Elkezded és a felénél azt gondolod, az élet egy nagy darab szar és ha még piszkálod is, hát akkor csak büdösebb lesz. A végén pedig elhiszed, hogy van még remény, érdemes próbálkozni, a sok szívás mellett még megtalálhatod azt, akit, vagy amit keresel és van esély a boldogságra.
És hát a gyerekszínészek...igen, gyerekszínészek! Vannak ám ilyenek is, nem kell egyből és csak Dakota Fanning-ra gondolni, léteznek mások is.
Például Tye Sheridan (Ellis) és Jacob Lofland (Neckbone). Ellis-nek elhiszem, hogy otthon családi gondok vannak, szurkolok neki, hogy jöjjön össze a kiscsajjal, és csak nézek, amikor lever egy maflást egy nála jóval nagyobb srácnak. Keménytökű déli suhancok, nem beszélnek sokat, mégis kitöltik a vásznat. Ellis és az apja, valamint Neckbone és a tesója közötti párbeszédek nagyon jók, tömörek, lényegretörőek, ugyanakkor tele vannak törődéssel, aggódással a másik iránt.
Tartottam a végétől, könnyű lett volna túlzásokba esni és ezzel elrontani, de a forgatókönyvíró és a rendező jól megoldotta a dolgot, a gombóc a gyomromban szépen lassan felengedett. A páratlan hangulatnak köszönhetően végigizgultam a filmet, pedig nem éppen látványos akció kategória.
Eredeti nyelven nézd, a "texasi hangzó-vesztő" nyelvjárás élmény, de feliratot javaslok, a felét nem fogod érteni, tisztelet a kivételnek.
