Ghost World (2001)

Tétova tinédzserek

Sok beharangozóban azt olvastam, hogy ez a film az Amerikai Szépség előfutára. No akkor lássuk!

Érettségi után minden fiatalnak megvan a továbbtanulási terve, csak az iskola két csodabogara, Enid (Thora Birch) és Rebeca (Scarlett Johansson) próbál egyből fejest ugrani a nagybetűs életbe. A suli utáni napok unalmasan telnek, munkát kéne szerezni vagy továbbtanulni, mégis Enid inkább a céltalan bolyongást választja. Egy „véletlen” folytán megismerkedik a nála jóval idősebb Seymourral (Steve Buscemi), aki egy megrögzött hanglemez gyűjtő. A két ember kapcsolata igazán harmonikussá válik, de azért a nagy korkülönbséget nem egyszerű legyűrni.

Tipikus Woody Allen mozi lehetne, de inkább egy felnőtté válás felszínét kapargató, kényes alkotás. Hosszú dialógosuk a koraérett tinik szájából néha igazán abszurdként hatnak nézőre. Az Amerikában alapvető tovább tanulási kényszer drámáját jó lovagolja meg a rendező, sőt még a mai modern művészet (tampon és kávécsésze) kifugázásával is nagyot dobbant. De valahogy nem tart sehová film cselekménye.  Jó, tudom, az életútkeresés fontos dolog, de ez sajnos nem viszi el mozit.

Tini melodrámának elmegy, de korszakalkotónak nem nevezném, mint az „utódját”.

The Hunted (1995)

Tegnap ütköztem bele a Story tv-n. Christopher Lambert, a 90-es évek nagy B kategóriás színészének talán egyetlen nézhető filmje. Mondjuk a Hegylakó első része sem volt annyira rossz...akkor.

Lényegében öt évente azért megjelenik egy hasonló témájú mozi, amiben egy gajdzsin bajba keveredik Japánban, befogadják, megtanulja a kardforgatás alapjait és legyőzi a gonoszt. 

Láttuk ezt Az utolsó szamurájban is, nagy költségvetéssel, gigasztárokkal.
Most megnézheted a Tom Criuse-féle verzió tizenpárévvel' ezelőtti, olcsóbb változatát, amiben az amerikai rosszkor volt rossz helyen, így a még mindig működő nindzsa szekta végezni akar vele. A pártfogásába veszi egy harcművész mester, akinek elszámolni valója van a fő-fő nindzsával. Szegény gajdzsin, így megy ez Japánban.

Bájosan B kategóriás film, de vannak benne remek jelenetek. Minden hibája ellenére - ami az esetek többségében maga Lambert - szerethető, mert baromi jó harcjelenetek vannak benne. A vonatos rész szinte még ma is megállná a helyét egy akciófilmben. 

Ezért (vagy csak ezt) érdemes megnézni. Nincsenek tíz percen át tartó csörték, elég a pengével egy gyors vágás és szétcsúszik a nindzsa izibe'! 

Yoshido Harada és John Lone elviszik a filmet a hátukon, simán megnézném a folytatást is, ha lenne. Lambert nélkül.

Ha a műfaj kedvelője vagy, pillants bele.

The Book Thief (2013)

Könyvtolvaj

Amerikai színészekkel telített német fricska és téma mi lehetne más, mint a ...?

A 7 éves Liesel (Sophie Nélisse) nem érti a körülötte lévő világot, egyik percben még szeretett édesanyja karjai közt pihen, aztán pedig egy koszos kis faluban tengeti "ébred". Az elárvult leányka szépen lassan összebarátkozik nevelőapjával (Geoffrey Rush) és a sárga hajú szomszéd kisfiúval végül még zsörtölődő mostohája szívét is meglágyítja gyermeki pajkosságával. Egy szép napon új vendég érkezik a házban, Max a zsidó fiú, aki a háború borzalmai elöl a család pincéjébe menekül. A két fiatal itt köt életre szóló barátságot, miközben kint dúl a második világháború. Ők viszont a borzalmak helyet csak a szépirodalomra koncentrálnak.

A gyermekdráma fonalát felvevő filmen nagyon meglátszik a tökéletességre törekvés. Ügyesen és hatásvadászóan facsargatja szívünket rendezőnk egy 120 perces mesén keresztül.

De hiába a sok fondorlat és ügyeskedés, senki nem fogja elhinni, hogy ez csak egy mese lenne.

The Raid 2: Berandal

Rama (Iko Uwais), még fel sem eszmélt az előző rajtaütés okozta sokkból, máris egy titkos rendőri alakulat tagjaként kell beépülnie a maffiába. Először börtönbe megy, hogy elnyerje a vezér fiának kegyét, majd szabadulás után irány a meló.

Se család, se barátok, csak egymásnak feszülő maffia családok. Hamarosan háború lesz és Rama a ott álldogál középen, egy szál, ill egy pár ököllel.

A sztori az Infernal Affairs és a New World keresztezése, vulgáris és kicsit közönséges dél-ázsiai stílusban. Ám ez jól áll neki, mert nincsenek benne olyan jó színészek, mint az előbb felsorolt két filmben, uh. valamire fektetni kell a hangsúlyt. 

Az előző rész történetietlensége itt átcsap egy vad és sokszor dagályos drámázásba és mindezt teszi 2 óra és 30 percen át. 

A közhelyes, zsarubeépülős' családhiányzós', nem tudom, kiben bízhatok sablonok lehet, hogy sokszor unalmasak, de annyira nem tolakszik az arcunkba, hogy idegesítsen. 

A gond, hogy a történet és a karakterek szempontjából totál érdektelen részek is be lettek mutatva. Mi a fenéért? 

A rendező lógott egy szívességgel ezeknek a színészeknek? Kimaradtatok az első részből, itt kaptok fejenként öt percet?

Lövésem sincs, de ha háromnegyed órát kivágnék a filmből, észre sem vennéd, ha először látnád. Sőőőőt! Még jobban tetszene.

Mert ezzel együtt is az év eddigi legjobb akciófilmje, a kategóriájában talán az évtizedé is. 

Kidolgozott és nem hétköznapi verekedős jelenetek, vér, verejték és könnyek mindenhol. Igen naturálisan mutatják a sebesüléseket, szóval aki ezt nem bírja, az ne nézze.

Szinkron nélkül is tökéletesen érthető, hiszen az erőszak nyelve nemzetközi (és ezt a karakterek anyanyelvi szinten beszéli is...főleg a kalapácsos lány).
Mindenképpen élmény.

Filth (2013)

Mocsok

A heti kultfilm' gyanús filmet a skót születésű John S. Baird műve szolgáltatja. A Trainspotting rajongóknak érdemes megjegyezni a rendező nevét.

Bruce Robertson (James McAvoy) már a film elején elnarrálja, hogy ő egy mocskos  zsaru, aki mindent meg fog tenni, hogy hőn áhított előreléptetését végre megkapja. Mindennap a drogoktól és prostiktól bűzös pokolba merül le, hogy mindenkit átcsesszen és lejárasson, aki számításba jöhet a főnyomozói székbe. Közben magánéletében próbálja kihámozni, ki az igazi és ki csak a képzelet játéka. Egyre jobban elhatalmasodik rajta az érzés, hogy ő bizony nincs jól, nagyon nincs jól.

A szétesés határán egyensúlyozó Avoy karaktere iszonyú jól kitalált figura, igazán nagy jutalomjáték a karakter. A többi színész is remekül megállja helyét ebben az igazi fekete humor minden szonettjét felvonultató alkotásban. A film zenéje egyszerűen fenomenális, mint általában a szigetországbeli filmeknél.

Nem azt mondom, hogy tökéletes alkotás, de mindenképpen érdemes a továbbiakban oda figyelni a pályakezdő direktorunkra.

Julie & Julia (2009)

Avagy két nő, egy recept. Az alcím alapján akár egy Gordon Ramsay-féle Hell's Kitchen is lehetne. Ebben a lányok nem versenyeznek, sőt nem is egy idősíkban léteznek. Oké, kis átfedéssel igen, Julia Child akkor már elég idős, amikor egy unatkozó csajszi, Julie eldönti, hogy egy év alatt minden receptet kipróbál, ami Child Mastering the Art of French Cooking c. könyvében csak megtalálható és blogot ír róla. 

Ötszáz'valahány recept 365 nap alatt.

A könyv egyébként vastagsága ellenére a 60-as évektől kezdve óriási siker, több, mint 40-szer adták újra, a megjelenése óta. Ez volt az első könyv, ami francia ételeket írt le normálisan, "megcsinálható" módon, amerikai háziasszonyoknak.

De esetünkben a film a lényeg, ami jó, köszönet érte Merly Streep-nek és Stanley Tucci-nak. 

A magasságkülönbség ellenére remekül összeillenek, Tucci kezd a kedvenc színészemmé válni.

A történet nem a receptekre és a főzésre fókuszál, ez inkább csak kísérő tevékenység lett, sajnos. 

Míg Child szorija érdekes és szerethető a múltban (a könyv megszületése, hétköznapok egy kis politikával fűszerezve), a jelenben Julia (Amy Adams) élete legjobb esetben is unalmas, de inkább idegesítő (szokásos közhelyek, mint például a sikeres blog miatt kissé mániás lesz, amiért a barátjával összevesznek, aztán nagyon kibékülnek, stb). 

Ha Adams célja egy idegesítő kis ribi megformálása volt, akkor viszont remek színész, mert sikerült neki.

A film tehát megtörtént eseményeken alapul, még azt is belevették a végén, amikor Julia megtudja, Child nem szereti a blogját, sőt, közönségesnek tartja.

Nem árt az önkritika.

Még valami. Streep tényleg hasonlít Child-ra. A magassága, a darabos mozgása. Olyan idétlen. Az "eredeti" Child olyan a képeken, mint Vonnegut és Stahl Judit szerelemgyereke. Vicces.

A film pedig egész jó.

The Apartment (1960)

Legénylakás

Billy Wilder mindig is azon rendezők közé tartozott, aki egy-egy filmjével képes volt sokkolni az embereket. Karrierje elején nagyszerű krimiket rakott le az asztalra, később pedig tabudöngető könnyed mozikat rendezett.

Baxter (Jack Lemon) egy nagy vállaltnál dolgozik és az előléptetése érdekében esténként kölcsönadja főnökeinek legénylakását. Szegény pára igazi balekká válik, amikor kiderül, hogy a vezérigazgató a főhősünk által is kiszemelt liftes lányt (Shirley MacLaine)hordja a kéjfészekbe.

Pofonegyszerű történet lenne, ha film napjainkban készült volna. De ez a film a 60-as évek elején készült és ekkor még a házasság törés bűncselekménynek számított. Ezért is kellet az alkotóknak nagy bátorság, hiszen ez volt az első film, ami valódi emberek problémáival foglalkozott és a félrelépés központi szerepet kapott benne. A rendező szinte Lemonra írathatta filmet, aki lehelet finoman sokszor improvizálva hozta össze nagyon is szerethető karaktert. Köszönet érte, hogy az ő Baxter nem lett egy csetlő-botló figura, aki ezáltal nem vált rút-röhej tárgyává. 

A nagyvárosi ember drámája ma is igen divatos, de még senkinek nem sikerült ilyen erős filmet készítenie e történet óta.

In the Electric Mist (2009)

By Bikfic Adamik-hammer

Utánanézhetnék, de semmi kedvem hozzá, hogy ki noir-borja ez a Dave Robicheaux: valami ponyvahős, kiégett regénydetektív, annak idején, ’96 táján Alec Baldwin bújt már a bőrébe a Heaven's Prisoners című moziban, stüszikalap, gyűrött ballon, ami kell. És nem csak Baldwin után fest Tommy Lee Jones annyira másképp az izzadtra gyűrt hawaii ingben, ahogy konföderációs katonákat vizionál totál belecsózva New Orleans romjai között.
Valahogy kilóg a lóláb, picit túlszabott a szerep, lötyög benne az Morgan Freeman-féle mentorszerepekhez szokott, gyűröttre vasalt színésztata.

De mintha ez is része lenne a trükknek. Konfekciós, lukas David Lynch-nyomozómozi a túrkálóból - mondanám, ha nem lenne valami különös érzés, valami megfoghatatlan zizegés az egész mögött: a felismerhetetlenné szikézett prostik és az olajhordóban érlelt tinilányok gyilkosa után lihegő exalkesz kopó sztorija mintha a fecsegő felszín lenne csak, ami alatt nagyon, de nagyon hidegen és gonoszul hallgat, s leskel kifelé a mély.
Nagyon lassú, kicsit fárasztó, néha béna, de mindenképpen érdekes cucc Az Elektromos Ködben: valahogy nem hagy nyugodni. Azon túl, hogy a jóféle mohás new orleans-i blues OST beszerzése a küldetésemmé lett, mindenképp újranézős darab, mert ott van a bábjátékos a valahol a vászon mögött, tudom, hogy a bűvész csal, és sejtem, hogy nem a pincerém csörgeti a láncokat, mégis: marhára megijeszt az egész.
Csöndes rém-noir, fülledt gyilkososfilm, ahol a gyilkosság maga nem is annyira érdekes. De meg akarom érteni a trükköt; ja, és John Goodman is benne van.
Voltaképp pöpec.

Enough Said (2013)

Exek és szeretők

Sajnos a film népszerűségét nagyban növelte James „Soprano” Gandolfini halála. Talán ezért is lett ekkora közönség kedvenc a tengerentúlon.

A 40-es elvált Eva (Julia Louis-Dreyfus) igazi optimista mintaanya, tyúkanyóként bábáskodik kamaszlánya fölött. Pasizásról rég lemondott, de titkon reménykedik, hogy találkozik valakivel, mert a kis madárkája éppen kirepülni készül. Egy partin megismerkedik a Marian-nel (Cathrine Keener) akivel aztán jó barátnőkké válnak és Alberttel (Gandolfini) is itt találkozik és humoruknál fogva rögtön egymásra találnak. Kapcsolatuk persze nem lesz bonyodalmaktól mentes, mert később kiderül, hogy a két új barát valamikor egy pár volt. De mindenki nyugodjon le a … , mert a végére minden helyére kerül a nem mindennapi szituációban végül.

Az első harminc percben iszonyúan szorítunk a főszereplőkért, hiszen olyan jól működik közöttük az a bizonyos kémia. Viszont ami ezek után következik az csak kínos feszengés a lassan csordogáló percek közben. A története miatt egyszerű filmecske, amely néhol már sziruposság határát súrolja, szinte megmagyarázhatatlan családi feelin'-get sugározva a néző felé.

A film se nem érdekes, se nem vicces, csak egy szimpla dráma. De ettől még párunknak biztos hiányozni fog a "gengszter családapa".

X-Men: Days of Future Past (2014)

A távoli jövőben, az emberek által tervezett robotok szinte minden mutánst kiírtottak. Egy maroknyi túlélő, X Professzor, Rozsi, Kitty Pride, Magneto és még pár X-Men megpróbálja megváltoztatni a múltat, hogy a robotokat támogató kormánydöntés ne jöhessen létre. 

Minden probléma elindítója, a robotok feltalálójának megölésével kezdődött. Ha Bolivar Task él, a jövő nem lehet már olyan rossz.

Rozsomákot, mivel mást nagyon megviselne az időutazás (mondjuk őt is, de legalább regenerálódik), visszaküldik a 70-es évekbe, hogy elkapja Task gyilkosát, Magneto és X Professzor csaját Mystique-t...

Bryan Singer visszatért az X-Men rendezői székébe és csinált egy tisztességes popcorn mozit. Nagyon látványos, még 2D-ben is. A párhuzamos, jövőbeli és múltbeli történések folyamatosan fenntartják a feszültséget, nem nagyon unatkoztam a film alatt. 

Mialatt a múltban Mystique kergetőzik Magnetoval és Rozsiékkal, a jövőben a végső összecsapást vívják. Addig kell Kitty Pride-ot és Rozsi testét életben tartani, amíg csak lehet. 

Izginek izgi, de egy kicsit lehetett volna több, látványosabb ez az eposzi csata. Hiányzik belőle az X faktor:)! Nagyon megnéztem volna, hogy Magneto legalább öt percen át nyírja az ellenséget, nem pedig csak néha ráncolja a szemöldökét és akkor pár fémhulladékból ajtó lesz, hogy védje a bentieket. 

Vagy Vihar ügyködését, kicsit pörgősebben. 

Ami jó és mindenképpen élmény - már amennyire egy ilyen általában negatív dolog lehetséges - a főszereplők halála a jövőben. 

Mivel itt az időutazás és a jövő megváltoztatása a lényeg, így Singer "büntetlenül" játszhat a főhősökkel. Meg is teszi, elég kegyetlenül.

A múltban egyértelműen Magneto viszi a prímet, Fassbender tökéletes a szerepre. Félelmetes az a hideg, logikus gondolkodás, amivel Magneto egyről a kettőre jut. Egy pillanat alatt átlátja a helyzetet, hogy mi a legcélszerűbb és már cselekszik is. 

Ha ehhez egy régi bajtársát kell megölni, seperc' alatt megteszi, hogy a robotok a jövőben ne gyilkolják halomra a szeretett mutánsait. A legjobban kidolgozott karakter.

Rozsi egy soros poénjai tényleg viccesek, legjobb jelenet pedig Quicksilver nevéhez fűződik. De a szuperbörtön liftje miért egy konyhába nyílik, ember??

Jó film, de az első rész még mindig jobban tetszik.

300: Rise of an Empire (2014)

A perzsák már megint itt vannak, vagy még mindig, már én sem tudom. Pedig megnéztem a filmet és homályosan dereng, ez valami mellékszál lehet, párhuzamos az első rész történetével. Mert az első részben azért a nagy kaszabolás mellett van minimális sztori is, míg ebben a részben nagyítóval sem találsz semmit. 

Támadnak a perzsák, élükön Artemisia (Eva Green), nagy didikkel.

Nagyon sok végtagot levágnak, hajókon harcolnak, ezen lovas támadást is sikerül véghezvinni. Igen, lovas támadást! Jó, csak egy ló van, de az tengeren pont egy lóval több, mint kellene.

Tehát görög honnak össze kell fogni és védeni kell a szabadságot (nemzetet?) a gonosz, despota hatalommal szemben. Amerikai olvasatban így megy ez.

Ha viszont már sem mondanivalójában, sem történeti hűségében nem bízhatunk, marad a látvány, amiből azért nem látszik semmi, mert eltakarják a levágott végtagok...és a didik. Hosszú unalmas harcjelenetek, cseppet sem szimpatikus karakterek.

Állítólag 3D-ben, moziban találhatsz benne némi élvezetet, de ennyi pénzért inkább nézz meg mást. Akármit.

Going in Style (1979)

Öreg rókák, nem vén rókák

Hírek Tarantinó házatájáról: Rendező zsenink azt tervezi Eli Rothal, hogy újra forgatják George Burns nagy sikerű Öreg rókák nem vén rókák című vígjátékát. Hát akkor ennek apropóján nekem is elő kellett vennem.

Három hetvenes tata (Geroge Burns, Art Carney, Lee Strasberg) egy napon úgy dönt, hogy elegük van a galambetetésből, inkább kirabolnak egy bankot. Kezdeti bizonytalanság után simán megcsinálják a balhét. Ezután pedig megpróbálják a frissen szerzett ropogósokat elverni. Na, ez lesz a film vezér szála, viszont a Las Vegasban meg duplázott rengeteg pénz elköltése azonban nem is olyan vidám dolog, mint ahogy azt tervezték.

Szépen lassan csordogáló film, amely nem rest elveszni a részletekben, pl. reggeli kávé készítés mozzanatinak helye van a filmtörténet nagy képei között. A főszereplő öregek nagyon értik a csíziót, szinte lubickolnak a szerepükben. És e közben a New Yorki életérzés csak úgy árad a filmből.

Ritkán látni ilyen keserves komédiát

American Hustle (2013)

Kicsit túlbecsült film, baromi jó színészekkel és jó alakításokkal. De semmi extra.  A korhű göncök, frizurák és zenék emelik ki a középszerűségből. Egyedül ezért fogok rá emlékezni pár hét múlva. De majd meglátjuk pár hét múlva.

Rosenfeld (Bale) nem éppen kisstílű csaló, de azért még nem nagypályás. Összejön a nagy Ő-vel, Sydney-vel (Amy Adams) és emelik a tétet. DiMaso (Bradley Cooper) FBI ügynök azonban lebuktatja őket, de börtön helyett alkut ajánl. 

Ha segítenek elkapni neki nagyobb halakat, korrupt politikusokat, később igazi nagy gengsztereket, eltűnhetnek a térképről. 

Később azonban a hazugságspirálból már nem bírnak kiszállni, a tét a börtön helyett az életük lesz.

Szóval túl nagy hype volt a film körül, lövésem nincs, milyen díjakat kapott, de jó párat begyűjtött.

Személy szerint én unalmasnak találtam. 

Nem igazán érdekelt egy karakter sem, semmimegrázó, vagy kiszámíthatatlan nem történt a sztoriban. Minden csak úgy megtörtént, semmi, "húúúúú, b*szki".

Bale átváltozása dagadt, kopaszodó bizniszmenné' csak azért történhetett, mert meggyőzte a rendezőt, hogy ő tud át nagyon dagadt és csúnya is lenni, megy neki, mint A Gépész-ben az anorexia. Ez annak örül, ha sanyargathatja magát, de ez a film szempontjából nem igazán releváns.

138 perc, amit még Amy Adams eszméletlen dekoltázsa sem tud érdekessé tenni.

Walk of Shame (2014)

Magánéleti válsága első napján Meghan (Elizabeth Banks), a híres riporternő a barátnőivel jól bekarmol és egy idegen férfi ágyában ébred. Gőze nincs, hol van, mindenét elhagyta, se pénz, se telefon és időre vissza kell érnie a stúdióba...az óra meg csak ketyeg.

Kezdem a jó tulajdonságokkal. Banks dögös. 

Ennyi. 

A rosszat viszont nehéz lenne felsorolni, annyi van. Ami a legfájóbb ezek közül, az a viccek, komikus helyzetek teljes hiánya. 

Egy vígjátéknak azért hozni kell a kötelező mosolyognivalót, minimum öt percenként. 

Még a nyilvánvalóan magas labdákat sem bírták lecsapni a komédia könnyített pályáján.

Erre a filmre vétek pénzt kiadni.