Valljuk be: az, hogy egy adrenalinfüggő faszi 5,291666666666667 napra egy szikla alá ragad, történetnek vajmi vékony. (Még akkor is, ha a történet igaz: a kitárgyalt fickó, nevezett Aron Ralston azóta, nem vicc, mászóvasat hegesztetett a lebugylibicskázott végtag helyére hardvernek.) Csakhogy Boyle bootlegeli az életet, álmot kever a valóságra, videóklippre vágja, szétmixeli a sztorit, mint ahogy mese közben mixelünk mi is, csak jómagunk nem a tökéletes James Franco-ra húzzuk rá a következő nótát.
A 127 óra nekem köbö arról szól, hogy ha az élet meg akar tanítani valamire, akkor rúghatsz, karmolhatsz, köpheted a mérged, hogy hát nem ezt beszéltük meg, baszkikám, te élet, genya vagy, egy otromba dög, az élet, az megvonja a vállát, és juszt is megtanít. Vagy beledöglesz.
A 127 óra, az a kikerülhetetlen lélekbogáncsról mesél, ami, ha lesöpröd, szúr. A 127 óra a csillaggal jelölt apró betűs rész. Semmiképp sem elsőrandis, mert van benne brutálszekvencia - konkrétan elhányod magad a fájdalom hallatánláttán - de másodiknak, csajtesztre tökéletes.
(Tás, a Bakonyban odafigyelni; megyek a Mátrába a hétvégén, és magázni fogom az összes sziklát)
