A New York-i repülőtéren leszáll egy repülő, de landolás után a torony nem tud kapcsolatba lépni a pilótákkal. A függönyök elhúzva, se kép, se hang, a gép csak ott áll. Kivonul már lassan a római pápa is a helyszínre, de elsőnek Ephraim Goodweather és kis járványügyis csapata hatol be. Mindenki halott, sehol egy terrorista, semmi jele idegenkezűségnek.
A nagy kutakodásban találnak pár túlélőt, szám szerint négyet, akik nem emlékeznek semmire, a karantén sem tetszik nekik, ők csak haza akarnak menni és kész. Közben valami baromi nagy izé szétlapítja egy ember fejét az egyik hangárban, majd eltűnik.
Roppant hangulatosnak tűnik az első rész, Guillermo del Toro rendezte.
Szóval jól kezdődik. Érdekes megközelítés, hogy a vámpirizmust a vírusok felől közelíti meg a sorozat.
Az első pár részben ezt a látszatot tartják fent, ekkor még úgy tűnt, nagy potenciál van benne, de ez az évad közepe felé lejtmenetbe kapcsol és lett belőle egy szegény ember Walkind Deadje.
Csúnya vámpírokkal és idióta szereplőkkel, akik homlokegyenest mást csinálnak, mint amit kellene, vagy amit egyszerűen a józan ész diktál.
A helyszínek is szűkösek, semmi New York-i káosz és anarchia, hogy alapozza kicsit a hangulatot. A fél várost ellepték a szörnyek, de nappal úgy megy mindenki a Meikbe, mintha mi sem történt volna.
Egyedüli dicséret a főgonosz szupervámpír szárnysegédjét illeti, remek a csóka, neki drukkolok. Mert még nézem, a második évad felénél járok, heti egyszer megteszi, bár tényleg nem tudom, miért ülök le megnézni az újabb részeket.
