Én már abban a hitben éltem az alkonyatos nyúlós tészta után végre megtisztulnak a mozik a tizenévesen „olyan akarok leni, mint Bella” jelmondatú tiniktől. De tévedtem sajnos az általam eddig komoly rendezőnek tartott Richard LaGravenese (P.S. I love you) valamilyen megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy rendezzen egyet Margaret Stohl négykötetes varázslós rettenetéből.
Gaitlin városa egy dög unalmas helynek tűnik első ránézésre, még is az itt felcseperedő fiút különös álmok gyötrik. Ethan viszont csak akkor lepődik meg igazán amikor a sulijába érkezik a fantáziálásnak élethű mása, Léna. A lány viszont nem az elkényeztettet fruska, aki beáll jópofizni a helyi sületlen társadalomba. Sajnos a családjának híre is annyira irritálja a helyieket, mint ha az Antikrisztus öltött volna alakot a birtokon. Sőt miután Ethan rájön, hogy a prűd társadalom feltevése nem is alaptalan el is szabadul a pokol rögtön.
Eltúlzóan klisés misztikus szirupot sikerült az alkotóknak varázsolni az üres alapanyagból. De még is remény teli próbálkozásnak tűnik, hogy a nagy öregek (Irons, Thompson) némi színészkedéssel töltik meg a vásznat és ehhez alkotók kitűnően adagolják a különleges effekteket aláfestésnek.
Ha nem lenne, ennyire erőltet és mélyenszántó dialógusokkal megspékelve a történet, még elég kellemes mozi is lehetne belőle. De hát elődei már lefektették a kijelölt utat.
