The World's End (2013)

Öt régi barát nagy nehezen összeröffen egy éjszaka erejéig, hogy befejezzék a nagy alkohol túrát (amit a gimi végén nem tudtak teljesíteni).

Gary King (Simon Pegg) a fővezér, valamint az egyetlen, aki még "leragadt" annál az éjszakánál, a többiek tisztes kispolgárok lettek, a hátuk közepére sem kívánják az éjszakai kocsmázást. 

Törvényszerűen össze is vesznek, a régi sérelmek orvoslásának nyoma sincs kezdetben. Az éjszaka közepén azonban észreveszik, a város, ahol felnőttek, a szó szoros értelmében megváltozott.

A Sahun of the Dead és a Hot Fuzz írójának és főszereplőjének (Pegg) újabb agymenése. Az eddigi leggyengébb agymenése. Nem rossz, ne tessék félre érteni, de az előzőekhez képest gyengébb, ráadásul sok az önismétlés is (végső menedékhely és egyben cél is a kocsma, most nem zombik elől menekülnek, hanem "mások" elől, stb). 

A balhé közbeni "baráti civódások" és gyerekkori sérelmek sem érdekelnek annyira, hogy azt mondjam, ezt a filmet feltétlenül meg kell nézni. 

Vannak jó poénok, de ettől még középszerű maradt. Ha az előző kettő mozi tetszett, nézd meg ezt is, így lesz kerek Pegg eddigi munkája.

Escape Plan (2013)

Ray (Stallone) nagykoponya' szabadulóművész, neki a börtön mindig csak egy egyszerű közjáték. Persze előbb-utóbb ő is börtönére akad, a CIA ugyanis vele teszteli le a leghiperszupertitkosabb' objektumát. Ez már nem sétagalopp, a szokásos tervek csődöt mondanak. Ray egyedül nem tud megpattanni, az osztrák tölgyre (Schwarzenegger) támaszkodva megoldania a nagy szökést. 

A szuperbörtön szupergonosz igazgatója, Hobbes (Jim Caviezel) pedig mindenáron meg akarja akadályozni a szökést. Ilyenek ezek a szadista börtönigazgatók.

Divatja van a modern filmek old-school köntösbe bujtatásának, szóval ez a mozi is illik a trendhullámba. 

Stallone magabiztosan mászik kifelé a cellából, mint ahogy tette azt már számtalan jobb-rosszabb börtönös filmjében (pl Tango & Cash, Lock Up, alias A bosszú börtönében, de szökött a Dredd-ben is, ha jól emlékszem...ja és persze a Pusztító).

Swarci meg Swarci, a terminátor keménységű akcentusával és színészi játékával is egyszerűen jó nézni. Az egy mondatos poénok itt is ütnek. 

Rutinosan hozzák a keménylegényeket, amint már megszoktunk tőlük. Nincs is ezzel semmi baj. 

Ami nem tetszik, az Caviezel igazgatója, egyszerűen annyira egysíkú és szinte képregényszerű gonosz, hogy még ebbe az egyszerű történetbe sem illik bele (pl. lepkegyűjtás két szadizás között? WTF?). 

És miért van benne 50 Cent? Azt hitték, csak ezért beülnek azok is, akik már nem ismerik első kézből a két senior akciósztárt? Hogy egy barmi felesleges karakter, az hagyján, de még a minimálisan elvárható színészi teljesítményt sem hozza ez a szerencsétlen.

Ja és Sly és Swarci tényleg szinte szuperkoponyákat (tervezős, mérnökös stratégák) alakítanak, szóval ez szerintem különösen vicces.

Tisztes öregfiús akciózás, ha bejön a műfaj, nem fogsz csalódni.

A tizedes meg a többiek (1965)

Még szerencse, hogy vannak olyan filmjeink, amikre világviszonylatban is büszkék lehetünk.

Molnár Ferenc (Sinkovits Imre) tizedes az az igazi pimasz, csirkefogó típus, aki piti üzletei folytán mindent túlél. Pedig jócskán II. világháború vége felé járunk, amikor már az ember nem tudja ki barát és ellenség.  Nyilasok, németek és szovjetek közt lavírozni a zászlóalj zsoldjával nem hálás feladat. Pont kapóra jön főhősünknek egy üres kastély egy komornával (Major Tamás) és az itt bujkáló Gálfy (Darvas Iván) zászlóssal. Ide aztán jól berendezkedik a díszes társaság, és megpróbálják a maguk módján kihúzni a maradék időt, amíg átírják hazánk történelmét. A film mindenben felülmúlja tengerentúli társasít. Az ember lelkébe belemászik a nemzetünk színészének hangja. Major Tamás, mint házsártos lakáj, olyan mimikával hozza az „angol” sznobságot, hogy az már csuda. Képi világágon a kor hátrányai egyáltalán nem látszanak, telis-tele van élettel minden kocka. Több év után is mélyen a nyelvünkbe ivódtak a forgatókönyv szellemes mondatai.

Minden magyar hazafinak látnia kell, sőt többször is.

A Perfect Getaway (2009)

Pokoli Édenkert

Mi lehet annál jobb, mint Hawain lenyűgözően szép erdeibe gyilkolászni egymást.

Cliff (Steve Zahn) és Cydney (Milla Jovovich) nászútjukat töltik egy mesés szigeten és kalandtúrára adjak fejüket. Miközben az erdőket járják kiderül, hogy van egy gyilkos-pár a szigeten és turistákat ölnek. Innentől kezdve az összes párocska, aki az útjukba akad, kezd gyanús lenni. Pedig a Gina és Nick (Timothy Olyphant) első ránézésre nem tűnnek pszichopatának, de ahogy egyre jobban megismerkedik a két kompánia, úgy válnak gyanússá.

Csodaszép táj, izgalmas történet, fordulatos befejezés. Csak valahogy a hangulatot nem sikerült elkapniuk az alkotóknak. Nem elég thrilleres, sötét és ijesztő, inkább egy tévés-úti-filmre hajaz. Egy komolyabb rendező (Nolan, Fischner) nem hagyta volna ki a lehetőséget a néző lelkivilágának kellő felfokozására.

Milla miatt kötelező! Akinek meg nem inge az …

Warm Bodies (2013)

Meg kell hagyni, meglepett a film. A sztoriról, azon kívül, hogy zombis film, inkább nem mondok semmit. Szórakoztató és érdekes, szembesülünk vele, hogy a zombi-lét nem csak kripta hideg lehet. Beteg az, aki ilyeneket kitalál.
Ja és nem horror, ijedősek is nézhetik. Látszik rajta, hogy kis költségvetésű film, de ez az előnyére válik, szóval egy megtekintésre ajánlott.

Drinking Buddies (2013)

Kate (Olivia Wilde) és Luke (Jake Johnson) egy sörfőzdében dolgoznak. A vak is látja, hogy vibrál köztük a levegő, de mindkettőt várja otthon a párja. Szenvednek kicsit, de csak nem mondják ki, hogy egymás tökéletes párjai lennének. Flörtölnek és közben sört isznak.

Nagy kaland a film. Középszerű története egy munkahelyi szerelem kibontakozásának, ami csak a munkahelyen működik. Unalmas.

Javaslom, ha bejön Olivia Wilde, vagy el akarsz aludni valami háttérzajra.

Blue Valentine (2010)

Derek Cianfrance rendező már azzal megdobogtatta szívünket, hogy a „tragika” Williamst és „cool” Goslingot összehozta egy vászonra.

Nyomasztó családi jelenetekkel kezdődik a film, unalmas álmos reggelre ébred Cindy (W) és Dean (G). Már ezeken, képkockákon érződik, hogy a film nem egy tini-románc film lesz. Aranyos kis időutazásokkal megismerjük a főszereplőink előtörténeteit. A film első felében még szurkolunk a szerelmeseknek, de aztán rájövünk, hogy nem is olyan egyszerű, mint amilyenek látszik a helyzet.

 „... s ha múlik, akkor fájnia kell!”

Ebben a keserű család-drámába gyönyörűen bontakoznak ki férfi-női kapcsolatok nyűgei. A kiváló női főszereplőnk rideg játéka és Gosling természetes-egyszerűsége lenyűgöz bennünket. Rendezőnk pedig nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy megalkuszik, inkább választja a „gyomron-rúgást”.

Ez egy tipikusan olyan mozi, amelyen könnyesre sírhatod a párnádat.

Take Me Home Tonight (2011)

Matt Franklin (Topher Grace) a fiatal felnőttek tipikus "betegségében" szenved. Nem akar felnőni és bár zseni, mérnöki diplomával a zsebében egy videótékában dolgozik, ahelyett, hogy komoly férfiember legyen. Beálljon egy céghez robotolni, gyereket nemzeni, a megtakarítási alapját hizlalni. 

A tékában feltűnik a gimis szerelme, akinek azt hazudja, jól menő bankár. Innen egyenes út vezet az esti buliba, ahol, mint bankár akarja levenni a csajszit a lábáról. Lopott kocsival, vígjátékokhoz kötelező, idióta és sokszor égő baráttal. Így megy ez. 

Pontosabban így ment, a 80-as években, amikor is a film játszódik. 

Felmerül a kérdés, ennek a romantikus, vicces, fájdalmasan tipikus gimis-fílinges' filmet miért pakolták vissza 88'-ba? Dramaturgiailag indokolt? Vagyis lényeges a történet szempontjából, hogy milyen ruhában csinálnak hülyét magukból a főszereplők és a háttérben milyen zene szól? Nem igazán. 

A rendező sytlist haverja talán épp munkanélküli volt és a specialistása a korabeli divat?

Vagy érzékeltetni akarták, hogy Franklin időtlen kérdéseket tesz fel, ami most is aktuális? 

Az az érzésünk, ezt már láttuk, ha nem is egy filmben, de három hasonló már kiadja. Ami rögtön eszembe jutott a stílusról, a sztoriról és úgy unblock, az Michael J. Fox és filmjei. Aki akkor (és most), azokat csípte, ezt is szeretni fogja. És amúgy nézhető film. Nem egy maradandó alkotás, de vannak benne jó poénok és a retro hangulat is el van találva.

20 ans d'écart (2013)

Felcsípve

Régről tudom, hogy a jó komédia receptjét valahol a francia konyha körül kell keresni.

Történünk főszereplője Alice (Virginie Efira), aki egy igazi karrierista középkorú maca, még a belét is dolgozza nemi előléptetésért. Brazíliából hazafelé a gépen megismerkedik jóképű egyetemista Baltazárral. Persze tini srácok az Amerika pite óta tudják a fiatalkori kangörcsre legjobb egy MILF (Mother I’d Like to Fuck). Elég egy félre érhető fotó és a mi Alice-ünk már is az iroda központi témájává válik, és ez már imponál a meleg főnöknek is. Ezek után a kalandnak folyatódnia kell és ezzel kezdetét is veszi a bonyodalomforrás.

Hatalmas kibékülések és szakítások és kötelező hepiend’-el tarkított mű. Nincs benne semmi obszcénség, a főszereplő hölgy dögössége és az örök érvényű nyálassága is megfér egy filmben.

Könnyed nyáresti kikapcsolódás.

Last Vegas (2013)

A  négy gyerekkori jóbarát (De Niro, Douglas, Kline, Freeman) újra összeáll egy Legénybúcsú erejéig. Irány Las Vegas, ahol minden más lesz, még ha csak egy hétvégére is.
Fiatalabbak már nem lesznek, de bulizni még 70-hez közel is lehet, főleg, ha nem zaklat a család, az elhunyt feleség, vagy az elárult barátság emléke.

Szóval a Másnaposok senior kivitelben. Nem, nem, kicsit sem! Az alapsztori persze hasonló, de ha belekezdesz, tíz perc sem kell, nem fog zaklatni a gondolat, hogy ezt is láttam már amott, ez is ugyanaz, lerágott csont stb.

Tetszett a hangulat és noha kiszámítható, ettől függetlenül ugyanúgy izgultam a film végén. 
A szereplőkről semmit nem kell mondanom, itt nem is kell önmagukon kívül mást hozniuk a vásznon. Jók, különösen Douglas-t volt jó látni, mostanában nem sok filmben szerepelt, ha jól tudom.

Persze nem ez a hattyúdaluk, ehhez a film limonádé, de szerethető kis vígjáték, nekem megérte megnézni.

17 Again (2009)

Megint 17

Nem tudom melyik idegesít jobban Chandler modorossága vagy Justin izé Zac tehetségtelensége.

Mike O’Donnell (Matthew Perry) úgy érzi a középsulis boldog évek után a korai gyerek áldás miatt 40 éves korára az élete dugába dőlt. De az élettől kap egy lehetőséget és megint 17 lehet és vissza térhet szerettet gimnáziumába. Az eddig semmi be se néző gyerekeit gyorsan sikerül magam mellé állítania, de kölyökkén visszahódítani az exét már nem könnyű feladatnak ígérkezik.

Ismerős alapszituációt a kétezres évek végén megint meglovagolta valaki. Néhány feszengős poén ellenére az élvezhető a mű. Hab könnyű romantika, egy kevés életérzés és több kínos mozibuzi montázs is belekerült a történet forgatagába.

Tipikusan olyan alkotás amelyet ha látod a tévében, akkor előtte ragadsz. De film végén elátkozod magad, hogy ennyi időt elpazaroltál az életedből.

Ninja: Shadow of a Tear (2013)

Casey (Scott Adkins) a szuper ninjitsu mester állapotos feleségét meggyilkolják, így újra felveszi fejére a harisnyát és beveti magát a burmai dzsungelbe eltűnőset játszani.

Annyira de annyira B kategória, hogy már szinte arra nincs is szó! Közben azon gondolkoztam, hogy ez poén, vagy az alkotók tényleg komolyan gondolták?! És tényleg komolyan, szerintem legalábbis. 

A legviccesebb jeleneteknél sincs egy kis kikacsintás, "nehogy komolyan vedd már, hülye néző, csak tisztelgünk a 80-as évek kult' nindzsa filmjei előtt". Szó sincs róla. 

Minden szempontból egy régimódi akciófilm, de ez nem válik az előnyére, ebből én legalábbis már kinőttem. Ehhez képest az Amerikai Nindzsa I-II egy bonyolult görög dráma. Nem lehetett volna egy kicsit árnyalni a karaktereket és valami kevésbé lerágott sztorit összeütni?

Egy előnye van viszont a klasszikus elődökkel szemben, mégpedig az iszonyat jól koreografált verekedős jelenetek. Ezek tényleg jók. Scott Adkins az új Van Damme (vagy Michale Dudikoff), az biztos.

Csak a stílus kedvelőinek lehet nézhető.

Thanks for Sharing (2012)

Adam (Mark Ruffalo), Mike (Tim Robbins) és Neil függők. Anonim találkozókra járnak, ahol egymást segítik, a tapasztaltabbak ifjoncokat mentorálnak. Adam és Neil már szinte gyógyultnak számít, amikor mindkettőjük életében hirtelen változás áll be. Adam megismerkedik a gyönyörű Phoebe-vel (Gwyneth Paltrow), Mike pedig visszakapja a drog rehabról visszatérő fiát. Az addig rendezett, kicsit kiszámítható életük felborul, a hullámvölgyek miatt újult erővel visszatérő kísértések elkerülhetetlenek. Egyik veszi az akadályt, a másik visszazuhan, hogy utána ismét nekiálljon gyűjtögetni az érmét. Ismét egy hónapja tiszta. Az a pár év önmegtartóztatás egy éjszaka alatt odalett. 

Romantikus komédiának van feltüntetve, de sem sokat nevettem rajta, nem igazán találtam viccesnek. Paltrow és Ruffalo jó párost alkotnak, elhiszem nekik a nagy szerelmet és a függőséggel járó bizalmatlanságot és veszekedéseket is. Hulk jól összeillik Tony Stark csajával. 

A filmnek nincs eleje, sem vége. Pillanatképet kapunk egy olyan világról, amibe nem igazán jó tartozni, őszintén szólva. 

Nagyon jó kis mozi.

My Awkward Sexual Adventure (2012)

Szex az ex után

Kanadai barátaink is elkészítették a maguk Amerikai pitéjét (sárgadinnyéjét). Vették a bátorságok és a trendi harmincas korosztályt nyűgét vették alapul.

Jordan (Nem Ben Stiller) az az aktkukac fazon, aki nem képes belátni, hogy zátonyra futott a kapcsolata. Nem csak személyisége, szexuális élete is zsibbasztóan unalmas, nem csoda hát, hogy exe más férfi (ak) ágyában keres menedéket. Főhősünk nemi hezitálás után átteszi a székhelyét egy másik városba, ahol a kesergése közepette összefut a sztripper Juliával. A két fiatal között látványos szexuális feszültség kezd kibontakozni annak ellenére, hogy magyar szinkronban gondosan ügyeltek a magázódásra.(komédiai hagyományok!?) Előkerülnek a segédeszközök (pl. Dinnye) amik vadító bikává változtatják az egy légypiszok személyiséggel rendelkező Jordant. Semmi eredetiség, semmi ismert arc, csak langyosan csöpögő romantika. Jonas Chernick (Jordan) jelenléte olyan mintha baltával hasogatná valaki a koponyánkat, de persze azért szurkolunk neki. 

Laza romokon ahol azért ül az a néhány poén, még ha filmen érződik is az erőlködés szaga. Csajod viszont biztos csipázná, mert: - olyan romantikus…

About Time (2013)

Tim (Domhnall  BereczkiZoltán' Gleeson) nagykorúvá válik, így az apja (Bill Nighy) bevezeti a család férfi tagjait érintő óriási titokba. A férfiak, a 21-ik életévüket betöltve képesek az időben utazni. Csak a múltba, csak a saját életük egy olyan pontjára, ahol már voltak előtte.

A magyar kritikusok rendesen ekézik a filmet, de szerintem emészthető és maga módján jó is. 

Tényleg sok benne a közhely és a Coelho-szerű mély-nagyotmondás/idézet, de jó csomagolásban kapjuk meg, szóval engem nem zavart. 

Egy kellemes kis angol film, egy srác (és az egész család) története, amiben az időutazás nem kap központi szerepet, nem lesz futurisztkius világmegváltó mozi. A saját életét még így is nehezen irányítja. 

Talán csak ez negatív az egész filmben. Néha olyan ügyefogyott, hogy az már idegesítő és egy kicsit hosszúra is van nyújtva, a közepe ezáltal üresjárat lesz. 

Ja meg még az, hogy Rachel McAdams mi a túróért van elcsúnyítva? Ezt ugyan mi indokolta? Az a furfru, az 1800-as évekből maradt ruhák és cipők. Nem értem, de attól még jó film. Nem annyira, mint a rendező előző filmje, a Love Actually, de 2013-ban a romantikus dráma kategóriában győztes.

Carrie (2013)

Az egyik legjobb történet Stephen King tollából. Nem túl mozgalmas, viszont igen izgalmas. 

A kislány a suli fekete báránya, olyan mindenki céltáblája különc (nem a menő különc). 

Pár lány különösen kipécézi magának és az egyik szívatás után el is tiltják őket az amerikai tinik pubertás-kori vágyálmától, a Szalagavató Báltól. 

Az alfanőstény' ezért bosszút forral, nem lehet, hogy Carrie (Chloe Grace Moretz) megy a nagy eseményre (nem is akárkivel), ő pedig ki van tiltva onnan. 

Mindig is bírtam a bosszú filmeket, ez a sztori is azért tetszik (elsősorban könyvben persze), mert nem játszadozik az áldozat, nem gyerekes csínnyel tör borsot a zaklatók orra alá. 

Megkattan és kő kövön nem marad. Így kell ezt csinálni, nem elaprózni. 

Moretz szerintem kicsit túljátszotta a szerepet, de Anyuval (Julianne Moore) remek pszihó-párost alkotnak. 

Egyszer simán nézhető mozi, még a sok kötelező amerikai gimis élet közhely is elmegy, de a végéről elhagyhatták volna a horror kötelező elemeit.

American Psycho (2000)

Christan Bale a 2000-es évek elejére igazi átváltozó művésszé nőtte ki magát. Az autentikus színészetet kedvelő Krisztián, hol kigyúrt állattá, hol pedig csontsovány elmebeteggé vált egy szerep kedvéért. Nem hiába ő lett az évezred egyik legtöbbet foglalkoztatott sztárja.

Partik Bateman (Bale) a megtestesült tökéletes férfi, otthonosan mozog a divatvilágában és elegendő időt fordít külső megjelenésére. A befektetős kollégaival örült versengést idéznek elő, hogy kinek menőbb a névjegykártyája, a csaja, vagy mennyire menő zenét hallgat. Patrik idegei egy idő után kezdik felmondani a szolgálatot és kénytelen az erőszak felé fordulni. Ismerősein és ismeretleneken vezeti le a pörgős életmóddal járó feszültséget.

Mi lehet annál szórakoztatóbb, mint amikor topmodell alkatú lányok térdig tocsognak a vérben? Közben pedig olyan megaslágerek szólnak, mint a Sussudio vagy a The Greatest Love All. Ez a film arra volt hívatott, hogy bemutassa a yuppe életforma visszásságait. Bár annyira nem taglóz le, mint nagy elődei (Született gyilkos, Mechanikus Narancs), de Bale játéka rendkívüli. Készült egy harmatgyenge, említésre se méltó folytatás is.

A film jónak mondható, de azt hallottam, könyvben sokkal jobb.