Miként lehetséges az, hogy meg annyi igényes zene és zenés születik a Brit-szigeteken?!
Mert szinte minden évtizednek meg voltak korszakos egyéniségei vagy éppen fenegyerekei. Sting és a Police, Freddie Mercury és a Queen, Bono és a U2 vagy napjainkban Robbie Williams igyekezett borzolni a kedélyeket. Mi közös ezekben az emberekben, hogy egytől egyig a popkultúra kiemelkedő alakjai, nagyfokú igényesség és némi keserv jellemzi a zenéjüket.
Ian Curtisben (Sam Riely) is megvolt a tehetség, hogy feliratkozzon a Brittek, akikre büszkék vagyunk névsorában. A 70-es évek Manchesterében lázadás és kitörni vágyás velejárója volt a zene. Punk, mint stílus felemelkedése, megint csak Angliából indult el, sok más társával együtt (pl. Heavy metal). A főszereplőnk azon korszakával kerül szemben a néző, amikor a siker után vágy összecsap túl gyorsan jött hírnévvel. Tegnap még egy kis manchesteri kocsmába zenéltem, ma meg már megörülnek értem Amerikában. Egyensúlyozni a drogok, az alkohol és a gyors szerelemek vagy a tisztán látás mezsgyéjén nem egyszerű dolog.
A brit melankolikus hangulatot nagyszerűen elkapó rendező, nem bonyolította túl a dolgokat. Minimál stílusban, feketén-fehéren kellő érzékenységgel tárja elénk a főszereplő által remekül éltre kelete lelkivilágot. Lehetne az alkotók küldetése az, hogy e tragédia után talán nem annyira vessük meg a depresszióval küzdő sorstársainkat.(imdb)
Annak ajánlanám, aki csípi az igényes, jó brit rockzenét és nem retten meg a dráma báránybőrbe bújtatott farkasától sem.
