Berlin Calling (2008)


Icka (Dj Ickarus, alias Paul Kalkbrenner) elismert Dj, aki világ körüli fesztivál fellépési között új lemezén dolgozik. 
A megjelenés közel, a bulik óriásiak, csakúgy, mint a bevett gyógyszer és egyéb drog adagok. 
Egy félresikerült trip után Icka elvonóra megy, de úgy tűnik, minden csak egyre rosszabb lesz. 
Az asszony lelép egy csoki csajjal, a lemez kiadást törlik, mert nem tetszik a producernek az anyag. 
Annyira mélyen van, hogy innen már csak felfelé visz az út.
Nem igazán tudom hová rakni a filmet. Egyértelműen "kultfilmnek" szánták, és nem csak annak a rétegnek, aki ezt a "cölöpdöngölő elektrometált" hallgatja. Nem görcsöl rá a rendező, hogy nagyon meg akarja mondani, mi a jó és mi a rossz, hogy kellene lennie, stb. Nem veszi magát túl komolyan a film, ez mindenképpen pozitívum. 
Ugyanakkor ez szerintem a hátránya is. Nem mond semmit és ettől a film kényelmesen középszerű és langyos marad, amit még a fíling' és a zene sem tud elrejteni.
Úgy mondanám pedig, hogy akár kétszer is nézhető, de nem megy. Egyszer talán, mélázós hangulatban.

Jane Eyre (2011)

Nincs olyan ember, aki a romantikus világirodalom többször megfilmesített Jane Eyre-rének történetéről ne hallott volna.
A 21. század elején megint eljött az ideje Brontte 1847-es művét valakit megint alaposan leporolja. A csendes hősnőnk (Mia Wasikowska) történetébe most a közepén csöppenünk bele, miután hirtelen elhagyja Tronfield kastélyát. Visszaemlékezések magját természetesen a főszereplő és Rochester (Michael Fassbender) között szövődő szerelmi csatározás adja. Több szót nem is pazarolták a történetről, hisz kötelező olvasmány minden valamire való gimnáziumban. Eme mű sikeréneke kulcsa, egyöntetűen Wasikowska érzékeny játéka, csodálatos ahogy a szürke kisveréb kidomborodik a vászonról. Színésznőnk bőréhez jól illő halvány pasztell köntösbe csomagolta újszerű filmjét a japán-amerikai Cary Fukunaga rendező. A másik kulcs Fassbender, akinek már megint jól áll a züllött macsó szerep, talán egy kicsit túl jóképű a Tronfield urához. 
Nincs csillogó erénye, de nem is tudok rosszat mondani róla. (Elismerő csettintés!-szerk.)

This Is The End (2013)


A 127 órás James Franco (James Franco) házavató partit tart, amire Seth Rogen és egy csomó 'elvileg ismernem kellene, mert úgy viselkednek' színész és énekes is hivatalos. A buli közepén eljön a Világvége, de szó szerint. Tűzeső, szörnyek/démonok, földrengés, stb. A szűkebb haveri kör a házban ragad, megpróbálják túlélni az Apokalipszist. Mert az túl lehet...


Ha a filmben Seth Rogen és Rihanna is szerepel, akkor az figyelmeztető jel lehet. Vagyis ekkora fost még nem láttál, gondolnád. És részben igazad is van. Kakis/fingós/baszós/beszívós/böfögős/szexista "viccek" tömkelege, amit megpróbálnak spontánnak és lazának is feltüntetni. Mert ők ilyen ám igazából. 
Összességében viszont, ha nem is korszakalkotó az ötlet, az eredetiség halvány lenyomata azért látszik a filmen, de ehhez nagyon kellett erőlködniük.
Kevin Smith és munkássága jutott eszembe (talán a téma miatt is, lásd Dogma) az állandóan együtt szereplő, vagy feltűnő Ben Affleck, Matt Damon, Chris Rock, stb, emitt meg Seth Rogen, Jonah Hill, Michael Cera, James Franco és más arcok miatt + ehhez jön még hozzá egyfajta "nem szokványos, újhullámos miliő". 
Egy biztos, Emma Watsont akkor sem fektetném meg, ha eljönne a világvége (mellesleg egy ripacs) és Seth Rogen látens meleg, más magyarázat nincs a sok "nagyon vicces" fallikus szimbólumra.
Csak akkor nézd meg, ha a valamelyik színész a kedvenced és nagyon-nagyon pihent vagy.

Hereafter (2010)

Clint Eastwoodot avasuk szenté, vagy legyen elnök vagy ilyesmi, mert összehozta az utóbbi évtized legjobb hangulatú filmjét.

Három ember keserédes története bontakozik ki a több mint két órás játékidő alatt. Egyik a híres francia tévés, aki nem éppen álomnyaralását tölti szeretőjével, amikor lecsap a cunami. Mary Lelay (Cécile De France) miután halál közeli élményre tesz szert, nem bír vissza térni a régi kerékvágásba. Munkáját otthagyva elkezdi kutatni, hogy mi van „azután” és könyvírásba kezd.
A másik az elfuserált életű George (Matt Damon), aki médiumként induló derékba tört pályafutása után egy kis nyugalomra vágyik. Sajnos pechjére a bátya kuncsaftjai állandóan megtalálják, ezért inkább kedvenc írója, Dickens hazájába menekül.
A harmadik életút Marcusé, aki fiatalon ikertestvére nélkül marad, ezzel nemcsak bátyját, hanem támaszát és egy normális élet lehetőségét is elveszíti. Nem csoda hogy a serdülő fiú minden elkövet, hogy még egyszer beszéljen Jason-nal.

Lehelet finoman rángatja szálakat rendezőnk, meghagyva a nézőnek, hogy megrágja a dolgokat mielőtt továbblépne. Hihetetlen alázattal nyúlt a témához és nem engedi, hogy átlendüljön a másik oldalra. A realista ábrázolásmód nagyon jól illik a színeszek játékához, így megmarad a történet misztikussága.
Még egyszer meg akarod majd nézni, hogy jobban megértsd mit is látsz.
Hereafter (2010) on IMDb

The Watch (2012)

Rohadtul fáradt lehettem, hogy elindítottam ezt a filmet és a felénél, a kakis, g*cis, taknyos vicceknél nem kapcsoltam ki. Sőőőt, még el is nevetgéltem rajta, annak ellenére, hogy Vince Vaughn is játszik benne. A szokásos amerikai tahót, ami nagyon megy neki, csak magát kell adnia. 
Ben Stiller is pont ugyanolyan, mint az előző öt filmjében, de a meglepő sztori és az egyik szereplő magyar hangja, Kovac Lehel miatt végigültem. 
Magam is meglepődtem.

42 (2013)

Végsősoron már csak néger golfozóról nem készült film.

Filmünk visszavisz bennünket azon időszakban, amikor még kétfajta baseball liga létezett: fekete és fehér. Ekkor húzott Brooklyn Dodgers vezetője (Harrison Ford) egy merészet és felhozta fajgyűlölő fehérek közé a kiváló fekete játékost, Jackie Robinsont. Ezzel Amerika nyakára szabadította a sportág történetének legnagyobb drámáját, ami persze azóta tipikusan „Happyend” lett. A fiatal színes játékos csúszva-mászva, összeszorított fogakkal viselte az őt érő megrázkódtatásokat és ez alatt alázattal gyűjtögette csapata számára a pontokat.

Hegeland sokszor bizonyította, hogy rendkívüli író (Mystic River, L.A. Confidential), sőt a kamera mögül is kiköhögött már egy Playback-et. Most se vágta lehetetlenbe a fejszéjét, nagyon jól tudta, hogy a tengerentúlon zabálni fogják a történetet, hiszen van benne dráma, sport és fajgyűlölet. Szépen levezényelte többnyire másodvonalbeli színészekkel, így teret hagyva Fordnak, aki meghálálta műsoridőt.
Talán nem annyira közhelyes, min a hasonló Hollywood sport történetek, de számomra nézhető kategória.  Nem tehetek róla szeretem a sportfilmeket. De azért egyszer valaki felhomályosíthatna mi is az a „bézbolpofozás”.

A 42-es (2013) on IMDb

Riddick (2013)


Riddick (Vin Diesel) ismét egy kietlen bolygón dekkol, ismét jönnek érte a fejvadászok, ismét elkezd sötétedni és ismét jönnek a szörnyek. 
Nincs új a Nap alatt, de ezek szerint a Hold alatt sem. 
Visszatértek az alapokhoz, csak a kraft maradt ki a filmből. Pedig az elején tetszik az a pár perc túlélő show, de a fejvadászok érkezésétől felvetette...nem, átvette az első rész forgatókönyvét. Egy kicsit azért megerőltethették volna magukat. 
Nézhető, de sokkal-sokkal többet vártam az egyik legjobb antihős karaktertől az univerzumban.