Egy valamire való mozi örültnek (szerény
személyem) barátságot kell kötnie Fredóval (Fellini).
Guido (Marcello Mastroianni) szinte megszólalásig
hasonlít élire vasalt öltönyös amerikai kortársaihoz (Gable, Stewart, Peck
karakteri) talán egy kicsit emberibb. Főhősünk
a rendezői válságát egy isten háta mögötti szanatóriumban pihenné ki, de
rémálmai, kollégái, szertetői gyötrik őt. Mastroianni lassú, mély hangján az
élet bölcseleteiről narálása, akár egy agykontrollnak is felér. Fellini a kor
minden szépségét lencse végre kapja, karakterei olyanok, mint ha egy régi
divatlapból léptek volna elő. Talán nem merül el az abszurditásban annyira,
mint más filmjeibe, de így terhes nehezen emészthető víziók tesz elénk. A főbb
női szereplők (Carla, Claudia, Luisa) életérzései finoman tükrözi az régimódi
társadalmi elvárásokat (a feleség holtig szeret, a szerető buta). A születendő
film körül lebzselők tényleg idegesítők, a színészek irritálok, talán ezért is
maradnak ezek a jelenetek a valóság talaján. A vészjósló vissza tekintések
Guido gyermekkorában, annyira olasz, hogy szívemnek már szinte fájt. A gyönyörű
finálé pedig magáért beszél.
Valamire való filmrajongónak mindenképpen érdemes…
