orkokkal gyűlik meg bajuk. Tetejében Gandalf (Ian McKellen) is kiválik a szövetségből, hogy Radegast barátjával sötét dolgok után kutasson Dol Guldur elfeledett tornyában.
A mozi csúcspontja szerintem a hordó úsztatásos jelenet, amely kivitelezésében
Jackson úrnak már megint sikerült maradandód alkotnia és remélem, nem csak a rajongó társadalom lélegzete áll majd el tőle.
De mégis, ez a film Smaug megelevenedésének jutalom játéka, hisz csak úgy röpül az idő miközben a ravasz sárkány Bilbóval (Martin Freeman) bíbelődik. Eközben pár mérfölddel arrébb az alacsony méretű baráti társaság élükön az Aragon pótló Bárddal (Luke Evans) Középfölde Velencéjéből próbál meg emberpróbáló bátorsággal kijutni.

Arra jöttem rá, hogy milyen pofon egyszerű kritikát gyártani. Le kell gyalázni, válogatott közhelyekkel minden rajongó táborral rendelkező művet. Hiszen a fanok úgy is csak morognak rajta egyet, a többiek meg ezek után úgy se nézik meg filmet és soha nem tudják meg, kinek van igaza.  

Chloe (2009)

A kilencvenes években a serdülő fiatalság még tobzódott az izgalmas erotikus thrillerekben (Elemi ösztön, Végzetes vonzerő). Manapság jó ha szökő évente van egy-egy nézhető darab.

Eben a remake-ben a középosztálybeli ötvenes Catheriné (Julianne Moore) főszerep. A charme-os egyetemi professzor férje (Liam Neeson) több nyomot hagy maga után, hogy apakomplexusban szenvedő tanítványival tilosban jár. Pont jókor jön a képbe Chloe (Amanda Seyfried) a callgirl, akit szenvedő feleségünk fel is bérel, hogy próbálja meg elcsavarni David (férj) fejét. Ezután a bonyodalmak tetőfokra hágnak és elszabadulnak a szerelmi négyszögek.

A filmünk a feléig extra lassan telik, majd a második felére megérkezik borzongós feszengés. Viszont a befejezés irtó kínosra sikeredett, az utolsó öt perce igazán a vágószobai szemetesbe landolhatott volna. A film operatőrének jár a dicséret, mert Seyfriedről tényleg elhittem, hogy egy igazi égi tünemény, pedig eddig idegesítettek a nagy szemei. Moore meg annyira belejött a leszbi szerepbe az utóbbi időben, hogy kezd most már gyanússá válni.

Hogy miért érdemes megnézni, hát a pajzán erotikus jelenetek miatt. Naná, hogy azé…

Berlin Calling (2008)

Icka (Dj Ickarus, alias Paul Kalkbrenner) elismert Dj, aki világ körüli fesztivál fellépési között új lemezén dolgozik. 

A megjelenés közel, a bulik óriásiak, csakúgy, mint a bevett gyógyszer és egyéb drog adagok. 

Egy félresikerült trip után Icka elvonóra megy, de úgy tűnik, minden csak egyre rosszabb lesz. 

Az asszony lelép egy csoki csajjal, a lemez kiadást törlik, mert nem tetszik a producernek az anyag. 

Annyira mélyen van, hogy innen már csak felfelé visz az út.

Nem igazán tudom hová rakni a filmet. Egyértelműen "kultfilmnek" szánták, és nem csak annak a rétegnek, aki ezt a "cölöpdöngölő elektrometált" hallgatja. Nem görcsöl rá a rendező, hogy nagyon meg akarja mondani, mi a jó és mi a rossz, hogy kellene lennie, stb. Nem veszi magát túl komolyan a film, ez mindenképpen pozitívum. 

Ugyanakkor ez szerintem a hátránya is. Nem mond semmit és ettől a film kényelmesen középszerű és langyos marad, amit még a fíling' és a zene sem tud elrejteni.

Úgy mondanám pedig, hogy akár kétszer is nézhető, de nem megy. Egyszer talán, mélázós hangulatban.

Jane Eyre (2011)

Nincs olyan ember, aki a romantikus világirodalom többször megfilmesített Jane Eyre-rének történetéről ne hallott volna.

A 21. század elején megint eljött az ideje Brontte 1847-es művét valakit megint alaposan leporolja. A csendes hősnőnk (Mia Wasikowska) történetébe most a közepén csöppenünk bele, miután hirtelen elhagyja Tronfield kastélyát. Visszaemlékezések magját természetesen a főszereplő és Rochester (Michael Fassbender) között szövődő szerelmi csatározás adja. Több szót nem is pazarolták a történetről, hisz kötelező olvasmány minden valamire való gimnáziumban. Eme mű sikeréneke kulcsa, egyöntetűen Wasikowska érzékeny játéka, csodálatos ahogy a szürke kisveréb kidomborodik a vászonról. Színésznőnk bőréhez jól illő halvány pasztell köntösbe csomagolta újszerű filmjét a japán-amerikai Cary Fukunaga rendező. A másik kulcs Fassbender, akinek már megint jól áll a züllött macsó szerep, talán egy kicsit túl jóképű a Tronfield urához. 

Nincs csillogó erénye, de nem is tudok rosszat mondani róla. (Elismerő csettintés!-szerk.)

This Is The End (2013)

A 127 órás James Franco (James Franco) házavató partit tart, amire Seth Rogen és egy csomó 'elvileg ismernem kellene, mert úgy viselkednek' színész és énekes is hivatalos. A buli közepén eljön a Világvége, de szó szerint. Tűzeső, szörnyek/démonok, földrengés, stb. A szűkebb haveri kör a házban ragad, megpróbálják túlélni az Apokalipszist. Mert az túl lehet...

Ha a filmben Seth Rogen és Rihanna is szerepel, akkor az figyelmeztető jel lehet. Vagyis ekkora fost még nem láttál, gondolnád. És részben igazad is van. Kakis/fingós/baszós/beszívós/böfögős/szexista "viccek" tömkelege, amit megpróbálnak spontánnak és lazának is feltüntetni. Mert ők ilyen ám igazából. 

Összességében viszont, ha nem is korszakalkotó az ötlet, az eredetiség halvány lenyomata azért látszik a filmen, de ehhez nagyon kellett erőlködniük.

Kevin Smith és munkássága jutott eszembe (talán a téma miatt is, lásd Dogma) az állandóan együtt szereplő, vagy feltűnő Ben Affleck, Matt Damon, Chris Rock, stb, emitt meg Seth Rogen, Jonah Hill, Michael Cera, James Franco és más arcok miatt + ehhez jön még hozzá egyfajta "nem szokványos, újhullámos miliő". 

Egy biztos, Emma Watsont akkor sem fektetném meg, ha eljönne a világvége (mellesleg egy ripacs) és Seth Rogen látens meleg, más magyarázat nincs a sok "nagyon vicces" fallikus szimbólumra.

Csak akkor nézd meg, ha a valamelyik színész a kedvenced és nagyon-nagyon pihent vagy.

Hereafter (2010)

Azután

Clint Eastwoodot avasuk szenté, vagy legyen elnök vagy ilyesmi, mert összehozta az utóbbi évtized legjobb hangulatú filmjét.

Három ember keserédes története bontakozik ki a több mint két órás játékidő alatt. Egyik a híres francia tévés, aki nem éppen álomnyaralását tölti szeretőjével, amikor lecsap a cunami. Mary Lelay (Cécile De France) miután halál közeli élményre tesz szert, nem bír vissza térni a régi kerékvágásba. Munkáját otthagyva elkezdi kutatni, hogy mi van „azután” és könyvírásba kezd.
A másik az elfuserált életű George (Matt Damon), aki médiumként induló derékba tört pályafutása után egy kis nyugalomra vágyik. Sajnos pechjére a bátya kuncsaftjai állandóan megtalálják, ezért inkább kedvenc írója, Dickens hazájába menekül.
A harmadik életút Marcusé, aki fiatalon ikertestvére nélkül marad, ezzel nemcsak bátyját, hanem támaszát és egy normális élet lehetőségét is elveszíti. Nem csoda hogy a serdülő fiú minden elkövet, hogy még egyszer beszéljen Jason-nal.

Lehelet finoman rángatja szálakat rendezőnk, meghagyva a nézőnek, hogy megrágja a dolgokat mielőtt továbblépne. Hihetetlen alázattal nyúlt a témához és nem engedi, hogy átlendüljön a másik oldalra. A realista ábrázolásmód nagyon jól illik a színeszek játékához, így megmarad a történet misztikussága.

Még egyszer meg akarod majd nézni, hogy jobban megértsd mit is látsz.

The Watch (2012)

Rohadtul fáradt lehettem, hogy elindítottam ezt a filmet és a felénél, a kakis, g*cis, taknyos vicceknél nem kapcsoltam ki. Sőőőt, még el is nevetgéltem rajta, annak ellenére, hogy Vince Vaughn is játszik benne. A szokásos amerikai tahót, ami nagyon megy neki, csak magát kell adnia. 
Ben Stiller is pont ugyanolyan, mint az előző öt filmjében, de a meglepő sztori és az egyik szereplő magyar hangja, Kovac Lehel miatt végigültem. 
Magam is meglepődtem.

42 (2013)

Végsősoron már csak néger golfozóról nem készült film.

Filmünk visszavisz bennünket azon időszakban, amikor még kétfajta baseball liga létezett: fekete és fehér. Ekkor húzott Brooklyn Dodgers vezetője (Harrison Ford) egy merészet és felhozta fajgyűlölő fehérek közé a kiváló fekete játékost, Jackie Robinsont. Ezzel Amerika nyakára szabadította a sportág történetének legnagyobb drámáját, ami persze azóta tipikusan „Happyend” lett. A fiatal színes játékos csúszva-mászva, összeszorított fogakkal viselte az őt érő megrázkódtatásokat és ez alatt alázattal gyűjtögette csapata számára a pontokat.

Hegeland sokszor bizonyította, hogy rendkívüli író (Mystic River, L.A. Confidential), sőt a kamera mögül is kiköhögött már egy Playback-et. Most se vágta lehetetlenbe a fejszéjét, nagyon jól tudta, hogy a tengerentúlon zabálni fogják a történetet, hiszen van benne dráma, sport és fajgyűlölet. Szépen levezényelte többnyire másodvonalbeli színészekkel, így teret hagyva Fordnak, aki meghálálta műsoridőt.

Talán nem annyira közhelyes, min a hasonló Hollywood sport történetek, de számomra nézhető kategória.  Nem tehetek róla szeretem a sportfilmeket. De azért egyszer valaki felhomályosíthatna mi is az a „bézbolpofozás”.

Riddick (2013)

Riddick (Vin Diesel) ismét egy kietlen bolygón dekkol, ismét jönnek érte a fejvadászok, ismét elkezd sötétedni és ismét jönnek a szörnyek. 

Nincs új a Nap alatt, de ezek szerint a Hold alatt sem. 

Visszatértek az alapokhoz, csak a kraft maradt ki a filmből. Pedig az elején tetszik az a pár perc túlélő show, de a fejvadászok érkezésétől felvetette...nem, átvette az első rész forgatókönyvét. Egy kicsit azért megerőltethették volna magukat. 

Nézhető, de sokkal-sokkal többet vártam az egyik legjobb antihős karaktertől az univerzumban.

The Way Way Back (2013)

A film felforgatta az idei Sudance fesztivált, emellett az év vígjátékaként is emlegetik.(?)

Duncan, a szerethető, mélabús tini srác képébe bújva élete legrosszabb nyaralása előtt áll. Édesanyjával (Toni Colette) és mostoháival egy tengerparti házban töltik a nyarat.
Az új családtagjai szenyózzák', a régi pedig magasról tesz rá.
Még szerencse, hogy a helyi mókamester (az ügyeletes Adam Sandler helyettes: Sam Rockwell) felfigyel az ifjú Forrest Gump úszómesteri tehetségére.  Egy idő után a szomszédlány is elkezd nyomozni a mindennap „mesevilágba” átjáró Duncan után.

Hasonszőrű tini-buli kreálmány, itt is megtalálhatók a kötelező hányós és altesti poénok, csak a teljes alkotás nem arra koncentrálódik. A film előrehaladtával annyira belefeledkezik néző a zaklatott serdülőt kitűnően alakító tehetség játékéba, hogy észre se veszi, hogy egy sablon tini-drámát lát.
Ami mégis az átlag fölé emeli ezt a divatos szóval élve: „dramedy”-t, az Carell igazán ütős jelenléte a mostohaapa szerepében és Rockwell egyszemélyes stand-up showja.

Most már csak kérdés, hogy egy kortárs ifjúsági filmnek kell-e ennyi szenvedés?!

Sleepy Hollow (1999)

Ichabod Crane (Johnny Depp) egy szokatlan módszereiről ismert nagyvárosi nyomozó, akit az isten háta mögötti Álmosvölgybe küldenek, hogy derítsen fényt egy igen rejtélyes gyilkosságra.
Szokatlan módszerei most próbára tettetnek.
Crane, mint egy gótikus (steampunk) Sherlock Holmes, rendhagyó módszereivel és logikával lát neki az ügy megoldásának, ám a természetfeletti erőket nagyítóval és csipesszel sem ajánlott piszkálgatni. Főleg, ha fejek is hullanak közben. Tim Burton és Johnny Depp egyik hamisítatlan szerelemgyereke, amit össze sem lehet hasonlítani a későbbi közös munkájukkal. Burton-szerűen meseszerű látvány, izgalams történet és Depp Jack Sparrow mozgástól mentes játéka, illetve ezek összhangja igazi borzongató élménnyé teszi a filmet. Csak bátran nézzétek meg, nagyon jó.

Bronson (2008)

Anglia elsőszámú fenegyerekét ki más kelhetné életre, mint Tom Hardy és ehhez asszisztál a Drive!

rendezője.

Peterson (Hardy) rögtön a film legelején mesél hánytatott iskola éveiről nemi iróniával. Majd belecsap a lecsóba, hiszen ami őt híressé tette az a börtönönlét naturalista kiélvezése. A túlcsorduló erőszak és igazi brutalitás jellemezte a Bronson művésznevet felvevő fenegyerek kóteres éveit. Ha elkapta az éjség nem kímélt állatott sem embert, bár mennyire kiábrándító slamasztikába került is, fülig érő szájjal viselte. Egy igazi megtörhetetlen vadállat volt élete minden pillanatában.

Látszik, hogy alkotókra nagy hatással volt Anglia legnagyszerűbb szélesvásznú alkotása: a Trainspotting. Nosztalgikus, könnyet csaló trackek, látomások és víziók, sokat idézhető beszólások és brit nyerség ezen a művön is megmutatkozik. Talán a főszereplő nem annyira szerethető karakter, mint mondjuk Renton volt, de hát ezek a szociopaták már csak ilyenek. 

Hardy miatt egyszer mindenképpen érdemes neki gyürkőzni.

The Hunger Games (2012) - Trailer

Egy jó trailer egy gáz filmről. Véleményünk az első részről: itt!
Csak azért, mert felidegesített a második rész 8.4-es eredménye. Ez komoly?

Gyilkos vágyak (2012)

Gyilkos vágyak

Brian De Palma árnyéka keresi önmagát.

Christine (Rachel McAdamas) és Isabella (Noomi Rapace) állbarátnőségének bemutatásával kezdődik a filmünk. A két fiatal marasztalja egymást, végül kiderül, mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti. Szerelem és üzlet sejtelmesen keveredik, még nem egyszer csak átlépi a hatalomra éhes Christine a morális mezsgyét. Isabella miután szerető és elismerés nélkül marad, úrrá lesz rajta némi-nemű szorongás. Szebb napokat látott rendezők egy pár évvel korábbi francia művet dolgozott át. Kedvenc karakterét, Femme fatalet helyezi elő térben, hogy körülötte minden és mindenki homályos legyen. Látszik, hogy film végi csavart próbálja felépíteni, de szokott ez neki sokkal jobban menni. Amúgy kapunk egy igen művészi szagú teljesen érdektelen thrillert, meg fűszerezve némi leszbikussággal.

Újabb csalódás az alkotó 21. századi repertoárjából.

Gone Baby Gone (2007)

A 4 éves Amanda McCready eltűnik otthonról, ezért, mivel a rendőrökben nem bízik, a kislány nagynénje felbérel két magánnyomozót, hogy találják meg a kislányt. 

Az első pillantásra csak a profi látszatát keltő páros, Patrick (Casey Affleck) és Angie (Michelle Monaghan) beleveti magát a munkába, körbejárják Boston sötétebb részét, hogy megtalálják a lányt. Pofátlan zsaruk, pedofilok, drogdílerek között lavíroznak és az idő egyre csak fogy.

Ben Affleck első rendezése és egyből belenyúlt a tutiba. A forgatókönyvért Oscar díjra is jelölték. Kicsit gáznak gondoltam, hogy a tesót rakja be főszereplőnek az első rendezésébe, de állatira jól sült el a végén (+ az elején és a közepén is).

A hangulat, csakúgy mint Affleck 2. filmjében (The Town) nagyon el van találva, Boston "sittes" negyede szinte megelevenedik a vásznon. 

Ehhez jön még pár profi színész a mellékszerepekben (Morgan Freeman, Ed Harris), akik rengeteget tesznek azért, hogy azt mondhassam, ez egy baromi jó film. 

Nem olyan mozgalmas és akciódús, mint az előbb említett The Town, de kárpótol érte a hangulat és az, hogy a filmnek van mondanivalója. Illetve tanulsága. Te mit tettél volna a főbb karakterek helyében? Óhatatlanul választasz egy szereplőt és vele fogsz szimpatizálni, neki adsz igazat, de talán a vége felé megbánod és ez felér egy ökölcsapással. És fájni fog.

Tényleg jó.

El orfanato (2007)

Árvaház

Valahogy a mediterrán népek mindig is jobban kötődtek a spirituális dolgokhoz, szerintem ezért is más a kísértet história egy spanyol rendező tolmácsolásából.

Helyszín mi lehetne más, mint egy régi kúria valahol az erdő közepén. Éppen berendezkedő családot ismerhetünk meg a film elején, a hatalmas házat tervük szerint hátrányos helyzetű gyerekekkel akarják megtölteni. A feleségnek némi-nemű kötödése van az ódon házhoz, mivel az épület egykoron árvaházként működött. Tehát már azon nem lepődünk meg, hogy főhősnőnk itt cseperedett fel, az viszont különös, hogy a HIV fertőzött gyermeküknek láthatatlan barátai vannak. Ütősen indul a történet, szinte nem is érezzük, hogy egy kísértet mozi lenne (Biztos sokat láttuk a Bújócskát!). Majd film a közepén felvesszük a ritmust és elindulnak a fogaskerekek a fejünkben. A film vége pedig egy igazán erős ijesztgetős befejezés.

Tipikusan olyan mű, ami keveset markol… , de hónapokkal később is agyalsz rajta.

Elysium (2013)

Neill Blomkamp rendező a District 9-hez képest kevésbé agyamentebb sci-fi sci-fi mozija. 

2154-ben a Föld inkább valami munkatáborhoz hasonlít, aki gazdag és előkelő,  mind az orbitális pályán keringő szuperluxus űrállomás, az Elysium lakója. 

Míg lent a nyomor és a 24 órás munka a jellemző (már ha van), fent mindenkinek megvan mindene, az egészséget is beleértve, ugyanis szuper gyógyító gépeik vannak.

 

Max (Matt Damon) egy gyárban dolgozik, de robotgyártás közben baleset éri, halálos adag sugárzást kap. Csak öt napja maradt! Valahogy fel kellene jutnia az űrállomásra, hogy meggyógyítsa magát. A nagy tervbe hiba csúszik, amikor is olyan adat landol véletlenül az agyában, ami mindkét oldalnak nagyon kell, így Max üldözötté válik.

Nos, valamelyik kommentben olvastam, hogy "iszonyatosan látványos, de a karakterek és a sztori is hidegen hagyott". Ezzel egyetértek. Max nem lett olyan szimpatikus karakter a történetben, hogy érdekeljen, mennyire megváltozik jó irányba. Hogy egy önző kis szemétből, aki csak az irháját menti, a végén egy összetákolt megváltó lesz és és beteljesíti a végzetét.  

Jodie Foster elég unalmas a gonosz védelmi miniszter szerepében, őt aztán pláne nem lehet kedvelni. Az egyetlen érdekes karakter Kruger (Sharlto Copley) a félig robot, de teljesen szociopata zsoldos, aki Max fejét akarja.

Szóval jobb, mint egy átlagos sci-fi, de távolról sem tökéletes. Lekötött, szóval egyszer nézhető, de semmi extra.

The Great Gatsby (2013)

A nagy Gatsby

A Chicago című opus rendezője megint a húszas évek Amerikájába kalauzol, a helyszín most New York.

A szeszcsempészek idején az államokban kétfajta ember létezett: kő gazdag és szegény. Mesélőnk (Tobey Maguire) saját történeté meséli el nekünk, hogyan is sikerült bepillantania a luxus és a fergeteges, rongyrázós partik világába, szegény bróker lévén. A nagyalmában szinte nincs olyan ember, aki ne hallott volna Gatsbyről (Leonardo DiCaprio), de keveseknek adatot meg, hogy találkozzon ezzel az egyszerre bájgúnár, de közben Oxfordban tanult nemzeti hőssel. Mint vas a mágnest úgy vonzza Nicket (főhősünk) a csillogó forgatag, a híres emberek és a feltörekvő színésznők társasága. Közben szépen lassan romantikus történet bontakozik ki és megtudjuk, ki is lakik a milliomos mögött. Ausztrál rendezők ebben a művében se spórolt a színpadiassággal és a rájellemző stíluskeveréssel. A történet egy darabig izgatja a fantáziánkat, de végül győz a giccs és parádé.

Ettől a filmtől se estem hanyatt, mint a direktor eddigi művétől se. Jó érzékkel nyúl a klasszikusokhoz, de mint ha mindig egy lapáttal több csillogást akarna legyűrni a torkukon.

Prisoners (2013)

Egy esős napon, X kisvárosban valahol Amerikában a kis Anna Dover és barátnője, Zoe nyomtalanul eltűnik. A család, majd a rendőrség keresi őket, nem sok sikerrel. Szinte azonnal adódik, egy tökéletes gyanúsított (Paul Dano), aki kicsit hibbant, arra is járt éppen és egy jó nagy lakókocsija is van. Szinte ordít, hogy kislányokat rabol el, nem?

A még nagyobb gond ott kezdődik el, amikor bizonyíték hiányában elengedik. Apu (Hugh Jackman) úgy gondolja, ha a rendőrségnek nem is, de majd neki beszélni fog, lesz pár nyomós érve.

Közben az ügyben illetékes Loki nyomozó (Jake Gyllenhaal) több nyomon is elindul, szóval ha apának igaza van, elvileg ugyanott kötnek ki. Vagy nem.

Hosszú a film, de szinte a képernyő elé ragaszt. Hugh Jackman és Terrence Howard tökéletesen hozzák a mindenre elszánt családfőket, akik bár nem rosszak, rossz dolgot kell tenniük a szerintük "magasztosabb" célért. 
Paul Dano lenyűgözően szánnivaló alakítása pedig megérne egy Oscar-t. 
Baromira valóságos, hihető, hogy hétköznapi emberekkel is ugyanígy zajlana le a történet. Krimi, dráma és thriller keveréke a film, kicsit a Zodiákusra hasonlít (de annál sokkal jobb).

Nem igazán vidám film, de ha rászánod az időt, mert éppen ehhez van kedved, nem fogsz csalódni.

The Others (2001)

Másvilág

Ódon kastélyos, rémiszgetős vasárnap délutáni matiné.

Alejandro Amenábar története középpontjában az Anglia ködösebbik végén lakó Stewart család áll. Grace (Nicol Kidman) és fényérzékeny gyerekei egy régi kastély falai mögött élik hétköznapi életüket. Egy napon új szolgálók érkeznek a birtokra, hogy segítsenek az egyedül maradt asszonynak a házkörül. Rá is fér a segítség Gracre, mert a gyerekei egyre többször beszélnek a házban lakó „idegenekről”.

Szokványos stílusgyakorlat egy igazi drámarendezőtől, nemi pikantériával. Ilyen típusú mozinál az ember felkészül a legrosszabbra és még is elég egy jól kivitelezett ajtó becsapódás, hogy a frász kerülgessen. Még egy nagyadag filozófiai fejtegetés is bele fért a rém-romos történetben.

Hatásos, de ugyanakkor egyszerű iparosmunka.

RED 2 (2013)

Annyira, de annyira nem szeretem ezt a filmet. Csináljunk egy folytatást, mert az első résszel nagyot szakítottunk alapon ismét a nyugger szuperügynökök mentik meg a világot és hozzák el a Világbékét.

Bruce Willis állatira unja a szerepet, szerintem azt sem tudta, most éppen melyik filmet forgatják. Expendables, Die Hard sokadik része, bármi jöhet, ő lenyomja azt is.

Rohadtul unalmas, a viccek inkább szánalmasak, a szerelemes civódás (Willis, Parker és Zeta-Jones között) pedig idegesítő.

Bele-bele tekertem, a végére már így sem voltam kíváncsi. Kíméld magad.

The Wolverine (2013)

Az X-Men egyik legjobb és legkidolgozottabb karaktere Rozsomák...akarom mondani, Farkas (hülye fordítók). Mogorva és sokszor prosztó, de aranyból van a szíve...vagy adamantiumból. Ő az X-Men között a Dr. House. A lényeg, hogy egy olyan karakter, ami önállóan is megállja a helyét, hálás alapanyag, hogy baromi jó filmeket hozzanak vele össze.

Az első rész óriási bukó volt, nem csak nálam, úgy világszerte is. A folytatásban már jobban bíztam, de a reményeim csak félig-meddig találtak meghallgatásra.

A Rozsi gyerek (Hugh Jackman) visszatér Japánba, hogy búcsút vegyen egy haldokló ismerősétől. Ám az ismerős halála után elszabadul a pokol, nindzsák, jakuzák, ellenséges szupermutánsok kereszttüzében találja magát, közben elveszíti öngyógyító képességét is...így azért lényegesen csökkennek Rozsi esélyei. 

Ez lenne nagyvonalakban a film története, ami sajnos idegesítően sok logikai bakival van tele. Ki ez a Vipera (a másik mutáns), mé'csinálja azt, amit csinál? A főgonosz pedig sokkal-sokkal egyszerűbb tervet is kieszelhetett volna, csomó szükségtelen dologgal lett telepakolva a sztori, hogy kitöltsék a játékidőt. 

A csimm-bumm jól működik, Rozsit talán egy kicsit többször verik el a kelleténél (ehhez elég pár vidéki nindzsa is...ez most komoly?), de hát kellenek a kihívások, teher alatt nő a pálma.

A színészekre nem panaszkodhatunk+ hogy Japánban játszódik a történet, fel is dobja a filmet.

Jobb mint az első rész, de így is csak egyszer nézhető kategória.

The Place Beyond the Pines (2012)

Túl a fenyvesen

A „kib***ott kúl” Ryan Gosling összeakad a „ügyeletes közeg” Bradley Cooperrel és még csak negyed óra telt el filmből.

Luke (Gosling) a motoros Forrest Gump megtér az ő Rominájához (Eva Mendes) és titkolt közös gyermekükhöz. Hogy eltartsa a csonka családot, ahhoz a pénzt bankrablásból szerzi a sebesség megszállott főhősünk. Sajnos az ilyen miliőben felnövő gyermeknek nem sok reménye van a tisztességes életre. Bezzeg a pisztoly túloldalán álló államügyész apuka által pátyolgatott minta rendőr (Cooper) a tökéletes pályafutás előtt áll. Szinte kapóra jönnek a korrupt társak stikliei, amit nem rest felhasználni az előmenetelés érdekében. Egy ilyen apával megáldott fiúnak csak megszületni volt nehéz, ellentétben a nehéz sorsú Jasonnal.

A négy központi karakter körül elhomályosodik a világ és csak a velőig hatoló dráma marad. Nem az ártatlanság mintaképei, de a maguk módján szerethetőek ezek a szomorú emberek. Derek Cianfrance pedig remek kézügyességgel keveri a két generáció életútját. Ilyen rezsicsökkentős időszakba igazán kifizetődő film, hisz egy áráért rögtön hármat kapunk!

The Last Days on Mars (2013)

Kis költségvetésű, fapados sci-fi, de lehet, pont ezért jött be. Sok az "átfedés" a Prometheus és az Alien filmek között, ez vitathatatlan. 

A Marson kutakodó kutatók készülnek hazafelé, amikor is az egyikük élő organizmusra bukkan. Nagy az izgalom, főleg akkor, amikor a szerencsés megtaláló visszasétál a bázisra, szakadt szkafanderben. Pedig az a klíma állítólag árt a bőrnek.

Adott az izgalom, érdekes a környezetben, sok ember kis helyen összezárva, aprítják őket rendesen, szóval... 

Tetszik, hogy nem válnak űrbéli Rambóvá, a veszély legapróbb jelére is futnak a szélrózsa minden irányába. Mégiscsak tudósokról van szó.

És vannak ám benne igazán borzongató részek is, uh. nem éppen egy délutáni matiné.

Egy szó, mint száz, egyszer gond nélkül nézhető.

Avatar (2009)

James Cameron nagyszabású Sci-fije volt az első 3D-és élményem, mondhatni letaglózott. A napokban egy kereskedelmi csatorna is a műsorára tűzte filmem, gondoltam ennek apropóján klaviatúrát ragadok.

Dzsékszuli’ (Sam Worthington) a morci tengerészgyalogos egy bevetés után tolószékbe kényszerül, de újabb esélyt kap a sorstól. A Bátyja helyébe lépve a Pandorára utazik ahol különleges lények laknak, a Na’vik. Zsoldosunk feladata lesz, hogy beépüljön közéjük Grace doktornő (Sigourney Weaver) segítségével. Sajnos a kutatás nem csak békés ismerkedés szól, hiszen a finanszírozó konszern ki akarja szipolyozni az őslakosokat. Ezek után borítékolható egy két pity-puty, na meg némi szerelem és becsületességesség.

Rendezőnk nagyvonalúan tér vissza (a pletykák szerint mostanra lett kivitelezhető a film technikai része.), grandiózus Sci-fit hozott össze. Csodálatos a bolygó növény és állatvilága, plusz a harci effektekkel se spórolt. A kutyát se érdekli, hogy a történet lopott e vagy sem.

Ezt a filmet élvezni kell és kész!!!

Warlock (1989)

A korai éveim fantasy fellángolásának utolsó koporsószöge a mű.

Adott egy boszorkány (mester) Warlock (Julian Sands ), aki a viktoriánus Boston egyik rettegett börtönébe sínylődik. Ura és parancsolója egy különleges feladattal bízza meg a 200 évvel későbbi Los Angelesben. Az idő viharba bele kerül a sátán szolgájának egyetlen ellensége a jószívű lovag Redferne is. Ő az egyetlen, aki meg tudja akadályozni, hogy a mágus egyesítse Lucifer bibliáját. Főhősünk segítséget is kap a csinos Kassandra, aki maga is összeakad a Warlockkal egy átok erejéig.

Remekbe szabott kis
történet, tele spékelve az irodalmi-mágia apró titkaival, de sajnos kivitelezés hagy némi kivetni valót. A 90-es évek gagyi trükkjei, a C64-es zenevilág és közhelyes romantika, sajnos sokat ront az összképen. Kapott még két részt a frencsájz’, de sikerült Z kategóriává süllyeszteni a többi epizódokat. Sajnos ez idő tájt csak ilyen filmeket fogyasztott a misztikumra éhes társadalom.
Tipikus Halloween-i szórakozásnak ajánlom.

Kick-Ass (2013)

Az első rész nálam az évtized top5 kategóriában biztos helyet foglal el (mondjuk a 3. v. 4 helyen kb). Nagyon vártam a második részt, de biztos voltam benne, hogy azt az egyéni stílust, humort és izgalmat nem tudja hozni újra. Ötletes volt és baromi jó szereplők emelték a film színvonalát. Mark Strong a legjobb főgonosz volt 2010-ben, Nicolas Cage sem volt idegesítő, Chloe Grace Moertz pedig telitalálat volt a tündi-bündi de a rossz arcokat kibelező Hit Girl szerepére.

A második részben Hit Girl suliba jár, a nyomozó nevelőapja megtiltja neki, hogy szuperhősként a város védje a gonosztól. Ehelyett a suliban kell megküzdenie a kamaszkor kihívásaival. 

Kick-Ass pedig egyre jobban belejön a szuperhősségbe, bandát toboroz és együtt járőröznek. Colonel Stars and Stripes (Jim Carrey) szupermanus irányt ad az önkéntes igazságosztóknak, maffiózokat vernek szét, prositkat szabadítanak ki.

A főellenség, The Motherfucker is összeszed egy bandát, hogy megbosszulja apja halálát és elkapja Kick-Ass-t!

Ahogy az már lenni szokott, Kick-Ass sz*rba kerül, a szuperhősöket szétverik, közben Hit Girl visszatér az igazságszolgáltatáshoz, nem érdeklik már a gimis csajos bulik, rájön, ez az ő élete. Szétütik a rosszakat, utána irány a naplemente.

Gyenge sztori, egy percet sem izgultam rajta, kevesebbet is nevettem, Hit Girl látványos "végleg leveszem a maszkot mert ez nem én vagyok igazából" szenvedése nem igazán volt izgalmas, de gondolom, nem nagyon tudták kitölteni mással a filmet.
The Motherfucker is béna főellenség volt, Kick-Ass sem az igazi. Jim Carrey még lehetett volna egy izgalmas karakter a filmben, de még azelőtt leépítik, hogy igazán érdekes lehetne.

Ettől függetlenül jó film, de fényévekre van az első résztől, minden szempontból.