Star Trek (2009)

Az Űrszekereket (direkt mondtuk) lehet szeretni, rühellni még inkább – egy dolog képtelenség, szó nélkül elmenni mellette. Gene Roddenberry, a magasságos szülőatya, minden geekek apostola mindenesetre a legjobbkor lovagolt üstököst: az „Ahová még senki nem merészkedett” sorozatmottó nagyon szépen fejezi ki egy olyan nemzet érzéseit, mely épp a kozmosz küszöbén toporog, és filózik rajt, hogy kopogjon-e, vagy csak úgy kismiskásan berúgja az ajtót. 1966 óta, mikoris a tévészéria első részében a keményöklű William Shatner nekiállt klingont verni, a hat szériányi sorozatot összevetve 554 rész készült el - a mozifilmeket, a képregény-feldolgozások légióját ebbe természetesen nem számoljuk bele. Akárhogy nézzük, sok ez, mint a végzős padawanok által az ellenőrzésen sutyiban átemelt fénykard a Jedi-szalagavatón, pedig a Star Treknél, valljuk be, döglöttebb poljot a világegyetemben nincs. Talán csak a Howard kacsa.

Feltehetőleg producerhegyeket kellett megmásznia J.J.Abramsnak, a LOST és az Alias sorozatistenének ahhoz, hogy a legutolsó mozi, a 2002-es Nemezis abszolút bukása után megrendezhesse recenziónk alanyát. Úgy járja, hogy annak idején mind Spielberg, mind Quentin Tarantino egy-egy saját James Bond-film ledirigálása mellett kardoskodott rogyásig – ami nekik nem jött össze, körülbelül megadatott Abramsnak. És valljuk be, ennél csodálatosabb dolog ezzel az alapanyaggal nem is történhetett. Lőjük le a Poént: J.J. az az ember, aki a Szomszédokból is képes lenne akciódús izommozit készíteni - Taki bácsi megmenti Almát a gonosz zöldségeskofák karmaiból egy lézerszalámi és a repülő csodalada segítségével, miután a robbantós Vágási a pokolba küldi a Fővám teret.

Rendezőnk van annyira tökös gyerek (vagy ha más nem, akkor a forgatókönyvírói, jelesül Roberto Orci és Alex Kurtzman tutira azok), hogy a kvázi legendának kellő öniróniával esik neki, és ha ez nem lenne elég: az összes lehetséges kifogást tökönrúgja azzal, hogy tényleg tisztára törli a táblát. Abrams Annak A Bizonyos Fifikás Resetnek köszönhetően ettől kezdve azt csinál, amit akar (hogy pedig csinál, az hétszentség), Ez a Kirk kapitány akkor is az ő gyereke lesz. Mi pedig, mondom, örülünk, mint hülyegyerek a potya fézernek, mert ilyen tökéletes popcornmozi utoljára az új Indiana Jones-kaland lehetett volna, ha Lucasék nem felejtenek el időközben gyerekek lenni.

A sztori szokásos, veszélyben a világegyetem, mégis zsírosan kellemes, mint Sziget után az anyu csirkepaprikása. Ez köszönhető egyrészt az ismeretlenül is ismerős szereplőgárdának: kiugrott sorozatszínészek, b-listás aktorok, meg az egy Simon Pegg, aki ugyebár szimplán zseni. A mikrózott Kirk, Chris Pine (talán a Smokin’ Aces című gengszterkavarás okán ugorhat be) olyan sikeresen koppintja le komikában a 30 éves Harrison Fordot, mint ahogy a nevezett 70 éves arra már sosem lesz képes (és akkor az összes mániákusnak ismerős, s fölöttébb kedves filmvégi Shatner-kikacsintásról nem is beszéltünk).

Abrams egyszerre tudja megszólítani nemcsak a legifjabb generációkat (mikor szólt popzene, uramisten, Beastie Boys Trek-moziban?), hanem a trekkereket, a százszor elátkozott Star Wars bolondokat, sőt, a sci-fire magasról tojó, szimpla kalandot kereső nagyérdeműt is (csettintős kis utalások az egyiknek, körömzabáltató, úgy 1983 óta vásznon nem látott űrcsata a másiknak, korrektül összerakott, fordulatos történet a plebsnek).

Tarantino hátha Bondot rendezhet végre.