127 óra (127 hours)

A nap bekúszik a kanyonba - apa árnyéka a szélvédőre vetül. Apunap. Éltetés. A film tele van hasonló metaforákkal, a Trainspotting-junkie Danny Boyle (szokás szidni a Napfényt, de én nem fogom, mert utálom a sznobokat - tényleg, az sznobság? már utálni a sznobokat?) egybeolvaszt, 1 meg 1 az 3, mondja, s bár ez olykor-olykor, rossz kezekben nagyon fárasztó, rendezőnk nem klapancializál, mert ő: ügyes filmköltő. Ügyes, de inkább mesterember, mint géniusz - vagyis a rímek jók, a képek szépek, de egy olyan nincs közöttük, amit ne láthattunk volna mondjuk a 28 nappal később-ben.

Valljuk be: az, hogy egy adrenalinfüggő faszi 5,291666666666667 napra egy szikla alá ragad, történetnek vajmi vékony. (Még akkor is, ha a történet igaz: a kitárgyalt fickó, nevezett Aron Ralston azóta, nem vicc, mászóvasat hegesztetett a lebugylibicskázott végtag helyére hardvernek.) Csakhogy Boyle bootlegeli az életet, álmot kever a valóságra, videóklippre vágja, szétmixeli a sztorit, mint ahogy mese közben mixelünk mi is, csak jómagunk nem a tökéletes James Franco-ra húzzuk rá a következő nótát.

A 127 óra nekem köbö arról szól, hogy ha az élet meg akar tanítani valamire, akkor rúghatsz, karmolhatsz, köpheted a mérged, hogy hát nem ezt beszéltük meg, baszkikám, te élet, genya vagy, egy otromba dög, az élet, az megvonja a vállát, és juszt is megtanít. Vagy beledöglesz.

A 127 óra, az a kikerülhetetlen lélekbogáncsról mesél, ami, ha lesöpröd, szúr. A 127 óra a csillaggal jelölt apró betűs rész. Semmiképp sem elsőrandis, mert van benne brutálszekvencia - konkrétan elhányod magad a fájdalom hallatánláttán - de másodiknak, csajtesztre tökéletes.

(Tás, a Bakonyban odafigyelni; megyek a Mátrába a hétvégén, és magázni fogom az összes sziklát)