Red Hill (2010)

Nos, az egyik legjobb film, amit láttam ebben az évben! Talán azért, mert általában véve évek óta sovány a termés (tisztelet a kivételnek), vagy tényleg olyan jó.
Egy kicsit western, egy kicsit thriller, egy kicsit krimi...és egy kicsit ausztrál!

Nem vettem még a fáradtságot, hogy összehasonlítsam egy hasonló típusú filmmel, de szerintem méltó párja lenne bármelyik agyonreklámozott amerikai tesónak. 

Nem is árulok el semmit a történetről, tessék megnézni!

Meglepően az IMDB-n nem kapott sok pontot a rohadt'pari viszont jó százalékot adott! 

Nem hiába, a nézők nem értenek ám hozzá, nem is nekik készülnek a filmek:)!

It's Kind of a Funny Story (2010)

Nyomás alatt

Egy olyan filmet sikerült össze hozni az alkotóknak, amely az Amerikai pite és a Száll a kakukk fészke keveréke.

A film főszereplője egy törékeny lelkű srác, aki nem képes normális (normális=jónő, jóiskola, jóállás) tinik életét élvezni. Ezért különféle kényszerképzetekbe menekül és egyszer csak egy diliház kellős közepén találja magát. 
Itt aztán meg van minden skizofrének, hipochonderek, normálisnak tűnő mentor és persze az álom nő is. 
Ami nézhetővé teszi a filmet az művészi bevágások, ahogy megtalálja saját útját a főszereplő. 
Ja és nem lövöm le a poént azzal, ha elárulom, főhősünk a necces helyzetekben elhányja magát, sok kínos pillanatot szerezve magának, hogy ettől röhögő görcsöt kapjon a néző.

Ajánlom azoknak az emósoknak akik olyan depik, hogy mingyá’ öngyik lesznek. Haverokkal és egy két sörrel talán még egyszer megnézném.

Morning Glory (2010)

Ébredj velünk!

Szerintem mindenki tudja, miről szólnak reggeli műsorok, letűnt sztárokról, röhejes kuruzslókról meg olyan ételekről, amit az ember fia sosem készítene el, is pirkadatkor minden szennyet a képernyőre lehet rakni, a korán kellő álmos embernek úgy is mindegy mit néz.

Valahogy a romantikus vígjátékkal is hasonló a helyzet, elég sok közhelyt elbír ez a műfaj. Pedig a főszereplő karakterek jól meg vannak írva és a mellékszereplők egy része is (Goldblum, Keaton), csuklóból hozzá a kötelezőt, hogy valamire azért emlékezzünk a film végén. Sajnos Rachel McAdams (Becky Fuller) nem elég jó nő, hogy fent tartsa végig a figyelmünket, sőt helyenként idegesítő is, tudják az karrierista maca, akit még sajnálni is kell, mert meghalni sincs ideje. Harrison Ford (Mike Pomeroy) pedig egyáltalán nem tudja hozni az öregedő, cinikus agglegényt, mint Jack Nicholson. Kapunk egy olyan deja vu érzést a film második felében, mint ha ezt már valahol láttuk volna. A gonoszról kiderül, hogy szíve van, a hősnőre rátalál az igaz szerelem, akaraterővel győzni lehet. Bla-bla-bla.

Csak elvakult Ford rajongóknak vagy reggeli műsorokon enyelgő szerelmespároknak ajánlom.

Merantau (2009)

Egy harcművész film csemege, keleti verekedős filmek rajongóinak kötelező darab! Méltó párja az Ong Bak első részének, viszont szerintem nem jobb annál. Az Ong Bak a maga idejében nagyobbat ütött, de szó szerint, a faék egyszerűségű történet mellé olyan akciójeleneteket kaptál, hogy nem győzted kapkodni a fejed, sokkolóak voltak Tony Jaa egyszerű és mégis halálos mozdulatai!

A Merantau egy az egyben átvette a sztorit (szegény, de kurvára képzett bunyós legény bemegy a nagyvárosba, hirtelen bajba keveredik és elintézi az egész maffiát a film végére), de az akció jelenetek pörgősebbre lettek véve, az Ong Bak óta csak eltelt hat év, le kell kötni a nézőt, ha a sztori lapos és klisékkel teli!

A harcművész filmek élvonalába tartozik, de személy szerint jobban várom a rendező és a főszereplő következő filmjét, a címe The Raid! A bemutató alapján pályázhatna az évtized akciófilmje díjra...

The Thing (1982)

Japán filmmel akartam folytatni, noha fő profilomba nem kizárólag azok tartoznak (és nem is mindig a régebbi filmek, csak mostanában ezeket néztem)

Hunnye', de ütős még mindig ez a mozi, a horror műfaj egyik legjobb darabja! John Carpenter azóta sem rendezett ilyen jó filmet, bár azért a Menekülés New Yorkból és a Nagy zűr kis Kínában nem volt rossz, sőt.  Kurt Russel és Carpenter jó dolgokat hozott össze a 80-as évek első felében, na!

Ja, volt még Carpenternek az ' Elpusztíthatatlanok ', az még egy viccces film, megnézni csak akkor, ha unatkozol, vagy besöröztél és röhögni akarsz egyet a haverokkal.

Vissza a Dologhoz...a sztori lerágott csontnak tűnik, kutató bázis, embertelen környék, pár tudós és egy földönkívüli. A végét is lehet sejtni, de a film így is működik, a számítógépes grafika nélküli szörnyes-rémisztgetős részek is frankók, néhány jelenetnél még mindig magamra húztam a takarót, de hirtelen:)! Kurt Russel is egész jó a filmben (Nick Nolte és Jeff Bridges helyett ugrott be), azért a nyomorult cowboy kalapért a fején bármelyik sztájliszt' ölne!

Külön parás a kutya az elején, össze-vissza mászkál a dög és nézelődik...brrrr, hogy lőtték volna le az elején!

Ha még nem láttad volna, nézd meg, úgyis aktuális, most jön ki a feldolgozása (így legalább tudod mihez viszonyítani az újat, ami állítólag sz*r:))

ignem

The Yakuza (1974)

“American saw cuts on a push stroke, Japanese saw cuts on a pull stroke. When an American cracks up, he opens up the window and shoots up a bunch of strangers. When a Japanese cracks up, he closes the window and kills himself. Everything is in reverse.”

Na, ezzel az idézettel el is mondtam mindent, amit el lehet a filmről! Ez nem azt jelenti, hogy “csak ennyi”, inkább, hogy Dusty tökéletesen megfogja a lényeget (és utána egy kardot a gyomrával, de ne szaladjunk előre:))!
A történet egy amerikairól szól, aki a háború után, sok+még több év múlva visszatér Japánba, hogy egy barátja lányát kiszabadítsa a Jakuza karmaiból! Segítségére van Tanaka Ken (Takakura Ken), aki Kilmer (Robert Mitchum, az amerikai) lekötelezettje még a háborús időkből és mit ad isten, éppen Jakuza volt ő is...
Ha ez a film más korban játszódna, vagyis mostanában, akkor a sztori alapján egy dirr-durr és csitt-csatt akciófilm lenne, a főszereplő Jason Statham és Jet Lee...nem gond, hogy az utóbbi kínai, ez mindegy is!

Így viszont lényegesen lassabb, talán kevésbé látványos, de nem kevésbé izgalmas! A drámai részeket, szinte egyedül elviszi a  hátán Takakura Ken, nemhiába becézik úgy, mint a "keleti Eastwood"! Sydney Pollack rendezte a filmet, a kritikusok és a nézők egy része szerint azóta is ez film mutatja meg leginkább az amerikai (nyugati) és japán kultúra közötti különbséget (persze az amerikai filmek között)! Ez nem a jó és a rossz harca, a sztori inkább szól a becsületről és a hűségről, semmint magasztos célokról.

A "drámai részek" kifejezés ne ijesszen meg senkit,  észre sem veszed, hogy 20 perce nem volt penge váltás. Ha már itt tartunk, a végső harc, ami közel sem a film tetőpontja, legalább is nem az egyetlen, rendkívül realisztikus, pontosan ilyennek képzelem a való életben a kard párbajokat. Mellesleg ebből a harcból Tarantino komplett jelenetet nyúlt le a Kill Billhez!

A jakuzák elleni harc azonban csak egy töltelék, noha fontos részét alkotja a cselekménynek, csak ahhoz kell, hogy összehozza újra a két főszereplőt és pontot tegyenek a köztük lévő félbe maradt, vagy még fel nem tett kérdésekre. A végén Kilmer megtanulja, mindig is csak egy kisujjnyira volt a megbocsátástól, noha nem is tudta, hogy neki kell bocsánatot kérnie!

Ezt a filmet nem szabad kihagyni.