Fegyverszünet karácsonyra (2005)

Ez az 1914 karácsonyán, a francia fronton játszódó történet az egyik legjobb háborús film, amit valaha készítettek. 1914 szentestéjén a francia, skót és a szembenálló német katonák ideiglenes fegyverszünetet kötöttek, majd megindult a frontbarátkozás, kölcsönös ajándékozás. A film rendezője archívumok, családi albumok, visszaemlékezések segítségével megtörtént események sorát fűzte fel egyetlen film fonalára, ami a végeredményt tekintve bámulatos teljesítmény. Nagyon végletes érzelmeket képes megmozgatni az alkotás bennünk. Összeszorul a gyomrunk, ahogy a film kezdetén a francia katonák rohamra készülnek a német vonalak ellen, várva a zárótűz végét és a sípszót. Egyesek imádkoznak, mások hánynak a félelemtől. Karácsony napján ugyanezek az emberek együtt fociznak a németekkel, és kölcsönösen meghívják egymást a saját lövészárkaikba, míg tüzérségük puhítja az „ellenséget”. Összességében egy torokszorító, ironikusan humoros történetet láthatunk, amelynek az üzenetét sajnos csak mi, „átlagemberek” fogjuk fel.
O.J.

Underworld: Awakening (2012)

Látványos? Látványos. Az amit itt a mellékelt ábra mutat....formás, bőrszerkós popsi. Így, hogy itt láthatod a film egyetlen jó részét, kíméld meg magad attól, hogy megnézed a többit.

Komolyan mondom, idő pazarlás. 

ignem

Larry Crowne (2011)

Vannak olyan színészek, akik karrierjük végeztével nagyon jó rendezővé válnak, na Tom Hanksre ez nem igaz.

Larry Crowne egy munkamániás kisember, akit nem léptetnek elő, mert nincs diplomája. Sőt, egy szép napon ki is rúgják egy nevenincs multiból. Hát mit van, mit tenni, irány vissza suliba. Na és ki ne járna olyan suliba, ahol Julia Roberts a retorika tanár? Két kiégett, megkeseredett, negyvenes szépen egymásra is talál, ahogy ez már lenni szokott. Egyetlen előnye a filmnek a mellékszereplők, Cedric the Entertainer kivallóan alakítja a bazáros szomszédot, aki csak úgy ontja a bölcsességet magából, vagy a tornatanárnő Pam Grier, aki ügyesen pátyolgatja főhősnőnk lelkét. A történet innen-onnan már ismerős lehet, az elkövető maga Hanks és Bazi nagy Vardalos, hát ez sem sikerült. Jaj és a jelmeztervezőt könyörgöm, lője fejbe valaki! Egyszerűen röhejes a festette hajú Hanks ebben a láncos szerkóban, Robertsről meg ne is beszéljünk. Meg kell még említenem a csók jelenetet, benevezném egy aranymálnára, az biztos!

Talán ha ötvenéves leszek, majd tetszenek ezek a romantikus komédiák, de még nem vagyok annyi, egyelőre.

tás

127 óra (127 hours)

A nap bekúszik a kanyonba - apa árnyéka a szélvédőre vetül. Apunap. Éltetés. A film tele van hasonló metaforákkal, a Trainspotting-junkie Danny Boyle (szokás szidni a Napfényt, de én nem fogom, mert utálom a sznobokat - tényleg, az sznobság? már utálni a sznobokat?) egybeolvaszt, 1 meg 1 az 3, mondja, s bár ez olykor-olykor, rossz kezekben nagyon fárasztó, rendezőnk nem klapancializál, mert ő: ügyes filmköltő. Ügyes, de inkább mesterember, mint géniusz - vagyis a rímek jók, a képek szépek, de egy olyan nincs közöttük, amit ne láthattunk volna mondjuk a 28 nappal később-ben.

Valljuk be: az, hogy egy adrenalinfüggő faszi 5,291666666666667 napra egy szikla alá ragad, történetnek vajmi vékony. (Még akkor is, ha a történet igaz: a kitárgyalt fickó, nevezett Aron Ralston azóta, nem vicc, mászóvasat hegesztetett a lebugylibicskázott végtag helyére hardvernek.) Csakhogy Boyle bootlegeli az életet, álmot kever a valóságra, videóklippre vágja, szétmixeli a sztorit, mint ahogy mese közben mixelünk mi is, csak jómagunk nem a tökéletes James Franco-ra húzzuk rá a következő nótát.

A 127 óra nekem köbö arról szól, hogy ha az élet meg akar tanítani valamire, akkor rúghatsz, karmolhatsz, köpheted a mérged, hogy hát nem ezt beszéltük meg, baszkikám, te élet, genya vagy, egy otromba dög, az élet, az megvonja a vállát, és juszt is megtanít. Vagy beledöglesz.

A 127 óra, az a kikerülhetetlen lélekbogáncsról mesél, ami, ha lesöpröd, szúr. A 127 óra a csillaggal jelölt apró betűs rész. Semmiképp sem elsőrandis, mert van benne brutálszekvencia - konkrétan elhányod magad a fájdalom hallatánláttán - de másodiknak, csajtesztre tökéletes.

(Tás, a Bakonyban odafigyelni; megyek a Mátrába a hétvégén, és magázni fogom az összes sziklát)

The Joneses (2009)

Eladó a családom

Miért nem látjuk többet Demi Mooret a vásznon?! Nagyon jó csaj még mindig és a filmjeiben ezt ki is használja. Erre láthatunk egy tökéletes példát!

Jó indul a történet, egy felső tízezerbeli családot látunk, ahogy próbálnak beilleszkedni az új lakóhelyükre, úgy látszik, simán megy nekik. Szépek, okosak és irigylésre méltó luxusban élnek, a néző még ekkor nem is sejti ez a munkájuk. Villogni, aztán pedig minél több menő cuccot elpasszolni, ezt teszik teljesen legálisan. Valahogy így nézhet ki majd a jövőben egy reklám, nem?! Persze jól megy a bolt, a százalékokos mutatók is kúsznak felfelé,mint a normális üzleti életben. Csak hát, ahogy ez már lenni szokott egy idő után kezd szétpotyogni szépen összerakott kirakós. Apuci (David Duchovny) többet akar Anyucitól, mint csak egy munka kapcsolat. A jó kislányuk az idősebb palikra buki, az se baj, ha házas. A macsó öcskös, pedig … ezt a poént nem lövöm le jó! J

Nem tudtam eldönteni, jó ez a mozi vagy nem. Annyira viszont érdekes, hogy egyszer mindenképpen meg lehet megnézni.

tás

Triage (2009)

Az igazság nyomában
Collin Farell két kiemelkedő filmje a Frászkarika és az Erőszakik közt bevállalt egy-két gyengébb filmet, na ebből is valami ilyesmi lett. Pedig ő aztán játszott már jó há(rt)borús filmben.

Főszereplőnk egy dörzsölt fotós, aki a barátjával a nagy sztori után indul Kurdisztánba, tudják, az utolsó küldetés, a nagy meló, ismerős, ugye?! Ahogy ez már lenni szokott megtörténik a baj egy felrobbant akna főhősünk képében. Mark végül egyedül, nagy nehezen, sebesülten hazatér és elkezd emlékezni, pedig nagyon tiltakozik ellene. Az ember azt várná, hogy visszatérjen a pokolba a barátért, amolyan Ripleysen A Bolygó neve halálban. De nem, e helyett kapunk egy ellaposodó történetet és sűrűn mutogatott közeli képekben a borostás Farrelt és az ír utcákat. Ezeket művészi behatásokat csak Christopher Lee felbukkanása törte meg és tette így nézhetővé a filmet. Sokszor elgondolkodtam, megnyomjam a kikapcsoló gombot.
Talán annak célközönségnek íródott a film, aki bírják ezt a közel-keletes, háborús drámákat, amiből most elég sokat kapunk az arcunkba, jót és rosszat egyaránt.

Isten hozott az Isten háta mögött (2008)

(Bienvenue chez les Ch'tis)

Ez a francia vígjáték az egyik kedvenc filmem. Egy vidéki postamester délre szeretne kerülni, de egy rossz húzása miatt északra helyezik, amit feleségével együtt tragédiaként él meg, rövidesen azonban rájön, hogy nem is olyan pokoli hely Nord-Pas-de-Calais. Franciaországban óriási siker volt, de nekünk nem emiatt kell megnézni, hanem mert végre egy olyan, kliséket mellőző komédia, amely a franciák öniróniáján alapul, és ennek megértéséhez nem kell franciának lenni. 
A bonyodalmakat nem halmozza fájóan egymásra, mint a hazugságspirálon alapuló vígjátékok nagy része, hanem végig egy izgalmas, kedvesen vicces feszültséget teremt. Mondanivalója számomra az alapvető emberi kapcsolatok nagyszerűsége, egymás elfogadásának, egy idegen környezetben való feloldódás nehézségeinek humorral való áthidalása. 
Nem sokszor nevettem nagyot, de végig megmaradt egy kellemesen bárgyú vigyor az arcomon. Olyan film, ami igazán kellemes kikapcsolódást nyújt a barátainkkal, de leginkább kedvesünkkel nézve. Aki teheti, játssza le felirattal, mert a komikum jó része a helyi „sötömik” akcentusából fakad, amiből egy mukkot nem értve is jó azt hallgatni. 
A bejegyzést írta: Odzsé