Oliver Stone rendezői karrierje kezdetén előszeretettel forgatott Vietnamról és annak hatásáról saját tapasztalataiból ihletet merítve igazi remekműket. Ehhez az életérzéshez remekül passzolt Jim Morrison életútja, aki egy olyan Amerikában szeretett volna élni, ahol lehet drogozni és szexelni, egy szóval szabadon élni.
Egy fiatal költő (Val Kilmer) bolyong céltalanul a kaliforniai tengerparton és itt találkozik a bájos Pamélával (Meg Ryan), akibe halálosan beleszeret. Ezzel képkockákkal indul el Jim Morrison a nagy sikereket rejtő ismeretlen felé. A barátokkal való közös zenélés öröme egy idő után átvált zsigeri élvhajhászásba és szépen robog a vonat a tragédia felé. Ahogy zenekar egyre populárisabbá válik, a főhősünk úgy kezd a drogok és az ital ingoványába egyre jobban elmerülni
Morrisonnál tipikusabb polgárpukkasztót nem hordott a hátán a földkerekség és ezt a motívumot rendkívüli módon aknázta ki Stone a filmjében. A rendező sajátos képi világa és lenyűgöző vizualitása a nézőt visszarepíti a hatvanas években, ahol aki egy kicsit is különc és tehetséges volt azt a hírnév rögtön felkapta. Kilmer hozta az elvárást játékával és „körítés” se lehet panasz.
Akkor miért is nem érte el csillagokat a mű? - Talán azért mert az alkotók sokszor irányíthatatlan tébolyultként ábrázolták Morrisont a filmben, ami azért nem teljesen reális.
Ettől függetlenül a film egy remekmű, mert dinamikusan és hatásosan mutatja be banda és énekes viszonyát, emelet azt is megtudjuk hogyan is születek azok a szuperslágerek amelyek ennyi év után még mindig hallhatóak.
