Daniel Day-Lewis a hőskorban, Oscart érően tolta...
Christy (Lewis) a Brown család sokadik
gyermekeként látja meg napvilágot és még csak nem is ő az utolsó. Részeges apja nem akar
tudomást venni róla, szégyelli, édesanyja babusgatja (szobrot érően), segíti,
hogy ne szenvedjen hiányt semmiben a fogyatékos fiú. Kamaszodó főhősünk egyszer csak megtalálja a módját, hogy hívja fel
magára figyelmet, az egyetlen mozgásképes lábával rajzol, majd ír. Ettől a
perctől kezdve a család rájön, hogy ő a legokosabb közülük. Csodás művész
karriert fut be először képeivel aztán pedig önéletrajzi könyvével. Azt
élet lassan mindenért kárpótolja, csak egy valami hiányzik az életéből. Voltak
olyan idők az álomgyárban, csak úgy futószalagon jöttek a sérült személyiségű emberekről
készült drámák és persze rögtön borítékolható volt díjeső. Aktuális
társadalmi eset, egyszerű mondanivaló, semmi több, de szépen levezényelve.
Lewis-t pedig nem kell bemutatnom a szakavatott olvasónak.
„Sose szabad fullba nyomni a kretént.” (Kirk
Lazarus – Trópusi vihar)
tás
