The World's End (2013)

Öt régi barát nagy nehezen összeröffen egy éjszaka erejéig, hogy befejezzék a nagy alkohol túrát (amit a gimi végén nem tudtak teljesíteni).

Gary King (Simon Pegg) a fővezér, valamint az egyetlen, aki még "leragadt" annál az éjszakánál, a többiek tisztes kispolgárok lettek, a hátuk közepére sem kívánják az éjszakai kocsmázást. 

Törvényszerűen össze is vesznek, a régi sérelmek orvoslásának nyoma sincs kezdetben. Az éjszaka közepén azonban észreveszik, a város, ahol felnőttek, a szó szoros értelmében megváltozott.

A Sahun of the Dead és a Hot Fuzz írójának és főszereplőjének (Pegg) újabb agymenése. Az eddigi leggyengébb agymenése. Nem rossz, ne tessék félre érteni, de az előzőekhez képest gyengébb, ráadásul sok az önismétlés is (végső menedékhely és egyben cél is a kocsma, most nem zombik elől menekülnek, hanem "mások" elől, stb). 

A balhé közbeni "baráti civódások" és gyerekkori sérelmek sem érdekelnek annyira, hogy azt mondjam, ezt a filmet feltétlenül meg kell nézni. 

Vannak jó poénok, de ettől még középszerű maradt. Ha az előző kettő mozi tetszett, nézd meg ezt is, így lesz kerek Pegg eddigi munkája.

Escape Plan (2013)

Ray (Stallone) nagykoponya' szabadulóművész, neki a börtön mindig csak egy egyszerű közjáték. Persze előbb-utóbb ő is börtönére akad, a CIA ugyanis vele teszteli le a leghiperszupertitkosabb' objektumát. Ez már nem sétagalopp, a szokásos tervek csődöt mondanak. Ray egyedül nem tud megpattanni, az osztrák tölgyre (Schwarzenegger) támaszkodva megoldania a nagy szökést. 

A szuperbörtön szupergonosz igazgatója, Hobbes (Jim Caviezel) pedig mindenáron meg akarja akadályozni a szökést. Ilyenek ezek a szadista börtönigazgatók.

Divatja van a modern filmek old-school köntösbe bujtatásának, szóval ez a mozi is illik a trendhullámba. 

Stallone magabiztosan mászik kifelé a cellából, mint ahogy tette azt már számtalan jobb-rosszabb börtönös filmjében (pl Tango & Cash, Lock Up, alias A bosszú börtönében, de szökött a Dredd-ben is, ha jól emlékszem...ja és persze a Pusztító).

Swarci meg Swarci, a terminátor keménységű akcentusával és színészi játékával is egyszerűen jó nézni. Az egy mondatos poénok itt is ütnek. 

Rutinosan hozzák a keménylegényeket, amint már megszoktunk tőlük. Nincs is ezzel semmi baj. 

Ami nem tetszik, az Caviezel igazgatója, egyszerűen annyira egysíkú és szinte képregényszerű gonosz, hogy még ebbe az egyszerű történetbe sem illik bele (pl. lepkegyűjtás két szadizás között? WTF?). 

És miért van benne 50 Cent? Azt hitték, csak ezért beülnek azok is, akik már nem ismerik első kézből a két senior akciósztárt? Hogy egy barmi felesleges karakter, az hagyján, de még a minimálisan elvárható színészi teljesítményt sem hozza ez a szerencsétlen.

Ja és Sly és Swarci tényleg szinte szuperkoponyákat (tervezős, mérnökös stratégák) alakítanak, szóval ez szerintem különösen vicces.

Tisztes öregfiús akciózás, ha bejön a műfaj, nem fogsz csalódni.

A tizedes meg a többiek (1965)

Még szerencse, hogy vannak olyan filmjeink, amikre világviszonylatban is büszkék lehetünk.

Molnár Ferenc (Sinkovits Imre) tizedes az az igazi pimasz, csirkefogó típus, aki piti üzletei folytán mindent túlél. Pedig jócskán II. világháború vége felé járunk, amikor már az ember nem tudja ki barát és ellenség.  Nyilasok, németek és szovjetek közt lavírozni a zászlóalj zsoldjával nem hálás feladat. Pont kapóra jön főhősünknek egy üres kastély egy komornával (Major Tamás) és az itt bujkáló Gálfy (Darvas Iván) zászlóssal. Ide aztán jól berendezkedik a díszes társaság, és megpróbálják a maguk módján kihúzni a maradék időt, amíg átírják hazánk történelmét. A film mindenben felülmúlja tengerentúli társasít. Az ember lelkébe belemászik a nemzetünk színészének hangja. Major Tamás, mint házsártos lakáj, olyan mimikával hozza az „angol” sznobságot, hogy az már csuda. Képi világágon a kor hátrányai egyáltalán nem látszanak, telis-tele van élettel minden kocka. Több év után is mélyen a nyelvünkbe ivódtak a forgatókönyv szellemes mondatai.

Minden magyar hazafinak látnia kell, sőt többször is.

A Perfect Getaway (2009)

Pokoli Édenkert

Mi lehet annál jobb, mint Hawain lenyűgözően szép erdeibe gyilkolászni egymást.

Cliff (Steve Zahn) és Cydney (Milla Jovovich) nászútjukat töltik egy mesés szigeten és kalandtúrára adjak fejüket. Miközben az erdőket járják kiderül, hogy van egy gyilkos-pár a szigeten és turistákat ölnek. Innentől kezdve az összes párocska, aki az útjukba akad, kezd gyanús lenni. Pedig a Gina és Nick (Timothy Olyphant) első ránézésre nem tűnnek pszichopatának, de ahogy egyre jobban megismerkedik a két kompánia, úgy válnak gyanússá.

Csodaszép táj, izgalmas történet, fordulatos befejezés. Csak valahogy a hangulatot nem sikerült elkapniuk az alkotóknak. Nem elég thrilleres, sötét és ijesztő, inkább egy tévés-úti-filmre hajaz. Egy komolyabb rendező (Nolan, Fischner) nem hagyta volna ki a lehetőséget a néző lelkivilágának kellő felfokozására.

Milla miatt kötelező! Akinek meg nem inge az …

Warm Bodies (2013)

Meg kell hagyni, meglepett a film. A sztoriról, azon kívül, hogy zombis film, inkább nem mondok semmit. Szórakoztató és érdekes, szembesülünk vele, hogy a zombi-lét nem csak kripta hideg lehet. Beteg az, aki ilyeneket kitalál.
Ja és nem horror, ijedősek is nézhetik. Látszik rajta, hogy kis költségvetésű film, de ez az előnyére válik, szóval egy megtekintésre ajánlott.

Drinking Buddies (2013)

Kate (Olivia Wilde) és Luke (Jake Johnson) egy sörfőzdében dolgoznak. A vak is látja, hogy vibrál köztük a levegő, de mindkettőt várja otthon a párja. Szenvednek kicsit, de csak nem mondják ki, hogy egymás tökéletes párjai lennének. Flörtölnek és közben sört isznak.

Nagy kaland a film. Középszerű története egy munkahelyi szerelem kibontakozásának, ami csak a munkahelyen működik. Unalmas.

Javaslom, ha bejön Olivia Wilde, vagy el akarsz aludni valami háttérzajra.

Blue Valentine (2010)

Derek Cianfrance rendező már azzal megdobogtatta szívünket, hogy a „tragika” Williamst és „cool” Goslingot összehozta egy vászonra.

Nyomasztó családi jelenetekkel kezdődik a film, unalmas álmos reggelre ébred Cindy (W) és Dean (G). Már ezeken, képkockákon érződik, hogy a film nem egy tini-románc film lesz. Aranyos kis időutazásokkal megismerjük a főszereplőink előtörténeteit. A film első felében még szurkolunk a szerelmeseknek, de aztán rájövünk, hogy nem is olyan egyszerű, mint amilyenek látszik a helyzet.

 „... s ha múlik, akkor fájnia kell!”

Ebben a keserű család-drámába gyönyörűen bontakoznak ki férfi-női kapcsolatok nyűgei. A kiváló női főszereplőnk rideg játéka és Gosling természetes-egyszerűsége lenyűgöz bennünket. Rendezőnk pedig nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy megalkuszik, inkább választja a „gyomron-rúgást”.

Ez egy tipikusan olyan mozi, amelyen könnyesre sírhatod a párnádat.