Az egykori Monty Python tag filmjeiben már megszokott a groteszk világ részletekbe nyúló bemutatása és az élet értelmének keresése. Évről-évre rendezőnk kiváló színészeket nyer meg filmjeihez és jelen esetben is ezen a múlt, hogy a film nem laposodott unalomba.
Qohen Leth (Waltz) egy zárkózott számítógépes guru aki cégétől azt a feladatot kapja, hogy fejtse meg az élet értelmét egy bonyolult program segítségével. A magányos hősünk egy elhagyatott templomba éli rögeszmés életét, amikor betoppan hozzá a szerelem a kacér Bainsley (Melanie Thierry) személyében. Persze a vezetőség ott liheg Qohen nyomába és paranoiás víziók kezdik gyötörni. No meg a nagy kérdés megfejtése is ott lobog a feje fölött, mint Damoklész kardja.
Terry Gilliam filmjeiről mindig is nehéz volt eldönteni, hogy a főszerepet kapó illúziót hogyan is lehetne értelmezni (Freud, Kafka és kortársai mind hatással voltak a rendezőre). Jelent esetben is ez a helyzet, a korábbi műveiből itt-ott néhány jelenet visszaköszön és most sem rest kimozdul a realitás talajáról. Christoph Waltz pedig megteszi nekünk azt a szívességet, hogy játékával még egy nagyot varázsol a történeten.
Megoldás nincs, a valóság elhomályosul és mi pedig elveszünk egy víziókkal teli jövőben.
