Nick Dunne és Amy Dunne (Affleck és Pike) látszólag a világ legboldogabb párja. Amikor viszont a külső körülmények kezdenek hatással lenni rájuk (munkanélküliség, szülők halála, sikertelenség, stb), látszatvilág egy pillanat alatt összeomlik.
Az első pár hónapban, esetleg évben még minden oké, de a problémák megoldásához később már nem elég pár jó helyen eldurrantott poén, vagy egy kis lepedőakrobatika feszültséglevezetésnek. Bajban ismerszik meg a "barát", ezek viszont élve felfalják egymást.
Úgy olvastam, a könyvben az író remekül megtalálja az egyensúlyt a két főszereplő között, nem, vagy csak nehezen tudod eldönteni, végül is kinek van igaza. Vagy egyátalán, kivel tudsz szimpatizálni.
A filmben viszont nagyon könnyen megy, Nick Dunne a szenvedő fél, hozzá képest Amy egy pszichopata picsa, akinek soha, semmi nem jó. Erre épült a sztori és ha valamit, ezt azért rendesebben ki kellett volna dolgozni.
Konklúzió nem sok, pár közhely, hogy a bűnös nem mindig nyeri el büntetését, szemét a média, stb.
Cserébe Rosamund Pike eddigi élete alakítását nyújtotta. Őszintén szólva nem kedvelem a nőt, de ezt a szerepet igencsak rászabták a sápkórós bőrére.
Ha már a "nem tetszik" résznél tartok, akkor szerintem baromi hosszú a film. Két és fél óra. Ezen moziban - mivel nem egy látványorgia - minden izgalma ellenére (tényleg van benne azért) lehet, bealudtam volna. Fincher nem tudta lekötni a figyelmem ennyi időre, ez sajnálatos.
Szóval azért lehet rajta izgulni, vannak benne érdekes karakterek (az érdekes szó Emily Ratajkowski esetében nem igazán helytálló) és meglepő fordulatok, szóval egy nézésre mindenképpen megéri. Otthon, a fotelből, ha szereted a családi drámát.
