Hello, Dolly! (1969)

Karácsonyi bejgli evés közben és két Reszkessetek betörők rész között jól esik egy kis táncos bohóckodás amolyan 70-es évek módra.

Dolly (Barbara Streisand) egy amolyan szélhámos nőszemély, aki bájosságával behálózza az embereket, aki kérdés nélkül követik és kedvére cselekszenek. Horace Vandergelder (Walter Matthau) is egy ilyen ügyfél, aki éppen házasodni készül és mellé még jómódú is. Az igen csak ravasz némber minden követ meg mozgat végül, hogy úgy tűnjön a sors őt szánta nőül a gazdag agglegénynek. Közben sok dalolászás és remekbe szabott táncbetétek követik egymást, ahogy ennek akkoriban lenni kellet.

Mindenki kedvenc Barbarája lubickol a szerepében, annak ellenére, hogy csak félve mondott igent a forgatókönyvre. Viszont a jó öreg Waltról ugyan ez nem mondható el, de azért könnyeztető volt, ahogy énekelni és táncolni próbált a vásznon. Mindenki legnagyobb megnyugtatására a pályája innentől kezdve másfelé indult és így lett minden idők legjobb zsémbes éltes mackója.

Talán az utolsó nagy zenés-film rendezője pedig tökéletesre koreografált minden egyes lépést, hisz ő vele kezdődött minden, ami egyszerre táncos és zenés.

Igazi nagy klasszikus, ott van a helye minden musicalrajongó polcán. Rendhagyó páros, egy örök sláger, csodálatos kosztümök és díszletek, ez maradt az utókor számára.

The Salvation (2014)

Soká éljen a western, mégpedig olyan minőségben, ahogy mostanában kapjuk a mozikban. Lehet, egyoldalúan választok kategórián belül is, de amiket láttam, egytől-egyig minőségi filmek (bizonyíték itt, itt).

Hogy azt hittem, Mads Mikkelsen mindent el tud játszani, de azért egy vadnyugati bosszúálló szerepe enyhén karakteridegen? Nem jól hittem. 

Azt viszont tudom, hogy baromi jó színész, ahogy Eva Green és Jeffrey Dean Morgan is, a forgatókönyvet Anders Thomas Jensen (is) írta, tehát azt hiszem, nem kell több egy 90 perces kikapcsolódáshoz.

Jon (Mikkelsen) már évek óta kint él az ígéret földjén. Van háza, földje, miegymás, így már át tudja hozni a feleségét és a gyerkőcét is Európából. 

A postakocsin azonban két férfi megzavarja a családi idillt, aminek tragikus következményei lesznek, minden résztvevőre nézve. 

Jon kivégzi a banditákat, ám ezzel magára haragítja a főbanditát, Delarue-t (Morgan). 

A város ugyan tudja, mit tettek Jon családjával, de félelemből Delarue mellé állnak, legalábbis senki nem segít Jon-nak.

A történet ugyan elég szokványos, de feldobja a dán minimalista stílus. Ezek olyan emberközeli és valóságos vadnyugatot teremtettek, hogy az amcsik Koppenhágába fognak járni a receptért. Van itt első hallásra már unalmasnak tűnő postakocsi, gőzmozdony, kisvárosi sheriff, gonosz banda és vezére és maga a bosszú motívum, ám ezt olyan szépen és egyszerűen tálalják a nézőnek, minden túlzás nélkül, hogy az valami elképesztő.

Ja és Eva Green végre nem vetkőzik le...sose gondoltam volna, hogy ezt egyszer pozitívumként fogom felhozni.

Alapfilm, ha western hangulatod van, de a nem rajongóknak is tetszeni fog.

The Guest (2014)

A Peterson családhoz egy hívatlan vendég állít be. A háborúban elhunyt fiú legjobb barátja, aki megígérte bajtárásának, hogy ránéz a családra, minden rendben van-e. Mindenkinek elmondja, a fiú mennyire szerette őket, puszi, brühühü, sírás, miegymás.

A család életébe szépen lassan beépülő vendég, David ott segít, ahol tud. 

A kamasz srácról leszedi a zaklatókat, a kiscsajról meg a zűrös barátját. 

Besegít apa karrierjének felívelésébe is, szóval tevékenyen telnek a napok. 

Ezzel párhuzamosan viszont egyre több dolguk van a környéken a mentőknek és a rendőröknek.

Nemigen van olyan mozzanat a filmben, amint ne láttunk volna máshol, vagy tízszer. Szimpatikus idegen a család életében, akiről kiderül, hogy nem az, aki és rohadt nagy para lesz belőle. Igazi pszichothriller alapanyag, sokszor feldolgozva.

Ami miatt tetszik, az a hamisítatlan 80-as évek hangulat, ami már a főcímnél az arcunkba csap. Lilás-kékes ormótlan betűs cím, gagyi zenével... óriási. 

Aztán a szokásos elkezdi terrorizálni a ház lakóit forgatókönyv pszichó helyett elkezdődik a kemény gyilok, ami újra egy szép felütés, nagyon nem erre számít az átlag néző. 

Az már mellékes, hogy a Bradley Cooper kisöccsének kinéző Dan Stevens kissé logikátlanul cselekszik, miközben ő lesz a kisvárosi Jason Bourne, de hát ezt a filmet nem a tökéletes vonalvezetésért szeretjük. 

A hangulatával, az aláfestő zenéjével (a történet közhelyességével és ennek kapcsán az önkritikájával) egy főhajtásnak tudom be a 80-as évek filmjei előtt.

Nem egy családbarát mozi, a keményebb filmek kedvelőinek azonban ajánlom.

The Hobbit: The Battle of the Five Armies (2014)

Az öt sereg csatája
Mikor ezeket a sorokat írom, fájó szívvel gondolok arra, hogy talán ez az utolsó kaland, amit Középfölde mesebirodalmából láthatok. A sokszor kritizált A Hobbit a legtöbb mozirajongó bánatára sajnos az utolsó fejezetéhez érkezett.

Miután a mohó törpéink kikergették Smaugot békés vackából, ő először inkább Tóvároson szándékozik bosszút állni. Némi bemelegítő izzadságszagú harcolgatás után, jöhet a mindent eldöntő csata. Amit először nem világos még, hogy ki fog ki ellen harcolni.
Az biztos, hogy a törpök aranyából mindenki le akarná csípni az őt megillető részt, de Thorin (Richard Armitage) a rajta elhatalmasodó sárkány-kór miatt egyetlen egy régi ígéretét sem hajlandó megtartani.

Míg a Bárd (Luke Evans) és a törpkirály alkudozik, kicsiny de Középfölde legerősebb különítménye indul a sötét erők fogságában rekedt szürke Gandalf (Ian McKellen) megmentésére. Szarumán, Galadriel és Eldrond utolsó csepp erejüket is kénytelenek bevetni, hogy kiszabadítsa az öreg mágust. Még ha sikerül is a szinte láthatatlanan ellenséget messzire űzni, az orkok előrenyomulását nem tudják megállítaniuk.
Ezt nem is sejtve Erebornban a kis tolvaj, Zsákos Bilbó (Martin Freeman) megpróbál közvetíteni a segítséget váró emberek, a jussukat követelő büszke elfek és az elborult elméjű Thorin között, a maga egyszerű módján. De hiába az észérvek és nemes lelkű hobbit fáradozása, sajnos az öt sereg csatája elkerülhetetlen.

Ezen szinten már nincs üres járat, "A király visszatér" óta tudjuk, hogy a záró epizódra nem érdemes a zúzással spórolni vagy a drámát erőltetni. A Babó csekély történetét lezáró film első percétől beindul a csata fáradhatatlan gőzhengere és nagy jelenetekben harcolnak egymással ezek a mitikus lények.
Jackson mester nem rest még összetettebbé varázsolni ezt az élményt, újra és újra bedobni valami váratlan, hogy egy pillanatra se lankadjon a figyelmünk. A történethez kötelezően hozzáfűzött romantikus száll nem tolakodó, simán belefér ebben az univerzumban egy ilyen jellegű kapcsolat.

Nem hinném, hogy ennél jobban be lehetett volna fejezni ezt az utazást, ami 2001 óta egy új-zélandi mesternek hála szinte minden évében díszes dobozban a karácsonyfánk alá került és sikerült mozizásra csábítani sok millió embert.

A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (2013)

Általában megpróbálom kiírni az eredeti címeket, de azért mindennek van határa.

Egy igazi öröm filmmel gazdagodtunk, az első percétől az utolsóig élveztük, hogy a százéves Allan Karlsson eltűnik a számára rendezett buliból az öregek otthonából és egy "véletlenül" talált aktatáskányi pénzzel és pár új baráttal nyakába veszi Svédországot.

A rendőrség és a táska tulajdonosai persze utána, a történetszálak néha keresztezik egymást, sokszor nagy szerencse árán Allan mindig megússza a veszélyes helyzeteket.

Kedvesen együgyű karakterekkel van tele a film, egyiket sem lehet igazán kedvelni, mert nem ismerjük meg őket túlságosan, de jókat el lehet kuncogni a néhol rendkívül penge párbeszédeken és a helyzetkomikumokon. 

Kicsit olyan, mintha Guy Richie megrendezte volna a Forrest Gump-ot a svédeknek. Old-school stílusban.

Ajánlom mindenkinek.

The Equalizer (2014)

Tatás akciófilm a Fuqua-Washington párostól (előző közös munkájuk a Kiképzés). Nem olyan öregen is rohadtul kemény vagyok, mint Stallone vagy Swarci' old-school akciózása, inkább fáradtan és lelkiismeret furdalások közepette szétrúgok pár orosz segget, igényesen és szépen, olyan Bourne-féle stílusban, csak már hatvan felett. Van különbség a kettő között, tényleg.

Érdekes, hogy Denzel Washington-ról egyátalán nem az akciósztár szerep jut eszembe, de ha jobban belegondolok, az előző filmjeinek legnagyobb része kemény akció kategória, de minimum krimi/thriller (Man on Fire, 2 Guns, Safe House). Biztos kézzel formázta át magát gyilkos nyuggerré, aki ugyan klasszikusokat olvas és Monk-szerűen monomániás, mégis megkattan egy orosz prosti (Chloe Grace Moretz) hülyére verése miatt és lezúzza az orosz maffiát, mint a pinty. 

Igen, a sztorira mondhatjuk, nincs már új a nap alatt. Már régen nincs, legalábbis az akció kategóriában. Ennek ellenére nagyon is nézhető, egy-két jelenetet leszámítva az igényes akciófilmek közé sorolnám. 

Amikor felrobbantja a hajót és lassítva elsétál, de nagyon keményen, vagy mikor áll a lassítva csepegő esőben, nos, az finoman szólva is nevetséges. Helyes viszont, hogy nem tarkították tökéletesen felesleges áldozat-védelmező nyáladzással, mélabús visszaemlékezésekkel, vagy hosszú túszdrámával. Ez tetszik.

A gonoszok kellően gonoszok, így a néző remekül tud azonosulni a főhőssel, morálisan szinte megalapozva a kegyetlen vérengzést. Az ő hibájuk, miért lettek ilyenek, na?! 

Itt kiemelném Marton Csokas-t, hazánk kiszakadt fiát, aki a főellenséget alakítja, nem is rosszul. Félelmetes, igazi szociopata, néztem volna akár többet is belőle, de mégsem ő a főszereplő. 

És akkor Marton kapcsán elérkeztünk a film legnagyobb hibájához. A főhős a legjobb, mindig a bűnözők előtt jár egy lépéssel, egy percre sem tudják megszorítani. Magyarán egy pillanatra sem izgulsz, mert eszedbe sem jut, hogy a végén nem a jó győz. Pedig ez azért kellene egy jó akciófilmbe, mert ez teszi izgalmassá. 

Majdnem mindegyik akciómoziban azért ott van a kacsintás, hogy "szenved, vérzik, de úgyis ő nyer". Nem nagy titok, de kell az illúzió, aminek itt még a nyomát sem találtam, így a film a maga 132 percével előbb-utóbb az unalommal hadakozik. Ha kicsi a tét, a kedvem sötét, ugyebár.

Kényelmesen egyszer nézős.

Paths of Glory (1957)

Dicsőség ösvényei

Egy mindenkiért, mindenki egyért. Tartja az ősi mondás Franciaországból. Minő véletlen, hogy történetünk is a sajtzabálók országából érkezik és a főtémája a hazafiság.

Az első világháború elején Párizstól nem messze, a Marnie-folyó mentén kialakul egy úgy nevezett merev front. Itt vetik be elsőként a háború egyik legnagyobb találmányát, a lövészárok rendszert. Ezekben a kanyargós zegzugokban állomásozik Dax ezredes (Kirk Douglas) katonáival, aki felettese parancsára megrohamozza az ellenséges vonalat. Az öngyilkos akció végül mészárlásba torkollik és ráadásul a túlélők közül néhány katonáknak saját hadbíróságuk előtt kell felelnie gyávaságáért.

Érdekes, hogy film szinte teljes játék idejében egy olyan frontot látunk, ahol egyetlen egy ellenséges katona sincs. Ugyan is a feszültség forrása inkább szereplőink lelkivilágában dúló belső háború. Még is sor kerül a nagy csatára, ami inkább csak arra szolgál, hogy előre vetítse a film második felében való történéseket. Nagyszerű színészek keltik életre a magas rangú tiszteket, talán csak annyit lehet felróni, hogy egy kicsit sem franciásak.

A mű utóéletéhez hozzátartozik, hogy Franciaországban betiltották a vetítését.

Kubrick rendezése minden szempontból lehengerlő. A drámaiság, mint egy vízesés úgy zúdul bele a néző anyakába. Az utolsó jelenet mindenképpen film történelmi momentum.

Cold in July (2014)

Richard Dane (Michael C. "Dexter" Hall) éjszaka furcsa zajokat hall a házban. 

Mivel egy déli állam polgáráról van szó, fegyverrel néz utána, mi is lehet a gond. Szétloccsantja a rajtakapott betörő agyát se perc alatt.

Nem is lenne gond, azért nem rossz, ha hősként ünnepel a kisváros. "Jól megadtad a mocsoknak"-mondják.

Az áldozatnak vagy egy apja is, aki nem rég szabadult a sittről? Még ez sem probléma. 

Hogy bosszút akar állni? Na, itt már kezdődik a bonyodalom, de messze nem ez lesz a film története.

Hála'istennek, mert ez a Rettegés foka dramaturgia már nagyon lerágott csont, bámulni, hogy elrabolják a családot, nagy nehezen megtalálják őket, mindenki boldog, stb. 

Ettől még nem lenne jó film.

Az első kellemes meglepetés a történeti csavar, utána a remek déli hangulat, a retró 80-as évek fíling'

Kiváló színészekkel pakolták tele, 

Hall a kis bajszával és a bundesz' sérójával remekel a hétköznapi polgár erőszakos ügybe keveredik szerepben, Sam Shepard mindig tökéletes, Don Johnson pedig tud színészkedni. 

Igazi meglepetés. Nem kell ide fehér öltöny és rózsaszín póló:)!

Imádom a hangulatát, ettől függetlenül nehezen emészthető film. Becsület és igazság? Kemény dolgok ezek. És ha rendet kell tenni, akkor rendet kell tenni. 

DragonHeart (1996)

Sárkányszív

Látván a Jakson által felépített Gyűrűk ura és Hobbit gigaeposzait, nehéz olyan fantasy filmet találni ami egy napon említhető lenne az univerzum látványmesterének műveivel. De én még is megpróbálkozom lehetetlennel.

Bowen (Dennis Quaid) az Ősi Törvény utolsó lovagja aki Einon herceget és családját szolgálja. De sajnos az ifjú trónkövetelőt halálos sebet kap egy csatában, édesanyja az utolsó reményeként felkeresi a hegy mélyén megbúvó sárkányt. A bestia megmenti az esküdöző ifjoncot, de sajnos ígéretét megszegvén az évek múlásával Einon zsarnok királlyá változik. Bowen dühében megfogadja, hogy addig nem nyugszik, amíg el nem pusztítja az összes sárkányt a földön.

A film kezdete teljesen belesimul a kilencvenes években tonna számban készült kaland filmjei közé. Az izgalom onnan kezd tetőre hágni, ahogy megjelenik a vásznon Drako. A tökéletesen életre keltett animáció és a különleges hanghordozás (Sean Connery – Sinkó Imre) elementáris erővel hat a valamire való Fantasy falóra. A történetre kár szót pazarolni, ami ebben a műfajban nem is alap követelmény, de valahogy a műbe ékelődő misztikum átlendít a holtponton és ezután már nagyon élvezhető a dolog.

Korát meghazudtoló "one-dragon-show", de még is olyan gyermeki bájossággal vegyül, hogy az szinte már könnyfakasztó.

Predestination (2014)

A szuper időügynök (Ethan Hawke) a híres bűnözőt, a sorozatgyilkos Sistergőt kergeti minden szabad percében időn és téren át. Az egyik küldetésen majdnem elkapja, de megsérül. A lábadozása és műtétei alatt teljes átalakuláson esik át, új fizimiskával várja a legutolsó küldetését.

Nálunk nem jutott el a mozivetítésig, dvd-n lehet kapni, azt hiszem. 

Ezen nem is csodálkozom, ennek a filmnek a vetítése nem nagy vászonhoz kötött. Az első háromnegyed óra egy kocsmában játszódik, két személy beszélget, illetve az egyik meséli el az addigi életet. Hát nem egy Transformers-féle látványorgia.

A film, annak ellenére, hogy bukó, nagyon tetszett. Itt fokozottabban érvényesek a csúnya logika szabályai, úgy értem, az időutazós filmeknél. Már egy sima sztorit is nehéz buktató nélkül végigvinni az "időfolyosón", de ha csavargatnak rajta egyet-kettőt, végképp borul a már eleve lehetetlen helyzet.

Paradoxon ez mindenképpen, de itt a szót nagy betűvel kell írni, mert annyira kilóg a lóláb. Haver, ez így nagyon nem oké, rohadtul sántít.

Viszont úgy magával ragad a minimál képi világ és a nem az arcod közepébe tolt, ízléses sci-fi elemek, hogy szinte észre sem veszed, hogy katyvasz a sztori. 

Még egy óvodás is kiszúrja a csavart, ám ez benne a szép, hogy továbbra is maradsz a képernyő előtt. Tetszik a minimál stílus és a kicsit kémfilmesre sikeredett hangulat.

Van stílusa a filmnek. Jobban ezt nem is lehetett volna megcsinálni, rosszabbul biztosan.

Dracula Untold (2014)

Téli popcorn mozi sok CGI-vel, kevés ésszel, sok akcióval.

A gonosz törökök megfenyegetik a nagy Vlad Tepes-t, ha nem küldi el a kölkét és még vagy ezret nekik, hogy jóféle janicsár legyen belőlük, szétcsapják Vlad uradalmát.

Nincs más hátra, Vlad "szövetkezik" a sötétség erőivel, hogy megvédje az övéit. Azt hiszi, ő lesz elég erős, hogy ellenálljon a csábításnak. 

Tévedett, természetesen.

Tényleg látványos, de ez mellett egyszerű, mint a faék. Sok a kesergés. Meg a hiba a sztoriban. 

Ezek szerint a világ legostobább hadserege a török, pedig elvileg a fél világot meghódították. 

Hogy hogyan jutottak be a hegytetőn lévő várba az asszonyért és a gyerekért és a gyerek két perccel később hogy van lent a völgyben, kétezer méterrel lentebb, még most is agyalok. Ráadásul piszkál az ezüst, pedig én nem is vagyok vámpír. Csak már megint keverjük a szezont a farkasemberrel.

Azon kívül, hogy van benne nagy hentelés, nem igazán tudok pozitívumot mondani a filmről. Néha ez is elég, néha nem.

Megdönteni Hajnal Tímeát (2014)

Hazacsábítani a szép karriert befutó kanárinkat a digóktól, nem kis feladat (pénz?) lehetett!

A forgatókönyvírók nem voltak valami kreatívak: Hajnal Tímea (A mi Andink), a külföldről hazatért szupermodell csak elmegy a suttyó vidéki osztálytalálkozóra, mert őt tényleg érdekli, mi van a többiekkel. Egykori szerelme is feltűnik a rendezvényen, aki éppen házasodni készül. Persze nem felejtette el, hogy mennyire rajongott anno a lányért. Aztán a ruhatárban együtt töltött légyott után beindul a gőzhenger, az osztály hülyegyereke', Bögöcs videóra veszi a két fiatal közös … jelenetét és elkezdi zsarolni Danit, a vőlegényt. És, hogy mit kér a tapló a felvételért cserébe? Hát meg akarja dönteni Hajnal Tímeát.

Ezután az egykori jóbarátok összefognak a nemes cél érdekében.

Néha becsúszik egy-két értékelhető darab a magyar rom-kom tömkelegében, a Megdönteni Hajnal Tímeát is tipikusan ilyen.

Hamvas, friss, csak hát a külföldi sztorybordok teljessége köszön vissza az arcunkba. De azért jó, hogy vannak még intelligensebb honi komédiák, melyek egyszerre könnyeztetnek és nevettetnek.
Osvát meg igazán tökéletesen tud színtjátszani, nem csak olaszul.
Én még is inkább a csetlő-botló partnere helyet inkább a Bögöcsöt játszó Szabó Simont emelném ki, aki üdítően hozza a kretént, akit lehetne akár a Moszkva tér-beli karakterének felnőtt énje is.

Sablonos amerikai love-story magyaros köténybe bújtatva.

The Maze Runner (2014)

A Legyek Ura egyik legye beköpte' a Suzanne Collins lagymatag tini drámáját...így születhetett meg ez a film. Vagy még mindig azt hiszik Hollywood-ban, a gyerekek rohannak moziba, ha tinik és világvége a téma, főleg, ha minimum trilógia és nagyon látványos. 

És mennyire igazuk van! 

Állítólag nagy siker, nemcsak a könyv, a film is. A rohadtparadicsom kritikusai szerint 60 százalék, ami egy ilyen típusú mozinál egyátalán nem rossz, a közönség pedig majd 70 százalékra értékelte. Az IMdB pontozást alól találjátok.

Na szóval, adott egy tini főszereplő (nem egy kalácsképű jány'), hanem egy normál kinézetű siheder fiatalember, aki hirtelen egy mozgó liftben ébred. A végállomás a külvilág, valamiféle fallal körülvett tisztás, ahol sok siheder fiatalember vár már rá. Mindenki ugyanabban a cipőben jár, vagyis a nevükön kívül nem emlékeznek semmire és senkire. 

Annyit tudnak, hogy a lift havonta hoz egy srácot, a nagy Fal pedig reggelente kinyílik, este meg becsukódik. Valamint a fal mögött egy baszott nagy labirintus van, sok gyilkos lénnyel.

Napközben a futkosók beszaladnak a labirintusba és próbálják feltérképezni, a többiek meg melóznak, a felállított szabályok szerint. 

Persze az új fiú felkavarja az állóvizet, szarik a szabályokra, eléggé kíváncsi és nem igazán hallgat a többiekre. 

Nem tökéletes, de mérföldekkel jobb, mint az Éhezők viadala, vagy a Beavatott. 

Érdekes a sztori, nem játsszák túl egy kölykök, látványos akciókat kapunk, noha a vége meglepetés kicsit sekélyes, megfelelően előkészíti a második részt. 

Nem szeretem az olyan filmeket, amik "csak" töltelékek a következő részhez. Ha nem állja meg a helyét egy az egyben, az egész nem ér egy kalap epret sem.

Amit hiányolok, egy kis tesztoszteron túltengés az elvileg kamasz fiatalok között. Olyan alfahím, új fiú konfliktus. Megvan ugyan a filmben, de nem dolgozták ki nagyon és ezért kár. Ezt lehetett volna ötvözni az ismeretlentől való félelemmel és így sokkal árnyaltabb lett volna.

Egyszer nyugodtan nézhető és még kicsit izgulni is lehet rajta. Ettől a műfajtól ez már valami.