Egyszer mindenki megöregszik, még a nagy Sherlock Holmes is. Eredetileg
mondjuk erőszakos halált halt volna a Reichenbach vízesésnél a nagy
Moriarty professzorral együtt. Mivel közfelháborodásban törti ki a fél
világ (a másik fele ekkor még olvasni sem tudod, azért nem
közfelháborodott), Doyle visszahozta, majd nyugdíjas koráig egyengette a
nagy nyomozó életét. Amit most szépen végig is nézhetünk.Holmes (Ian McKellen) már bőven a kilencvenedik évtizedét tapossa, egy egyedülálló nő (Laura Linney) és fia, Roger (Milo Parker) viseli gondját. Watson, Mrs. Hudson már nem élnek, az idejét a méhészkedés és az írás tölti ki. Roger hatására ugyanis meg akarja írni az utolsó esetét, ahogy az valójába történt, nem úgy, ahogy azt a jó öreg Watson látta.
Egy megoldott ügyről van szó, így a legnagyobb ellenfél a történetben ő maga, mivel alig emlékszik már a harminc évvel ezelőtt történtekre. Szinte csak annyit tud, ezután akasztotta szögre a pipáját és a sapkáját, hogy ezután csak a méheknek éljen.
Szeretek mindent, ami Holmes. Csak rossz látni illetve elképzelni, hogy megvénült, ettől keserű a szám íze.
A rendező szándéka, hogy reálisan bemutassa, milyen volt a "valódi" nyomozó, a színes történetektől eltekintve. Ez teljesült is, minden felesleges közhelytől mentesen. Nem nevettette ki a könyvbeli Holmes-t és jelentette ki, hogy az teljes hazugság volt, de nem nem is volt gond neki lekapni róla a keresztvizet, ha az kellett ahhoz, hogy a nyomozó emberibbnek tűnjön.
A színészek óriásiak, Parker sem idegesítő gyerek és ha nem is fordulatos a történet, a kellemes angol vidéki légkör és McKellen bőven elég, hogy lekösse a figyelmet.
De hogy nem nézem meg még egyszer, az biztos. Nekem Holmes ott hegedüljön a Baker street 221B-ben, Maigret felügyelő koptassa a flasztert Párizs utcáin, betérve egy lokálba, hogy felhörpintsen egy pohár calvadost, Bécsben meg Rex felügyelő lopkodja tovább Stockinger sonkás szendvicseit. Így kerek a világ.
