5+1 film, amit kötelező megnézni októberig!

1. A majmok bolygója 2 (július 17.)

Hollywood görcsös remake-mániája az utóbbi években csak egyetlen jó filmet szült: a 2011-es A majmok bolygóját, amiben az Alzheimer-kór elleni gyógyszer kifejlesztéséhez felhasznált majmok kitörnek a kísérleti laborból, az embereket pedig elkezdi tizedelni az Isten-komplexusos tudósok vírusa, amire a szuperintelligens makik már immúnisak.

A posztapokaliptikus folytatásban a vírusfertőzést túlélt emberek két táborra szakadnak: a militáns Dreyfus (Gary Oldman) háborúzni akar a lovagló-lándzsarázó csimpánzokkal, míg Malcolm (Jason Clarke) inkább kibékülne velük. A főmajmot, Cézárt most is Andy Serkis alakítja, akinek most már tényleg kijárna egy Oscar Gollam, King Kong meg a többi digitális lény megformálásáért.

2. Jupiter felemelkedése (július 31.)

Lehet, hogy sokszor elsütöttük mostanában az „év sci-fije” jelzőt, de Wachowskiék új blockbustere elég erős induló lesz a címért vívott harcban. Igaz, a testvérpár a Mátrix után már nem tudott semmi maradandót alkotni: a kungfubalett folytatások és a Speed Racer totális mellényúlás lett, a V for Vendetta és a Felhőatlaszt pedig már nem lett akkora kultfilm, mint '99-ben a Mátrix.

A Jupiter felemelkedése egyébként nagyjából arról szól majd, hogy a távoli jövőben egy dögös vécépucoló lány (Mila Kunis) rádöbben: valójában ő a Föld királynője, és egy rakás rosszarcú figura meg akarja ölni emiatt. Szerencsére segít neki egy űrelf fejvadász (Channing Tatum) és Sean Bean is, aki jó eséllyel itt is meg fog halni.

3. Lucy (augusztus 7.)

Íme egy újabb „év sci-fije”-jelölt, a műfaj másik nagy veteránjával, az Ötödik elemmel filmlegendává váló Luc Bessontól, aki szokás szerint egy női akcióhőst dob be a férfiak tesztoszteronszagú világába.

A Lucy elsőre Besson korábbi filmjeinek, a Nikitának és az ötödik elemnek a mixe: a drogfutár főhősnő (Scarlett Johansson) gyomrában ugyanis némi verés hatására feloldódik a leszállítandó cucc, így egy gyorsolvasásra és egyéb elmetrükkökre képes kungfubajnok Terminatrix lesz belőle.

4. Az emlékek őre (augusztus 14.)

Jeff Bridges is sci-fivel jelentkezik idén, nem is akármivel: Az emlékek őre (helyesebben az alapjául szolgáló, 1993-as regény) minden Éhezők viadala-történet alapja, a posztapokaliptikus tini sci-fik ősanyja.

A történet főszereplője egy tinédzser  (Brenton Thwaites) , aki egy utópisztikus, szürke társadalomban él, ahol semmi izgalmas nem történik vele. Ám itt jön a Mátrix-csavar: jön egy különc figura (Jeff Bridges), aki egy süppedős bőrfotelben ücsörögve elmondja neki, ő lesz a Kiválasztott, azaz a címbéli  Emlékőr (eredetileg: The Giver), aki a társadalom kollektív emlékezetét őrzi majd, és tudni fogja a múlt sötét titkait és a jövő veszélyeit is. A filmben egyébként szerepel  Katie Holmes, Alexander Skarsgård, Taylor Swift és Meryl Streep is.

5. A feláldozhatók 3 (augusztus 22.)

Annyi hollywoodi nagyágyú és vhs-filmes ikon fog szerepelni az idei év legjobban várt akciófilmjében, hogy ha mindannyiukat fel akarnánk sorolni, nem is maradna hely a tartalomismertetőnek. Igaz, a The Expendables 3 sztoriját nem is nagyon lehet még tudni.

Csak annyi biztos, hogy Sylvester Stallone ezúttal Wesley Snipest, Antonio Banderast és Harrison Fordot válogatta be a mókacsapatba Arnold Schwarzenegger, Dolph Lundgren, Jet Li és Jason Statham mellé, hogy együtt rúghassák szét az aktuális főgonosz, Mel Gibson seggét. Bruce Willis nélkül, mert őt a bunkó zsugorisága és egy pár milliós gázsivita miatt kidobták a filmből.

+1. Sin City: Ölni tudnál érte (augusztus 22.)

Akik Christopher Nolan Sötét lovagját tartják minden idők legjobb képregényfilmjének, általában megfeledkeznek arról, hogy 2005-ben volt egy Sin City című film is, ami után még azok is a film noir műfajról áradoztak, aki életükben nem láttak még egyetlen Bogart-filmet sem. Tarantino legjobb tanítványa, Robert Rodriguez ugyanis elképesztően ütős filmmé gyúrta össze Frank Miller három, külön-külön is brutálisan jó képregényét.
A Sin City 2-ben is egy eredeti, 1993-as Frank Miller-klasszikus, a Ölni tudnál érte lett megfilmesítve: Marv (Mickey Rourke) és Dwigth (Josh Brolin) kibeleznek egy komplett magánhadsereget, hogy elbeszélgethessenek egy kicsit a femme fatale Ava Lorddal (Eva Green). Igaz, aggodalomra adhat okot, hogy a másik két minitörténetnek (Joseph Gordon-Levitt összeverése és a dögös Jessica Alba bosszúja Bruce Willis haláláért) nincs képregényes eredetije, márpedig Miller ezredforduló utáni alkotásai eléggé harmatosak (lásd: Spirit, 300 2).

forrás: index.hu

Trailer - Constantine

Ez mennyire jó lesz már...

Blood Diamond (2006)

Véres gyémánt

A 2000-es évek közepén kezdődött egy olyan mozis éra, hogy ha "Titanic" Leo szerepelt egy filmben, azt rögtön az egekig marasztalták a kritikusok. Én és a barátaim ezt akkor még igen kétkedve hallgattuk...

"Afrikában szinte hagyomány, hogy ha valami értékes dolog kerül a felszínre, az a helyieknek halált és 

kínszenvedést okoz."

Filmünk esetében ez a gyémánt, amit a lázadók rabszolgasorsba kényszerített társaikkal fejtetnek ki és eladva, annak árát rögtön fegyverre költik.
Solomont (Djimon Hounson) is egy ilyen bányába hurcolják a családjától elszakítva, de szerencséjére vagy szerencsétlenségére egy méretes drágakő akad a keze ügyében, amit gyorsan elás, mielőtt a kitör a háború a táborban. A börtönben együtt raboskodik Danny Archerrel (Leo), aki egy igazi simlis alak, hiszen fegyverkereskedésből és gyémántvadászatból él Siera Leonéban. A két lecsúszott életút ezen ponton összeér és együtt indulnak Solomon családjának megkeresésére, cserébe Acher meg akarja kaparintani a követ.

Zwick tökéletesen lavíroz a dráma és akció zsáner között, csúcsformába lévő színészei igazán kitettek magukért.
DiCaprio talán itt vetkőzi le először kisfiús stílusát és nő fel a színészóriások közé. Rég láttam (és hallottam) már olyan művet, amibe ilyen összhangba lenne a film zenéje a történettel, James Newton Howard zseniális dallamokat komponált a vászonra.

Mindenképpen látni kell, mert a mozi minden egyes képkockája iszonyú hatásosan mutatja be az afrikai nép küzdelmét és szenvedését.

Non-Stop (2014)

Bill Marks (Liam Neeson) légimarsallnak több, mint száz utast kell megmentenie az esemesező' terroristáktól. 20 percenként ugyanis mindig meghal valaki, hacsak nem utalnak át 150 millió dollárt egy bizonyos bankszámlára. És mivel az állami szervek itt is lassan reagálnak, az utasok elkezdenek hullani.

Nem mondom, hogy a sztori újdonság. Sem Neeson, mint akciósztár. És hogy a történet logikai bakiktól mentes lenne. 

De azt igen, hogy én bizony végig izgultam a filmet. Tényleg sekélyes a gépeltérítők motivációja (konkrétan vicc) és a főszereplő is kissé unottan hozza a lerobbant, alkesz', de még mindig biztoskezű zsarut, ettől függetlenül a szűk térben időre rohangálós dramaturgia működik, izgulhatunk szinte az utolsó percekig.

Persze ez a film hátránya is egyben, másodjára már, hogy minden kiderült, nem fogom megnézni, semmi extra nem lenne már benne.

Szóval egyszer simán nézhető kategória.

Dog Day Afternoon (1975)

Kánikulai délután

Sydney Lumet tökéletes színészvezetésbe remekül passzolt Al Pacino szerepei iránti alázata, kettejük közös munkái a mai napig filmművészeti gyöngyszemek.

Sal (Al) és Sony (John Cazale) két kezdő bankrabló egy kánikulai délutánon lép be egy aprócska New York-i bankban. A széftörők 10 percesre tervezett akciójuk balul sikerül, ezért hosszú órákra a pénzintézetben ragadnak. Mivel főszereplőink jóravaló emberek, ezért hamarosan összebarátkoznak az alkalmazottakkal, majd a nap előre haladtával egyre több amerikai kezd el szimpatizálni velük. E közben Sal egyre jobban érzi magát a röpke hírnévben, a csetlő –botló rendőrség számár viszont egyre kínosabb az ügy. 
Csekély cselekményű, de annál keményebb atmoszférával rendelkező művel van dolgunk, amely többnyire zárt térben játszódik. 
Lumet bizonyítván nagyságát, itt is a karakterek szociális hátterének bemutatásával alkot nagyot. A két főszereplő színészóriás pedig iszonyú intelligenciával hozza a társadalom pereméről lecsúszott embereket. 

Legfőképp azoknak ajánlom, aki szerint Al Pacinonak már vagy öt szobrocskája kellene, hogy legyen!

Better Living Trough Chemistry (2013)

Először is nagyon bírom Sam Rockwell-t. Akármiben játszik, nálam plusz ponttal indul. Ez van. 

Ebben az Amerikai szépség-utánérzésben egy szürkébbnél is szürkébb patikust játszik, akinek nincs önálló élete, az van, amit az asszony (Michelle Monaghan) akar és akkor, amikor az asszony akarja.

A fia és az apósa - aki egyben a  patika tulajdonosa - szintén semmibe veszik. Aztán megjelenik az életében a dögös nagy Ő (Olivia Wilde) és rájön, ő a király. 

A patikában hegyekben áll a bogyó, hogy gyorsabb, erősebb, okosabb legyen és jobban teljesítsen az ágyban. Mármint a szeretőjével, nem a feleségével.

A film meg sem próbált drámai lenni, egy percet sem sajnálkoztam Rockwell csetlés-botlásain, az öregedő, motiválatlan családapa zsáner végképp Kevin Spacey-é maradt. 

Próbál tolódni a vígjáték vonal felé, de a helyzetkomikumok nem elég kidolgozottak. Ha már feldobjuk a labdát (férjgyilkosság, feleség lealázása hazai pályán, após szívatása), akkor az illik le is csapni. 

Nagyon az arany középúton járt a rendező, a vége is nagyon bátortalan volt. Nem kell mindig a kiszámítható, boldog vég. Én Rockwell miatt néztem meg, aki nézhető kategóriába emelte a filmet.

Captain Phillips (2013)

Philips kapitány

Aktuális politikai helyzet vászonra vitelében nagyon járatos rendezőnk esete az erős alakítások fejedelmével.

A kétezres évek közepén a szomáliai partoknál egy rég elfelejtett veszedelem üti fel a fejét.
A harmadik világbeli szegényebb réteg a túlélésért való küzdelmében kénytelen a békés kereskedelmi hajók kifosztására specializálódni. Philips kapitány (Tom Hanks) már az aktuális útja elején megtapasztalja a félelmet, amit a harcban járatlan legénység érez. Eleinte rutinjával és vasszigorával még le tudja győzni az ellenséget, csatát nyer de a háborút elveszíti.
A merénylők a hajóra jutva viszont egy dologgal nem számolnak, főhősünk rafináltságával. Philips zseniálisnál zseniálisabb húzásával szinte már túljár a fegyveresek eszén, amikor egy váratlan fordulat áll be és innentől kezdve már a saját élete a tét.

Jellemzően a film Hanks drámai feszültségkeltő játékára összpontosít. Vaskos leckéket kapunk, hogy mi a fedélzeti protokoll és milyen felelősséggel jár egy ilyen bádogkoporsó irányítása.
Greengrass akciófilm sebességével repíti előre a történetet, majd egy zárt-térben megállítja időt és hagyja, hogy a néző végezzen a körmének lerágásával.

Semmi korszakalkotó, semmi formabontó csak egy középszerű ipari melléktermék.

Paris, je t'aime (2006)

Húsz kis történet, amit húsz sokszor nem kis rendező elméjéből pattant ki. Minden direktornak kb öt perce volt, hogy elmesélje, neki mit/kit jelent Párizs. 

Sok, egymással nem és aztán mégis összefüggő történet, amik néha nagyon érdekesek és ötletesek, néha kicsit erőltetettnek tűnnek. 

Attól féltem - annak ellenére, hogy tetszett - nem fogok rá emlékezni pár nap múlva. Nem lett igazam, ha nem is minden rész, de a kedvenceim még gond nélkül beugranak (az arab lányos, a pantomim-rész, a mentős-jelenet).

Ha unod az akciót, nem létfontosságú az eleje-közepe-vége stílusú mozi, akkor ez a te filmed. És ha szereted Párizst. Ami nem feltétel, szerintem ezek a kisfilmek bárhol játszódhatnának. 

A jó színészek és az eredeti ötlet viszont már az, úgy hallom,  a 'New York szeretlek' már nem jött be ennyire a nézőknek.

Control (2007)

Miként lehetséges az, hogy meg annyi igényes zene és zenés születik a Brit-szigeteken?!

Mert szinte minden évtizednek meg voltak korszakos egyéniségei vagy éppen fenegyerekei. Sting és a Police, Freddie Mercury és a Queen, Bono és a U2 vagy napjainkban Robbie Williams igyekezett borzolni a kedélyeket. Mi közös ezekben az emberekben, hogy egytől egyig a popkultúra kiemelkedő alakjai, nagyfokú igényesség és némi keserv jellemzi a zenéjüket.

Ian Curtisben (Sam Riely) is megvolt a tehetség, hogy feliratkozzon a Brittek, akikre büszkék vagyunk névsorában. A 70-es évek Manchesterében lázadás és kitörni vágyás velejárója volt a zene. Punk, mint stílus felemelkedése, megint csak Angliából indult el, sok más társával együtt (pl. Heavy metal). A főszereplőnk azon korszakával kerül szemben a néző, amikor a siker után vágy összecsap túl gyorsan jött hírnévvel. Tegnap még egy kis manchesteri kocsmába zenéltem, ma meg már megörülnek értem Amerikában. Egyensúlyozni a drogok, az alkohol és a gyors szerelemek vagy a tisztán látás mezsgyéjén nem egyszerű dolog.

A brit melankolikus hangulatot nagyszerűen elkapó rendező, nem bonyolította túl a dolgokat. Minimál stílusban, feketén-fehéren kellő érzékenységgel tárja elénk a főszereplő által remekül éltre kelete lelkivilágot. Lehetne az alkotók küldetése az, hogy e tragédia után talán nem annyira vessük meg a depresszióval küzdő sorstársainkat.(imdb)

Annak ajánlanám, aki csípi az igényes, jó brit rockzenét és nem retten meg a dráma báránybőrbe bújtatott farkasától sem.

Jack Ryan: Shadow Recruit (2014)

A híres krimiíró, Tom Clancy pengeagyú ügynöke, Jack Ryan visszatér egy új, tisztázó sztoriban. Ryan (Chris Pine) a történet szerint még csak link egyetemista, amikor a repülők berobbannak a tornyokba szeptember 11-én. 

Egyből katona lesz belőle, hogy védje az igazat, de egy támadás következtében megsérül és rehabon megkísérti a CIA Kevin Costner képében. Pár év múlva már a Wall Street-en nyomja, mint a Cég elemzője, a nagyvállalatokat tartja szemmel. Amikor anomáliát észlel pár excel táblában, hirtelen operatív ügynökké léptetik elő és irány Moszkva,  egy helyi oligarchát helyre kell rakni.

Vissza a hidegháborúhoz, de az oroszok most gazdaságilag akarják romba dönteni Amerikát. És nincs más, aki ezt kiszúrja, csak Jack Ryan! Nincs is ezzel gond, egy porbafingó megmenti a világot (Amerikát). 

Minden hibája ellenére tetszett. Kenneth Branagh jó kis akciófilmet rendezett, attól függetlenül, hogy a legtöbb akció a filmben pár diagram komoly képel való bámulása. Kicsit felületes, jó pár sablont belepakoltak, szóval egyedinek nem nevezném, de egy működőképes mozit csináltak. 

A csajos-munkámateltiltkolós'-drámázás nem feküdte megy a gyomrom, Pine becsülettel megállta a helyét, ehhez jött Costner, aki itt is tuti, Branagh meg külön kedvencem, szóval elfogult vagyok. 

Szeretem az olyan kémes' filmeket is, amikben nem szuperügynökök ugrálnak háztetőről-háztetőre. Ez, az utolsó 15 perc kivételével ilyen - itt mintha feleszméltek volna, hogy kevés az akció -  uh. nem bántam meg, hogy megnéztem. 

Nem a legjobb, de a készítők biztonsági játéka - mindenből kicsit - nagy átlagban bejött a kasszáknál és a nézőknél. Jöhet a második rész.

3 Days to Kill (2014)

Ethan Renner (Kevin Costner) szuperügynök, sikertelen bevetése és halálos betegsége miatt otthagyja a CIA-t. Párizsba utazik, hogy volt feleségével és lányával töltse utolsó napjait.

A meló azonban közben szól, Vivi Delay (Amber Heard) ugyancsak szuperügynök munkát ajánl, cserébe Renner kipróbálhat egy kísérleti gyógyszert, amivel kicsit tovább szenvedhet a földön. 

Nagyon kemény történet, annyi szent. Luc Besson és a forgatókönyvíró sokat agyalt rajta, de hogy bírták ki röhögés nélkül, gőzöm sincs.

Besson elvárása mostanában a családi vonal (pl The Family), biztosan azért, mert öregszik és kezd kissé szentimentális lenni. De azért rakjunk bele ügynököket, robbanást és sok verekedés autósüldözéssel, ez lesz ám a meglepetés. Olyan Besson-féle.

Annyira fájdalmasan közhelyparádé, hogy az már fogalom. Apa szuperkém, de a család (mondjuk a lánya) nem tudja. Bringázni tanítja a kiscsajt, előtte-utána lever pár fegyvercsempészt és közben azon kesereg, miért nem lehetett eleget a családjával.

Ezt már sokszor láttuk, jobb kivételben.

Heard nevetséges kellék, amikor nem volt mit mondania, kitette valamelyik testrészét. De ennyi nem elég a boldogsághoz.

Costner miatt - és tényleg csak miatta - egyszer nézhető, ha szereted a apa-lánya-kém-terrorista konfliktusokat agyatlan kivitelben.

The Postman Always Rings Twice (1946)

A postás mindig kétszer csenget

James M. Cain világhírű regénye sok feldolgozástárt ért már meg a mozi történelemének évtizedei során. De a cím hallatán még is mindenkinek a Jack Nicholson nevével futtatott verzió ugrik be, pedig létezik egy negyvenes évekbeli változat is.

Frank Chambers egy országúti csavargó, akinek a lába sosem tud megállni egy helyen sem. Szerencséjére (vagy szerencsétlenségére) egy világvégi poros fogadóban vállal állást, aminek a tulajdonosa tenyérbemászó képű Nick és bájos, de jóval fiatalabb felesége. A két fiatal egy idő után szenvedélyesen egymásra talál, és együtt kitervelik, hogyan lehetnének boldogok életük végéig.

Hogy mi teszi naggyá a filmet? Talán a tökéletesen elkapott hangulat, vagy szép adagokban felszabaduló feszültség, de megemlíthetném a nyitva hagyott kérdéseket is.

Ha igazán össze akarnám foglalni a film erényéit, akkor csak ennyit írnék: egy noir hagyományokon alapuló etalon.

Lone Survivor (2013)

Az Operation Red Wings célja, hogy Ahmad Shah talibán vezért elfogják illetve likvidálják. A Navy Seal különleges egység négy tagját dobják le ellenséges területre, hogy lecsekkoljanak egy falut, ahol Shah feltűnhet. 

Az akció azonban gallyra megy, megfigyelés közben pár afgán pásztorba botlanak. 

Mivel elengedik őket, visszavonuláskor kapnak is vagy félszáz tálib fegyverest a nyakukba.

Hiba az van tömkelegével, tagadni meddő próbálkozás lenne. A kritikák viszont - az ajnározók és a köpködők egyaránt - szerintem elvesznek a részletek között. 

Szar, mert milyen már a történet (ami persze megtörtént esemény, hát hogyne) és a karakterek is egysíkúak. Szar, mert bűzlik a Pentagon propagandájától és amúgy Marky Mark Wahlberg van benne. 

Jó, mert annyira érzékeny és naturális. Jók a színészek (Hirsch, Bana, Foster). És hősies. Stb.

Mint film, összességében szerintem oké. Ha tényleg így történt akár a fele is, hogy elengedték a kecskepásztorokat, akkor Darwin elmélete továbbra is helytálló, aki hülye....és meg is halnak. Nem mindenki, de nyugi, a túlélőt már az első 2 percben megmutatják. Erről ennyit, én hagytam volna a levegőben a végéig, izgalmasabb lett volna.

Kissé PR szagú, de annyira azért nem volt zavaró. 

Az afgánok persze agyaggalambként funkcionáltak az egész film alatt, a vége 15 percben pedig két mondatot (képet) odavágtak, hogy nem is minden afgán terrorista, naaa. 

És rendezőnk büszkén kihúzta magát a székében, "basszus, de rohadtul mélyrétegű és árnyalt ez a film".

A katonák hülyeségén kívül sok zavaró tényezőt én nem találtam, az akciójelenet baromi jó, a film legnagyobb és talán egyetlen erőssége. 

Egyszer simán nézhető, akinek meg nem tetszik az hősiesen harcolunk és szép, lassított képeken meghalunk stílus, ne nézze meg. Amúgy látva a rendező eddigi filmjeit, mégis mi mást várhattunk volna?

Snowpiercer (2013)

A globális felmelegedés, majd lehűlés után 17 évvel az emberiség maradéka egy vonatra szorul, ami folyamatosan száguldozik a Földön, soha nem áll meg, mert akkor jól megfagy. 

A maradék emberiség hű önmagához és a kasztokra tagolódik a vonaton. 

Hátul vannak a csórók, elöl a gazdagok, átjárás egyátalán nincs, erre fegyveres őrök vigyáznak. Curtis (Chris Evans), a szegények hangadója viszont az IC kocsikat akarja, elege van a hátsó traktusból. 

Harcba szállnak és elindulnak előre, kocsiról-kocsira tárul fel előttük a gazdagok burzsoá világa. 

Hát nem rossz. Csípem a jó ötleteket, ehhez jön még pár normális színész (Jamie Bell, Tilda Swinton, Ed Harris) egy keleti, vagyis kicsit mindent máshogy néző rendező, Joon-ho Bong és kész is egy jó kis poszt-apokaliptikus sci-fi. 

Gondom nincs vele, mint már mondtam, nem rossz, egyszer végig is ültem, de semmi több. A vége katarzis elmaradt, pedig nagyon gyúrtak rá, de ettől függetlenül nézhető.

A társadalomkritika az társadalomkritika a vonaton is, meg azon kívül is. Nem estem tőle hasra, láttam már jobb kivitelben is. 

A logikai buktatókon is döccen néha a vonat (pl. a kiscsaj' misztikus tudása meg sehogyan sem illett a történetbe, stb), de azért nem siklik ki.

A képi világ Jeunet filmjeire (pl Elveszett gyermekek városa) emlékeztet, de piszkosul. Ugyanaz a sötét, groteszk, néhol meseszerűen eltúlzott, fémes és koszos környezet, karikatúrába hajló karakterek.

Szóval érdemes rászánni az időt.

Defiance (2008)

Ellenállók

Az amerikai háborús filmek 21. századi nagymestere egy bibliai szerű igaz történetet hozott a Holokauszt emlékévtized megnyitására.

A Bielski fivérek (Daniel Carig és Liev Schreiber) a háború előtt piti kis bűnözésből élteket. Azonban a szüleiket meggyilkolták a helyi (lengyel) náci szimpatizánsok. Ők ahelyett, hogy bevonulnának a gettóba, inkább az erdőbe bujkálnak és bosszút forralnak. Arra viszont nem számítanak, hogy többen csatlakoznak hozzájuk, akik közt akad olyan, aki partizánná akar válni és van, aki csak túl akarja élni a borzalmakat. A két legidősebb fivér vállalják, hogy oltalmazzák és megvédik a helyi kolónia tagjait.

Zwick filmjén meglátszik Mózes történetének nyomai, sőt nem is titkolja, ő bizony ezekből a klisékből építkezik. Egy naturalista filmet akart készíteni gyönyörű képekkel és kiváló alakításokkal.

Nem emelkedik ki a háború borzalmait bemutató filmek közül az biztos, de nem lehet neki felróni, hiszen annyira lenyűgöző, hogy magával ragadja az embert.

JFK (1991)

Oliver Stone-nak fiatalabb éveiben még volt bátorsága botrány témákat előhúzni a nyuszis kalapból. A kritikusok meg feszengve székeikben, figyelték ahogy zsenink kicikizi mindenki Amerikáját. 

Született július negyedike sikerei után még mélyebbre hatolt Stone, a jenki politika posványában. Elővette JFK aktát fogta és jól leporolta, majd kigondolt egy közfelháborodást keltő filmet. Aztán gondosan kiválogatta a megfelelő színészeket és az egyszerű honpolgárok orra alá dörgölte a megmaradt nyitott kérdéseket. Meglátszik, hogy az alkotók ízzé-porrá szedték a történetet, a „fekete lyukakat” pedig okosan meghagyták. Ezáltal egy olyan filmet kaptunk, ami nem foglal állást inkább több összeesküvés-elméletet préselt amúgy is rengeteg kérdés közé.

Miért is olyan lélegzetelállító akkor ez film? 

Szinte hihetetlen, hogy Kevin Costner milyen erőteljes alakítással ugrik fejest a műbe, én még speciel nem láttam soha ilyen jól játszani. A rendező zsenialitását dicséri, hogy a dokumentarista részek mindegyike eredeti kópia, szóval aki nem élt még a merényletkor az most végig izgulhatja.

Miről is szól akkor mozi? 

Garison szenátor (Costner) nem tud bele nyugodni, hogy eltusolták az igazságot Kenedy halálával kapcsolatban. Felkerekedik régi cimboráival és újra végig járja gyilkosság helyszínét és szépen lassan kibontakozik a felismerés, hogy nem lehetett a tettes csak Oswald (Gary Oldman).

Egyetlen hibája talán a játék idő kívül (Egy seggel végig ülni lehetetlen!), hogy ez a téma Amerikán kívül a kutyát sem érdekli!