Chef (2014)

Gasztro-bolondulás/street-food hullámlovaglás a Vasember rendezőjével és rendezőjéről (Jon Favreau), Vasemberes sztárok epizódszerepeivel. 

Az öreg szakács már sokszor vén szakács, aki híján minden kreativitásnak, azt főzi, amit jól begyakorolt és zabál a nép. 

Ezt várja a főnök, ezt várja a közönség és nem is sok meló van ezzel. 

Carl Casper (Favreau) még érez magában valamit a fiatalság tüzéből - az estére, amikor is egy nagy sztárblogger/ételkritikus jön az étterembe - újítani akar. 

A főnök (Dustin derohadtjólátniavásznonvégre' Hoffmann) viszont nem kér az újításból, ezért nagy lesz a gond, amit csak tetéz Casper közösségi hálózatok iránti hiányos tudása is. 

Egy csapásra sztár lesz, mert felveszik az őrjöngését az étteremben. Nincs más hátra, újra kell kezdeni, de hol, hogyan és kivel?

Minden hibája ellenére, ami jócskán van, nagyon tetszett. Igazi, közhelyekben topogó vidám kis film ez, jó sok guszta kajával és nagyon eltalált betétdalokkal. 

Robert Downey Jr. öt perce sokak szerint a film csúcspontja. Tényleg nem volt rossz, de nagyon felesleges rész, az biztos (gondolom, csak azért, hogy támogassa Favreau ismét függetlenné válását a nagy stúdióktól, ahogy Johannson is). Kellenek azért a nagy nevek, na.

A roadmovie' rész szuper, John Leguizamo mindig is a kedvenceim közé tartozott, remek a vicces sidekick szerepben, csakúgy, mint az apa-fiú történetszál kibontásáért felelős Casper Junior, vagyis Percy (Emjay Anthony). Nagyon bírom, ha egy gyerekszereplő nem töketlenkedik a vásznon és néz a kamera felett álladóan a rendezőt. Bár most is azt nézte, mert az játszotta az apját, de mindegy is. Ez a szál ugyan csak futólag lett érintve, mint ahogy a többi is őszintén szólva...de a hibákat elmossa a kubai fíling' és a lüktető déli ritmus. Na meg a kaja.

Nem a műfaj legjobb mozija, de bizony engem megfőztek rendesen.

Soul Kitchen (2009)

Zinos, a külvárosi nem túl nívós étterem, a Soul Kitchen tulajdonosa. Kezd kicsúszni a lába alól a talaj, az étterem nem nagyon megy, a barátnője riporteri állást kap Sanghajban, a tesójának Illias-nak (Moritz Bleibtreu) is adnia kell egy kamu állást, hogy napközben kiengedjék a sittről. 

Amikor már az adóhatóság és a helyi ÁNTSZ is zaklatja, betelik a pohár. El akarja adni az éttermet, hogy a csaj után mehessen, de ekkor váratlanul beindul a biznisz, az új szakács még főzni is tud, nem is akárhogyan.

Mondanám, hogy egy jó romantikus komédia, de ez félreérthető lenne...igazán német, a rom-kom kategória - az mellett, hogy vicces és hogy párok mennek szét és jönnek össze benne - nem illik rá. 

Remek színészek, kellő feszültség és nem tolakodó romantikus szál teszi a filmet élvezhetővé, mégha első pillanatra kicsit gagyinak is tűnhet.

Külön tetszik benne a Zinos-Anna (Gryllus Dorka) szál, avagy hogy szedj össze egy csinos fizioterapeutát egy csúnya porckorongsérvvel. Iskolapéldája a gejl mentes romantikus vonal bemutatásának. 

Kicsit hiányolom benne a gourmet vonalat, több kaját és jelenetet a konyhában még elviseltem volna.

Ha monumentálisabb filmekkel áll rajthoz a mozi, azt mondanám rá, "az a lelkes vidéki versenyző". De pont ezért szeretem.

The Postman Always Rings Twice (1946)

A postás mindig kétszer csenget

James M. Cain világhírű regénye sok feldolgozástárt ért már meg a mozi történelemének évtizedei során. De a cím hallatán még is mindenkinek a Jack Nicholson nevével futtatott verzió ugrik be, pedig létezik egy negyvenes évekbeli változat is.

Frank Chambers egy országúti csavargó, akinek a lába sosem tud megállni egy helyen sem. Szerencséjére (vagy szerencsétlenségére) egy világvégi poros fogadóban vállal állást, aminek a tulajdonosa tenyérbemászó képű Nick és bájos, de jóval fiatalabb felesége. A két fiatal egy idő után szenvedélyesen egymásra talál, és együtt kitervelik, hogyan lehetnének boldogok életük végéig.

Hogy mi teszi naggyá a filmet? Talán a tökéletesen elkapott hangulat, vagy szép adagokban felszabaduló feszültség, de megemlíthetném a nyitva hagyott kérdéseket is.

Ha igazán össze akarnám foglalni a film erényéit, akkor csak ennyit írnék: egy noir hagyományokon alapuló etalon.

The Five-Year Engagement (2012)

Ötéves jegyesség

A gusztustalan-romantika nagy királya újabb filmben kreténkedik.

Tom (Jason Segel) és Violet (Emily Blunt) egy mókás szilveszteri partin találnak egymásra. Az első egy év könnyen elszáll, jöhet a lánykérés. Innentől azonban a kapcsolatuk csak az esküvőjük megszervezése körül forog. Nem éppen legjobbkor jön mindkettőjük életébe a csodás karrier lehetősége, főleg más államban. Tehát valakinek engedni kell, ezért a napfényes Kaliforniát kénytelenek lecserélni a fagyos Michigan-re. Ahogy Violet egyre előrébb jut pszichológiai tanulmányaiban, addig Tom egyre lejjebb a gasztronómiában. Már borítékolható is hogy ennek nem jó vége lesz. A romantikus dráma annyira azért nem fajul el, hogy egymás idegrendszerét próbára tegyék. Pedig ezzel lehet az ilyen típusú filmeknek nagy lökést adni. Pozitívum, hogy az alkotók mérsékelték a gusztustalanságokat. Lassan csörgedező történetet kapunk, ami a közepére az ötlettelenség miatt teljesen kifullad. Végére viszont bepörögnek az események, kérdés, hogy érdemes-e ezért ennyit szenvedni.

Üljetek neki a csajoddal, de ne rakd messzire a távirányítót, ha tekerned kell.

tás

Comme un chef (2012)

Gasztro-őrület...Ramsey, Jamie, Nigella, Hugh Fearnley...nézem, de nem csinálom. De ezeken bambulok el szívesebben mostanság. Kapóra jött ez a kis francia szösszenet. Kajáról szól, jó színészek és végre nem egy angol mondja meg, milyen a jó kaja és azt hogy kell elkészíteni.

Alexandre Lagarde (Jean Reno) sztárséf éppen válságban van. Már régen nincs új ötlete, sőt, úgy néz ki, a régieket is kezdi elfelejteni. Ha elveszít egy csillagot is az étterme, ő mehet az utcára és majd jönnek helyette a molekuláris biológus/tudós-szakácsok zselélevessel meg minden sz*rsággal.

Szerencséjére találkozik egy őstehetség fiatal szakáccsal, aki felfrissíti az öreget és az étlapot is. A furcsa páros párkapcsolati és szakmai hullámvölgyeken át, terhes barátnővel az oldalukon, vidéki fogadókon keresztül végül csak eljut a boldog befejezésig.

Igazából a történet leül a közepén és van benne pár idegesítő jelenet (az ellenség kikémlelése álruhában), de összességében egy simán nézhető kis francia vígjáték, egy esős délutánra...