Kifejtve: ugyan a Kapi sosem volt a kedvenc Marvel-hősöm (csillagoksávok, szuperszérum, haggyámár), és az első film sem muzsikált úgy, ahogy azt az előzetesek sugallták (Indiana Jones-fíling, szépia, náciverés, híj, de jó lesz, ja nem lett), a Tél Katonája beütött, mint egy vibrániummal acélötvözött adamantium frizbipajzs.
Kevin Feige, aki azóta bábáskodik a Marvel-mozik felett, mióta a Vasember először lecsapta a Jeff Bridgest, valami guruféle lehet, amolyan Doctor Strange: mert könyörgöm, kik azok a Russo testvérek? És miért bízza rájuk a Feige az új Amerika kapitány-filmet, ha eddig nem csináltak kábé Happy Endings-epizódokon kívül semmit?Hát ezért. Mert ezek a kölkök meglátták, merre érdemes hajlítgatni a lassan befáradó szuperhős-zsánert - a csontig patrióta Kapi például most a Keselyű három napjában találja magát, mindenütt politikai cselszövés meg ármány, a hőskultusz idejétmúlt maszlag, ezt pedig ugye egy erős jobb-horoggal nehezen lehet megoldani. Nem véletlen persze, hogy a Keselyűt emlegetem: Robert Redford azon túl, hogy kapcsolódási pont, egy szemrántással komolyba rakja az alapvetően spandex-mókát. És van megint náciverés (a Hellboy óta nem volt ennyire lúdbőrős ez egyébként), kőkemény autósüldözések, önirónia, tökös Chris Evans, Scarlett Johannson pedig ott domborul, hogy férfi legyen a talpán, aki nem hisz neki. Ráadásul akad egy baromi vicces sírkő is a végén. Kell több? Nem kell.
Jómagam imádom, ha egy film nem akar tőlem semmit, csak kikapcsol, szórakoztat, és tömi belém a popkornt. A Tél Katonája pont ilyen. A stáblistát pedig tessék kivárni.
